Békés Megyei Népújság, 1984. január (39. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-28 / 23. szám

1984. január 28., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Továbbadni a virágzó zöld ágat Garabuczy Ágnes festőművész otthonában Csöppnyi finom ital, éppen csak koccintásra való. Forró kávé, hogy még kellemesebb legyen a hangulat. Apró tea­sütemények. Puha otthont, meleg asszonyiságot áraszt a műteremlakás. — Számomra mindig leg­fontosabb volt a család ösz- szetartó ereje — mondja a ház asszonya, Garabuczy Ág­nes festőművész. — Vésztőn születtem, édesapám peda­gógus volt. Mindig védettsé­get adott az ő közelléte, anyukám segítő keze pedig biztonságot, később is, ami­kor már felnőttem. Nincs nagyobb boldogság, mint hogy most is együtt van a családunk. Három nemze­dék: apuka, 76 évesen még mindig aktív tanár, időn­ként festeget. Férjem szin­tén festőművész, s a fiam is itt él velünk, ő a fotózással kötött barátságot. Ha visz- szagondolok a vésztői gye­rekkoromra, mindig csupa szépre emlékezem. Beleszü- lettem a festészetbe. Lakatos Menyhért, akit apuka taní­tott, ma is mondogatja, hogy volt a kertünkben egy ba­rackfa, s engem mindig alat­ta látott, ahogy rajzolok. Ta­lán az otthoni indíttatás ere­je is segített, hogy nekem minden olyan magától érte­tődően sikerült. Természe­tesnek tartottam, hogy fel­vegyenek a képzőművészeti gimnáziumba, s természete­sen a főiskolára is. Hamar összeházasodtunk a férjem­mel, s emlékszem, amikor Lacikát vártuk, tanárom, Pór Bertalan egyszer rám csodál­kozott: „Magának babája lesz? Abba ne hagyja a fes­tést!" Megfogadtam a mes­ter tanácsát, s amikor az Epreskertben a diplomamun­kám készítettem, már a két­éves kisfiam játszadozott kö­rülöttem. Koccintunk. Jólesik meg­pihenni az elomló fotelben. Képeket nézegetünk, régeb­bi alkotások reprodukcióit. Meglep, milyen erősen ér­ződnek az arcokon az iko­nok vonásai. — Első külföldi tanuf- mányutam Leningrádban volt. A Puskin Múzeumban, az Ermitázsban és másutt is bűvkörébe vont az ikonfes­tészet. Mennyi emberséget, fájdalmas nyugalmat tudtak kifejezni általa! Tudatosan kerestem önmagámnak is ezt a formát, amelyben régi ér­tékeket lehet őrizni, s kife­jezni modem életérzéseket. Talán női mivoltomnak, asz- szonyiságomnak is köszön­hető, hogy szeretném óvni. megmenteni a kincseket. Van bennem valami ősi hit, jófajta életösztön, amely azt sugallja, hogy a szépnek él­nie kell, nem szabad, hogy a pusztítás diadalmaskodjék. Szeretném, ha késői unoká­ink tudnák, milyenek vol­tak a régi falak, milyen volt Szentendre és Óbuda. Milye­nek a felhők, a madarak, s az ember, aki szereti ezt a világot. Milyen csodálatosak a katedrálisok, s mennyire féltjük a pusztulástól Velen­cét, féltjük önmagunkat. Jó kóborolni szűk utcácskákban, jó hazamenni. Hallgatni öre­gek meséit, látni a tengert, a végtelent, a ránk boruló kék eget. Tovább szőve a mesét mindennapok apró csodáiról, álmainkról. To­vábbadni a virágzó zöld ágat, ez a dolgunk, ez a bol­dogság. Természetesen a festő éle­te nem csupa libegő hangu­lat, szerteomló álom. Valós feladatokat kell legyűrni, hétköznapi harcokban kell dulakodni. — Szerencse is kell, ez kétségtelen. Különösen ele­inte, a pálya kezdetén, jóko­ra hit, hogy alkotni érde­mes. Mert ugyan hol van biztosíték arra, hogy amit csinálunk, szüksége van rá a világnak? Ráadásul belő­lem még hiányzik is az az ügyesség, amelyből, ha több lenne, nem ártana. El sem tudom mondani, milyen jó biztonságot ad például a Képcsarnok Vállalat és az állami mecénatúra, amely megélhetést nyújt. Aztán, ha az ember rátalált saját ki­fejezési eszközeire, hangjá­ra, és van mondanivalója, már könnyebben benne él a mai képzőművészvilágban. Egyéni és csoportos kiállítá­sok, díjak, tanulmányutak. Nem sorolom. Szép kavar­gás, tartalmas alkotó munka az élet. így érdemes csinál­ni. Persze