Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

1983. december 31., szombat NÉPÚJSÁG Történelem és művészet lörténeti ihletésű mű­vészet és történettu­domány között nin­csen semmiféle „rangkü­lönbség”. Egyik sem szolgá­ja, egyik sem alárendeltje a másiknak. Amint azt Lukács György megállapítása óta gyakran hangoztatjuk: Tolsz­toj adott olyan hiteles törté­nelmi képet a múlt század első negyedének Oroszorszá­gáról, mint az e korszakkal foglalkozó tudományos mű­vek. Wallensteinről és a har­mincéves háborúról többen kaptak képet Schiller drá­matrilógiájának olvastán, mintha szintén Schiller há­romkötetes tudományos mű­vét lapozgatták volna. Mó­ricz Erdélye mond annyit a tizenöt éves háború körüli — és későbbi — idők ma­gyar világáról, mint az ugyané korról írott tudomá­nyos munkák. Hozzátehet­jük még ehhez, hogy a si­keres műalkotások hatása sokszorosan nagyobb, mint a legkiválóbb tudós munkáké, s így a művészek felelőssége óriási. A magyar XVI. szá­zadról három nemzedék al­kotott magának kitörölhetet­len képet Gárdonyi Géza re­génye nyomán; a reformkort, a negyvennyolcas forradal­mat és a szabadságharcot a mai napig Jókai Mór A kő­szívű ember fiai című regé­nyéből képzeli el az olvasók milliós tömege; a Mohács körüli időkről nem a kor tudományosságának legja­vát viszonylagos tárgyilagos­sággal nyújtani igyekvő Mo­hács-emlékkönyv nyomán alakult ki kép az ellenforra­dalmi korszak közvélemé­nyében, hanem Gulácsy Irén regénye alapján (Fekete vő­legények) ; az első világhá­ború előtti „békeévek” bo­nyolult ellentmondásosságát, nagy eredményeit és ka­tasztrofális hibáit, ezt az egész érdekes és különleges tegnapelőttöt — számos je­les munka ellenére — a tö­megek tudatában még min­dig egy daljáték, a Csárdás­királynő képviseli felülmúl­hatatlan hatással. (Félreérté­sek és a nagyképűség lát­szatának elkerülése végett le kell azt is szögezni, hogy Kálmán Imre daljátéka, Gá­bor Andor magyar szövegé­re, a maga műfajában való­ban jelentős alkotás, mely oly sikerrel fejezte ki a kor emberének dallam- és érze­lemvilágát, hogy a háborús viszonyok ellenére — az el­ső világháború kellős köze­pén keletkezett — egy év alatt bejárta a világot, és 1919-ben még a magyar Vö­rös Hadsereg katonáit is szórakoztatta.) De arra sem árt gondolnunk, zenéről szólván, hogy a magyar kö­zépkort, végeredményben az egész magyar történelmi múltat Erkel Ferenc zenéje képviseli mindannyiunk ér­zelemvilágában, mégpedig mind a mai napig egyetlen más zeneszerző által felül­múlni nem tudott hatással, s e dallamvilág szavakba ne­hezen önthető, de mégis bennünk kavargó, végered­ményben romantikus tudat- formáló ereje már gyermek­korunkban kitörölhetetlenül meghatározta egész történet­felfogásunkat, s minden ké­sőbbi mag, lett légyen az igaz vagy hamis történeti tanítás, ebben a talajban csírázott ki! Ebben az érte­lemben Erkel Ferenc (és Eg- ressy Béni) dallamvilága, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Egressy Béni szöve­géhez kötődve, alapvetőbben és előbb meghatározta a magyar történelemhez fűző­dő érzelemvilágunkat, mint az összes később tanultak! (Elég itt a Himnuszra utal­ni.) Bár művészet és történet- írás kapcsolatát, e kapcsolat történetét az irodalom vo­natkozásában vizsgáltuk, hi­szen a történelmet is az em­beri beszéd, a szó segítségé­vel írjuk, az irodalomról vannak a legrégibb emléke­ink és forrásaink; az iroda­lomnak volt hosszú időn át a legnagyobb tömeghatása — ide értve a zenével kísért (Tinódi) vagy színpadon elő­adott irodalmat is —, s így ehhez képest például a kép­zőművészet és történetírás kapcsolata áttételesebb: de éppen ezért most, amikor a műalkotások tömeghatásáról, mégpedig elsősorban érzel­mi hatásáról szólunk, rövi­den ki kel) térnünk egyéb művészetekre is. A képző­művészet tudatformáló ér­zelmi erejéről a középkori templomok Biblia-illusztrá­ciói, a reneszánsz mesterek biblikus képei — melyek közvetve vagy közvetlenül milliók tudatában alakítot­tak ki képet a sokáig az em­beriség őstörténeteként ke­zelt ótestamentumi szöve­gekről — éppúgy tanúskod­nak, mint Madarász Viktor­nak, Székely Bertalannak, Benczúr Gyulának, sőt Fesz- ty Árpádnak képei, melye­ket nemzedékek nézegettek áhítattal tanítóik vezetésé­vel. Külön tanulmány tár­gya lehet, milyen összefüg­gésben volt e festőművészek történetfelfogása a maguk korának kutatási eredmé­nyeivel. Madarász például mérhetetlenül haladóbb fel­fogást képviselt, mint mond­juk Benczúr; Benczúrban a múlt század második felé­nek önelégült uralkodó osz­tálya vetítette vissza saját dicsfényét a pompás múltba; Madarász viszont, a negy­vennyolcas szabadságharc ifjú katonája, 1867-ben egy Dózsa-festménnyel jelentke­zik, s egyéb művei is a ma­gyar forradalmi múltat idé­zik. Feltétlenül érintenünk kelj a filmnek minden ko­rábbit felülmúló széles tö­meghatását és mítoszterem­tő erejét. A szovjet filmmű­vészet forradalomban nevel­kedett ifjú rendezői a hú­szas években megalkották az alig tíz évvel korábban le­zajlott forradalom mozgó­fényképekkel előadott törté­netét. Ezek a filmek: az Ok­tóber (Eizenstein), a Szent­pétervár végnapjai (Pudov- kin), A fegyvergyár (Dov- zsenko), mint műalkotások, remekművek; mozgósító ere­jük éppúgy kétségbevonha­tatlan, mint érzelmi hatá­suk; történelmileg végső fo­kon és a lényeget tekintve hitelesek, éppúgy összegezik az ábrázolt kort, mint Tolsz­toj, vagy mint Balzac re­gényei; ugyanakkor azonban filmhíradószerű hitelességet hasztalan keresnénk ben­nük, mint kútfők, mint for­rások használhatatlanok. |zen belül azonban a művésznek tág moz­gási tere van. Cse­lekvésköre voltaképpen nem más, mint egyrészt az adat­szerűén hiányzó láncszemek kikövetkeztetése és behelyet­tesítése, másrészt pedig az ábrázolt eseményekből le­vonható következtetések szabadabb kezelése. A tör­téneti széppróza művelője voltaképpen magyarázza, ér­telmezi a történelmet. Erre a művészi cselekvéskörre tanulságos példa Friedrich Schiller drámaköltői műkö­dése: Wallenstein-trilógiája úgy viszonylik a harminéves háborúról írott történelmi munkájához, a Don Carlos a német-alföldi függetlensé­gi harcokról írott könyvhöz, mint ahogyan a művészet a tudományhoz. Nyilvánvaló, hogy Wallenstein, Don Cor­ios, Fülöp király, Piccolomi­ni és mások nem azt mond­ták, nem úgy, nem akkor, amint az a drámákban el­hangzik ; de egyrészt: mond­hatták volna — lásd Arisz­totelész tanítását, hogy tud­niillik a költő olyan esemé­nyeket mond el, amelyek megtörténhetnének —, más­részt pedig Schiller úgy kép­zelte, hogy azt kellett mon­daniuk. S ez utóbbi már egy újabb mozzanathoz vezet: a művésznek a maga és kora eszményeihez igazított véle­ményéhez, ahhoz az erkölcsi tanításhoz, amelyet a műal­kotásnak adnia kell, a tudo­mány pedig nem adhat. Nemeskürty István I Gyűjtemény, amely tovább nyújtózkodik a takarójánál Mezőberényben, ebben a városiasodó arculatú nagy­községben, ahol németek, magyarok, szlovákok több száz éve élnek