hogy vannak hul­lámvölgyek, mélypontok. De ha az ember dolgozik, olyan­kor mindig könnyebben „történik valami". Emlék­szem, még 1965-ben nagyon rossz viszonyban voltam a szerencsével, s ekkor, mint a mesében, jött egy öregem­ber és azt mondta ... Azt mondta, hogy csak festenem kell, semmi mást. A többi az ő dolga. A lánya látta a kiállításomat a Mednyánsz- ky teremben, s vett tőlem egy képet, amelyet kivitt az USA-ba. Egy galériatulajdo­nos felfedezett magának, és ő rendel tőlem. Három évig. csak festenem kellett. Ak­kor Washingtonban csinál­tak egy kiállítást. Mondha­tom, tanulhatnánk egyet­mást szervezésből, propagan­dából és üzleti érzékből is! Micsoda sajtófogadás, gála, koktélparti, televíziós közve­títés volt! A Washington Posttól kisebb lapokig szám­talan méltatás, kritika, amely általam üdvözölte a magyar kultúra jövetelét. Videofel­vételeket készítettek, s még az egyetem művészettörténe­ti szakán is előadási „téma" lettem. Szép három hónapot töltöttem kinn, s anyagilag sem volt megvetendő. A Nagy Kaland, a wa­shingtoni kiállítás után kü­lönösen termékeny hazai hétköznapok következtek. Elhozta képeit a szülőfaluba, Vésztőre, s el Miskolctól Pécsig sokfelé az országba. Garabuczy Ágnes neve jól cseng nem csak a képzőmű­vészkörökben, de a tárlatlá­togatók fülében is. — Örülök, ha számon tart a „szakma”, de még jobb, ha a közönség is szívesen látja a képeimet. Az ikon­korszak után most a sejtel­mes, kék színek közt érzem jól magam. Próbálok kife­jezni valami időtlent, messzi múltban gyökerező, mának és a jövőnek is szóló embe­ri üzenetet. Különösen izgat a mítoszok, a mesék világa. Letűnt ősi kultúrák emléke­it kutatom, s igyekszem visz- szaadni a vásznon, hozzátéve a mai kor gondolatait, érzé­seit. És ahogy én vonzódom a régi emberek alkotásai után, hasonlóan remélem, hogy a mi munkánk ered­ményei is megmaradnak. Szeretném, ha tiszta marad­na az égbolt. Szeretném, ha a XX. század pokla nem ér­ne utói bennünket. Élnünk csak e reményért érdemes. Andódy Tibor Garabuczy Ágnes: Etűd Gafabuczy Ágnes: Töredék r \ Lajosházi Éva: Fotó Látom, ahogy ülnek arcukon a megkövült mosollyal, lábukat gálánsán keresztbevetve, mennyire odavalók és mennyire idegenek! Ügy látszik én nem vagyok arravaló, hogy csak úgy simán megszülessek és felmutassanak rózsaszín popsikkal, én nem sikongok, én foltos vagyok, és ezek a foltok messziről ordítanak, ordít, mint egy szabadvers, ahhoz is ordít, kit gyűlölök, — hisz én még gyűlölni sem tudok! — Még ha akarnám sem szürkülhetnék be most. Itt ülök, érzelmekkel telizabálva és csak meredek ki a fagyos levegőre Öblös a szám és félek jóformán mindentől ezen a Földön. Hiszen mit is tehetnék mást, mint félni, félni még egy légytől is, — mit Juhász oly ízületi pontossággal rakott papírra. — hiszen a Dögöt hurcolja magán az is Milyen magamnakvaló vagyok! Cakkos a szám a visszafojtott szavaktól Belepte a salak a telkemet. (Némelyek azért köpik ezt papírra, hogy megszabaduljanak tőle?) Már ez is, ez az örökös monotonság, a maga kis depressziójával! A tetszetős luxus-képiszavak, a nyakatekert, ízületi bántalmakban szenvedő motívumok. Meg úgy általában az egész. (1979) Fehér Mária: r Eri, a bátor Én, a bátor könnyen járok és sok helyre eltalálok magam is. Én, a bátor nekivágok és sok mindent megcsinálok magam is. Én, a bátor sokszor mondtam, hogy ami a szívemen van számon is. Én, a bátor mégsem szólok, néha én is gyáva vagyok bánom is. Én, a bátor sosem szólnék, mindig ilyen gyáva volnék egymagám. Én bátor csak azért vagyok. mert tudom, hogy már nem vagyok egymagám. Madár János : Hallgatásnyi föld Akácok messzi tájait, a rügyekhez szoktatott tüzet keresem. Fölgyújtani gyermekkorom eltévedt labirintusát. Horzsolódva kőhöz, fához — menekülök arcoddal. Anyám Elveszíthető ‘‘már:------------az ének.

Next

/
Oldalképek
Tartalom