békés kö­zösségben, mindig is súlya volt a hagyományoknak. Ta­lán azért, mert mindegyik nemzetiség gondosan őrizte sajátos kultúráját, talán azért, mert a sokféle nép­művészetnek a mai ember számára is vonzó tárgyi em­lékei viszonylag bőségben, viszonylag épségben marad­tak meg itt. Hogy milyen tárházai a kincseknek a ré­gi padlások, gazdasági épü­letek, az egy gyűjtés során derült ki: még a század­előről származó mosógép is előbukkant, amelyet — egye­bekkel — szabadtéri kiállí­tás keretében csodálhatott meg a község apraja-nagyja. Hogy hogyan is működött ez a szerkentyű, azt Hencz Lajos bácsi, a mezőberényi helytörténeti gyűjtés „atyja” magyarázgatta el a kíván­csiskodónak. Talán ő maga sem hitte, hogy a gyűjtések során annyi és olyan minő­ségű anyag kerül elő, amely elegendő egy nem is szegény múzeum létrehozásához. Nyugdíjas, ügyvéd, parasztember Nagy Ferencné, a Petőfi Művelődési Központ igaz­gatója hivatalból is, magán­emberként is lelkes támoga­tója a mezőberényi helytör­téneti-honismereti mozga­lomnak. — Lényegében két cso­portra épült ez a mozgalom — mondja. — A gyermek helytörténeti szakkörre, amelyet hamarosan „Petőfi­kor” néven ismerhetnek majd, illetve a nemrég ala­kult felnőtt helytörténeti körre. Ez utóbbinak — amely baráti kör jellegű — 15 állandó tagja van, de kö­rülbelül ugyanennyi az úgy­nevezett adatközlő; ők egy- egy konkrét munkához gyűj­tenek adatokat. Akad kö­zöttük nyugdíjas, ügyvéd, parasztember. Az egyik cso­port például a Budai-gyűj­teményt rendezi. A festő­művész mezőberényi szárma­zású feleségével ajándéko­zási szerződés készült, mely­nek értelmében a község örökli a birtokában levő festményeket. Igaz, ezek rendbe hozására mintegy 30 ezer forint kellene, de az alkotások alapot adnának egy majdani képtárhoz. A gyermekcsoport Petőfi Sándor mezőberényi ittlété­nek dokumentumait ren­dezi. A község visszatelepí­tésének kétszázadik évfor­dulójára készült egy kiállí­tás. Az anyag egy része saj­nos, tönkrement: a gyere­kek mentik, ami menthető. Ez a téma nagyon közel áll hozzájuk, hiszen a költő élete, költészete az iroda­lomoktatás szerves része. Nyomozunk egy Petőfi-ku- tató, Irányi István után, aki annak idején összeállította az említett anyagot. Sajnos, eddig nem bukkantunk nyo­mára az idős embernek. Nemrégiben kértük a Petőfi Emlékbizottságot, hogy már­cius 15-én kiállíthassuk a költővel kapcsolatos anya­gunkat, de még nem kap­tunk visszajelzést. Január 1-től a művelődési ház nem csak a helyi, ha­nem a megyei helytörténeti­honismereti munka irányító­ja is lesz: bázisközponttá vá­lik. Hogyan kívánják ellátni ezt az új feladatkört? Erről így beszél az igazgatónő: — Nem tartjuk felada­tunknak új szakkörök létre­hozását, a meglevőket is közvetett módon szeretnénk irányítani. Elküldünk min­den tartalmi-mószertani anyagot; évente egyszer szakmai tanácskozást szer­vezünk, amelyre más me­gyék szakembereit is meg­hívjuk majd. A szakmai ta­lálkozóra jó alkalom kínál­kozik a következő évben, hiszen Békés megyében ren­dezik meg a honismereti akadémiát. Tervezzük, hogy meghívjuk az akadémia résztvevőit, s megmutatjuk a mezőberényi emlékeket. Szegény épületben gazdag gyűjtemény Mutatni pedig van mit. Itt van mindjárt a helytör­téneti gyűjtemény, amelyből tavaly nyílt állandó kiállítás egy régi iskolépület két tan­termében. Igaz, télen nincs rendszeres nyitva tartási ide­je a gyűjteménynek, de azért egy-egy csoport kéré­sére megnyílnak az ajtók, s a művelődési ház valamelyik munkatársa megmutatja az érdeklődőknek a szakembe­rek által is megcsodált nép­rajzi-helytörténeti anyagot. A szép elrendezés értő ke­zek munkáját dicséri. A fű- tetlen folyosó falán fényké­pek, rövid ismertetők me­sélnek Mezőberény múltjáról, a fal mellett faragott ládák terpeszkednek, odébb régi tükör, és fodrászszék kínál­kozik hívogatóan. Az első terem parasztszobát idéz. A régi bútorokat eredeti szőt­tesek díszítik, s nem hiá­nyoznak az apróbb, minden­napos használati tárgyak sem. A bejáratnál szinte megelevenednek a múlt szá­zadi ruhák, melyek nemcsak gazdájuk ízléséről, hanem társadalmi hovatartozásáról is árulkodnak. A másik he­lyiség faragott, sötétbarna gyógyszertári bútora az ösz- szes latin feliratú üvegcsé­vel, fiolával együtt nemrég még a lebontott sarki gyógyszertár berendezését képezte. Az egyik szekrény mögött afféle lomtárat takar a függöny. Persze, múzeumi „lomok” ezek: jobb híján itt, és így tárolják az össze­gyűjtött anyag egy részét. Más része hol itt, hol ott található. A nemrég (nem is olcsón) vásárolt régi szőtte­sek például a művelődési ház egyik szekrényében la­pulnak. Pedig volna bőven kiállítanivaló, csak hely akadna! Szinte hihetetlen, hogy a megnyitás óta eltelt egy év alatt — heti kétszeri nyitva tartással — milyen sokan nézték meg a kiállítást. De kételkedésre nincs ok, hi­szen dokumentum őrzi a lá­togatók keze nyomát: a me- zőberényieken és a megyebe­lieken kívül jártak itt az ország másik végéből, de még külföldről is. Sokan nemcsak nevüket jegyezték be a vendégkönyvbe, hanem hangot adtak véleményük­nek is. Az egyik megjegyzés például így hangzik: „Vé­letlen folytán kerültünk ide, s nagy-nagy meglepetésben lett részünk. Sokfelé jártunk már hazánkban, és a világ­ban, de ilyen lelkes, a la­kosság által támogatott gyűj­tőmunkával még nem talál­koztunk.” Többet is adnának Vajon a gyűjtőmunkának milyen távlatai vannak? A nagyközségi tanács vb-titká- ra, dr. Baukó Márton kétfé­le elképzelést említ: — Az egyes számú álta­lános iskolához még négy tanterem építését tervezzük. Ha ez kész lesz, s a gyere­kek kiköltöznek jelenlegi helyükről, a régi kastély épületéből, akkor az ott fel­szabaduló helyiségekben be lehetne rendezni egy mú­zeumot. Ez az egyik alter­natíva. Felmerül egy másik is, amely szerint a felnőtt könyvtár költözne az emlí­tett helyre (így egy épületbe kerülne a gyerekkönyvtár­ral), s a mostani könyvtár épületét tennék alkalmassá múzeumi célokra. Persze, mindehhez idő, no és pénz kell! Addig ideiglenes intéz­kedéseket tehetünk: például társadalmi munkában készül kerítés a gyűjtemény jelen­legi helye, a régi iskola kö­ré. Most csak az megy be, aki nem akar, pedig az ud­varon is tárolnak anyagot: itt helyezték el a régi pa­raszti élet munkaeszközeit. A vb-titkár, aki részt vesz a Hazafias Népfront helytörténeti-honismereti bizottságának munkájában (ez a bizottság kezdeménye­zője volt a gyűjtemény lét­rehozásának), nem titkolja, hogy anyagilag csak szeré­nyen tudják támogatni ezt az immár nagyközségi szin­tű mozgalmat. Adnának ők többet is annál a 20 ezer forintnál, csak hát az ide­vágó rendelkezések... * * * Egy album képeire gondo­lok. Régebbi gyűjtőakciót örökítettek meg a pillanat- felvételek. Az egyiken dun- di lány festett köcsögöt mu­tat mosolyogva a fényképe­zőgép lencséje felé, a másik képen komoly kisfiú áll büszkén szerzeményei mel­lett. A múlt értékeinek tisz­teletét ők már a gyakorlat­ban megtanulták. Gubucz Katalin MOZI E. T. árnyékában Mindenképp dicséri a ma­gyar filmforgalmazást, hogy az E. T. bemutatását a téli szünet kezdetére időzítette. Békéscsaba is elsők között kapta meg e világsiker ve­títési lehetőségét. Ezek után úgy tűnhet, a lengyel—angol koprodukcióban készült Ví- zimese című film hátrányos helyzetben van, hogy a mél­tán népszerű E. T. után kell megmutatkoznia. A film reklámja sem volt figyelem­felkeltő (főleg, ha az E. T. beharangozására gondolok). S hadd tegyem gyorsan hoz­zá: jogosan. Nem sok jót tudnék leírni a Vízimeséről. Ha mégis megtenném, in­kább csak magam megnyug­tatására, s nem kevés meg­alkuvással tehetném. Ha van a Vízimesének valami mentsége, akkor az annyi csak: hogy gyerekfil­met rettenetesen nehéz csi­nálni. A gyerekek persze sokkal több gyerekfilmet él­veznek, mint amennyi az ér­tékes alkotás. Ám igényte­lenségükkel visszaélni egyet­len alkotónak sem lehet cél­ja. Igaz, a filmgyártás nagy forgatókönyvírói és rendezői eleve mellőzik a gyerekfil­met. Holott ezek értéke leg­inkább az alapötlettől függ, vagyis elsősorban írói mun­kának kell megalapoznia a sikert. Napjainkra a mesék kilúgozódtak, elcsépeltté vál­tak. A filmeseket ezek fel­dolgozása már nem hozza tűzbe. Ráadásul a filmgyár­tás élenjáró országaiban olyan fogalmak értékelődtek át, s vesztették el régi je­lentőségüket, mint a szegény ember, gazdag ember, király, királylány, gonosz mostoha, legkisebb testvér. De elhal­tak a régi világ csodás ele­mei is. Bajban van a va­rázslókkal, és az emberfelet­ti erőkkel nemcsak az író, de a gyermek is. Annyi em­beri észt dicsőítő csoda vesz benőnket körül, hogy egy varázsló ehhez képest piti. Hiszen ő legfeljebb varázsol­hat, de nem tehet csodát. Zsákutcában vannak a tör­ténelmi csihi-puhi játékok is. Olyan történelemszemlé­let tört be a filmgyártásba, ami elsősorban a mai való­ság kérdéseire keres választ a régi események modern értelmezésével, s nem afféle erkölcsi törvényeket akar ki­szolgálni, hogy jónak lenni derék dolog, s aki másnak vermet ás ... satöbbi. Ám ez a szemlélet a gyerekek szá­mára még emészthetetlen. A sci-fi is csak első látás­ra tűnik végtelen gazdag le­hetőségnek, valójában a ré­gi jó-rossz harc vívódik meg legtöbbjükben, nem egyszer túlzottan is bonyolult tech­nikai apparátus bevonásá­val. Ám ezek a filmek is nosztalgiával gondolnak az elődök köpenyes-kardos ví­vására, áttekinthető, egysze­rű küzdelmére (gondoljunk csak a Csillagok háborújá­nak lézerkardjaira, amelyek­kel ugyanúgy lehetett vívni, mint a kardokkal). Maeterlinck Kék madara óta a világ jelenségeinek egy sajátosan gyermekagyú, já­tékos-humoros-jelképes- érzelmes megközelítése fon­tos szerepet kapott a gyer­mekeknek készülő műalko­tásokban. Ezekben háttérbe szorul a sztori, s a megfi­gyelés újdonsága, a témavá­lasztás frissessége, a fantá­zia s a korszerűség valami furcsa, egymásnak is fintort mutató harca szórakoztat, és ez adja a mesék értékét. Ám ennek művelői is kevés nagy alkotást tudtak létrehozni. Itt ugyanis a hagyományos dramaturgia és hatásmecha­nizmus csődöt mond. S az irodalmi alkotás, még ha egyénien jó is, a filmrevitel stílusművészt és szerencsés embert kíván. A felsorolt problémákon úrrá lenni rémnehéz. Az E. T.-nek sikerült. Természete­sen nem ő árnyékolja a töb­bieket, csak egyszerűen meg­haladja azt a szintet, amit elérni is nehéz. Ungar Tamás A patikamúzeum (Archív felvétel)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom