Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1983. december 24„ szombat o Dér Endre: Hajdan volt karácsony Gyermekkorom karácsonya ... Apám nagyobbacska karácsonyfát vett, teleaggatta szivarral, cigarettával, apró üvegpálcikával, szaloncukorral, édességgel. Piros szívek, apró, sárga színű bárányként, hegedűcskék lógtak a fáról, a cigaretták és szivarok között. Az általunk bérelt vendéglőben karácsonyoztunk. Vacsorakor kocsonyát, anyám sütötte bejglit ettünk és bort ittunk hozzá. Az asztal körül nyolcan- tízen ülhettünk. A család öt tagján kívül köztünk volt a kopaszodó, vidám százados is. „Bukfenc”, a dohánygyár mindenese, aki kizárólag a különleges italokat kedvelte, szintén a körünkben tanyázott. Ö rendelt bort egy „bukfenccel” (azaz fél deci édessel) szokta megbolondítani. Állandó szelíd mosolya, zárkózottsága és özvegy édesanyja sokszori emlegetése miatt családtagként kezeltük napokon belül. Köztünk volt még egy finánc agglegény, udvarias, a jóság glóriaként övezte fejét, anyám sokszor ápolta, mivel hol a májával, hol a tüdő- gyulladásával kínlódott. Ö még a nyitás előtt férkőzött a család bizalmába. Mama is megszerette, így a karácsony esti vendéglátása a legtermészetesebbnek látszott. Egy porcelán-nagykereskedő özvegyember is „csatlakozott” megterített asztalunkhoz. a pezsgőt ő rendelte, a borokat ő fizette, anyám a fülembe súgta, hogy tetszem neki. megkérte a kezemet. Kár volt ezt mondania, mert azonnyom- ban észrevettem, hogy öreg. holott máskor 35—40 éves emberekre könnyen rámondtám, hogy „szimpatikus”, vagy azt, hogy „tetszik nekem is”... A porcelánnagykereskedő özvegyember azonban nem tetszett nekem. Valószínűleg azért, mert állítólag megkérte a kezemet, amit nemigen hittem el mindaddig, amíg tizennyolc éves nem lettem. Akkor valóban tőlem, személyesen megkérdezte: akarok-e a felesége lenni, gyerekeket nevelni, és tudnám-e őt igazán szeretni... Akkor, 1942 karácsonyán vendégünk volt még egy huszonöt év körüli fiatalember is, jólöl- tözöttr, vidám természetű, ismeretlen férfi, akiről a mostohaapám, Gábor úr, azonnal kisütötte, hogy kém. bár az anyját nagyon jól ismertem a piacról. Kofa volt, a szomszédban lakott, egyetlen szobácskábán. Kéthavonta pár napra meglátogatta egyetlen fiacskája, Laci, aki szépeket mondott nekem, a prímás otthagyott hegedűjén szívhezszólóan játszotta a „Csak egy kislány van a világon ...” kezdetű dalt, jókat lehetett vele hülyéskedni, a legkomolyabb gondolatban is megtalálta a banálist vagy a nevetségest, s „jólértesült” lett pár deci ital után. Nyilván a századosunkat akarta lepipálni, vagy Gábor urat akarta felülmúlni ebben a témában. Dusán a bejárati ajtó melletti törzsasztalnál ült, egy teljes liter bor társaságában. Gábor úr saját maga tette eléje, anyám egy tányér kocsonyával kínálta, mellé kalácsot adott. Pár perc alatt a háborúra terelődött a szó. Anyám nem szerette, ha politizálunk, különösen azóta nem, amióta Gábor úr kifejtette anyám előtt is, hogy a szomszédban lakó fiatalember, aki Németországban él, és haza tud jönni minden két hónapban, nem lehet más, mint kém, s óvakodnunk kell tőle. Anyám ezért hát ezekkel a szavakkal akarta más mederbe terelni a karácsony esti beszélgetést: — Ne beszéljetek már politikáról, mert ha egy kém van közöttetek, lebuktok, és azt se fogom tudni, melyik börtönben kit keressek ... Ezen mindenki jót nevetett. Legjobban Laci nevetett a szomszédból, ezért mindenki őt figyelte, és egy pillanatra félbeszakadt a beszélgetés. Laci kezdte újból : — A harctérről küldött levelek 57 százaléka mar nem bízik a győzelemben, és ellenséges érzelmeket tanúsít Hitlerrel szemben. A kopasz százados csak mosolygott ezen a számadaton, majd megkérdezte, hogy „Csak 57 százalék? Pontosan?”, mire Laci, a szomszédból, ezt felelte: — Pontosan 57 százalék merte leírni, a Führer az oka háromszázezer német katona elpusztulásának. — Csak nem? — Hitler jobban tudja ezt, mint ők. Ezért nem engedi vissza az oroszok által bezárt katlanba Paulus segélyt kérő embereit. Hiába mennek Hitler főhadiszállására. Segély nincs, a csapatoknak pedig ki kell tartaniuk az utolsó emberig, az utolsó töltényig^ A hitleristák nem lettek foglyok. Eddig! — Folytasd! — könyökölt az asztalra a kopasz százados. Laci széttárta a két karját, mutatván, folytatása ennek a háborúnak csak a végpusztulás lehet. — De hát mi vezette Pau- lust? A német katonatiszt megszokott engedelmessége, a szovjet fogságtól való félelem, a határozatlanság, vagy a- hitlerizmusba vetett hit? Vagy mindegyikből egy kicsi? — A kényelem — felelte Laci. Van, aki döntött már helyette, Paulus itt-ott elmondta ugyan a véleményét, illetve elmondta többek véleményét . . . Szerintem Paulus lakáj. Gábor úr nagyokat hallga- tott, de szemmel láthatólag nagyon tetszett neki, hogy á százados, és a kémnek kikiáltott szomszéd kofának a fia ennyire érti a hadihelyzetet. Anyám viszont semmit nem értett az egészből. — És ki az a Paulus? Egyáltalán, miért ennyire fontos ez a Paulus? — nézett Gábor úrra anyám, s látván annak figyelésre összpontosított tekintetét, megelégedve vette tudomásul, hogy nem is annyira analfabéta ő a háborúhoz, mint amennyire azt Gábor úr időnként feltünteti. — Paulus a 6. hadsereg parancsnoka, 300 ezer ember tartozik alája, illetve tartozik hozzá — kezdett a magyarázatba a kopaszodó százados, akinek a szavába most nagy bátran Gábor úr is belevágott: — Oroszországban most 40 fokos a hideg. És ha Gőring tudja is teljesíteni az Ígéretét, és repülőgépeken leszállítja mindennap a napi 300 tonna lőszert, hadianyagot, élelmiszert és kötszert, akkor is, kérdem én, mi marad meg a 6. hadseregből mintegy 70 kilométer hosszú, 25 kilométer széles katlanba zárva, az egyre szorosabbá váló szovjet gyűrűben? Dusán a nagy vita közben teljesen berúgott. Gábor úr pezsgőt bontott, anyám egészségére és ikerszülésre ürítette a poharát, a porcelán-nagykereskedő koccintott velem, és arról kezdett beszélni, hogy csodálatos módon, milyen nagy a kereslet az étkészletek iránt, néhány külföldi céggel is tart fönt kapcsolatot, neki úgy tűnik, mintha békeidőben élnénk még mindig, csak éppen könnyebben költik az emberek a pénzt. Laci is koccintott velem, mérnöknek adta ki magát, műanyaggyárban dolgozik — mondta —, otthon pedig a maga kedvére, szépen kimunkált remekműveket készít, szobrokat, írószerkészletet stb. Nekem is fog majd hozni legközelebb . .. Sokat beszélt hozzám Laci, bár, amint alkalma adódott, megint hozzászólt a politikához: — Egy hónap alatt csaknem ötezer tonna árut szállítottak a katlanba. Szállítás közben ötszáz német repülőgép és ezer pilóta pusztult el. Szerintem egyetlen kivezető út lehetséges még, a kapituláció. Ez lenne az észszerű, de ez az egyetlen, ami nem véghezvihető. Este 10 órakor megjelent az ajtóban a magyar katonajárőr. Az ajtón a redőny le volt húzva, de valahol fény szűrődött ki. A járőr dörömbölni kezdett. Gábor úr felhúzta a redőnyt, a járőrt beinvitálta. Megkínálta őket sörrel, kaláccsal. — A katonák már nyolc órakor elmentek tőlünk, maguk is feküdjenek le szépen — mondta a járőrnek anyám. Gábor úr még egy üveg sört bontott nekik. Azok a századosnak szalutáltak, és kibújtak az ajtón. Nemsokára a német járőr is döngetni kezdte a redőnyünket. Amikor anyám beengedte őket, azt magyarázták németül, hogy túl hangosak vagyunk. Végigmentek a két üzlethelyiségen, igazoltatták a századosunkat és J-acit is, aki felmutatott nekik egy igazolványt, erre ők a lábára néztek. Laci fölállt a székről, és akkor Gábor úr a fülembe súgta: „Műlába van. A bal .lába nyikorog ...” Papa nekik is akart bort tölteni, de a szabályos fölkínálásig nem jutott, mert a németek mindig csak a megfelelő ideig maradtak, kimértek, hűvösek és pattogósak voltak. A német járőr távozása után elmentek tőlünk a vendégek. Mi is bementünk a szobába. A szüleim ajtajánál megálltam. Már a kilincsen volt a kezem, amikor tétovázni kezdtem. „Tulajdonképpen semmit nem akarok tőlük”, gondoltam magamban, éppen csak tudni szeretném, örülnek-e az ajándékomnak. De hiszen, vettem vissza a kezemet a kilincsről, én se néztem meg, mit kaptam ajándékba, és idegenül 'visz- szahúztam kezem a kilincsről, és saját szobámba, illetve a mama szobájába mentem. Ennek a szobának almaillata volt. Mindenütt jonatán almák szagosodtak. Még az én éjjeliszekrényemen is jonatán alma volt, kivéve az alsó polcát, ahol a könyveimnek szorítottam helyet. Most a könyveim mellé, egy kis vázába tettem azt a cikláment, amit a sánta lábú Lacitól kaptam. Felbontottam azt a csomagot, amelyet búcsúzáskor a porcelán-nagykereskedő nyomott a kezembe. A csomagban egy síró kisfiút egy kislány vigasztalt. A szobrot is és a virágot is megcsókoltam, a mamától elbúcsúztam, aki nagyokat sóhajtott, karácsonyi énekeket kezdett kántálni, majd azt mondta, hogy roppant nehéz időben élünk, a németek dirigálnak nekünk, de sebaj, nekünk a magunk útján kell járnunk. Csak az a baj, hogy mindjárt a kezdet kezdetén rosszul léptünk, és így egyhelyben topogunk... De ha mi, magyarok, egymás mellett és egymás mögött, mint élő fal állunk, semmit nem veszthetünk, mert megtaláltuk magunkat, az egyetlen köteléket, amit szeretetnek hívnak, és ez a karácsony egyetlen titka. A mama eloltotta a plafonról lelógó, sötét papírral betakart csillárt, a fal felé fordult, és elalvás előtt még egyszer elénekelte a „Csendes éj”-t. — A békéért énekeltem. Na, aludjunk, mert holnapra a szomszédok is hivatalosak ebédre... Koszta Rozália: Testvérek Szavak, szavak Talán Szép történetekkel éltettük magunk. Hol volt, hol nem volt. Csillagfény jelölte éjszakában, recsegő vakhidegben megszületett a Remény. A béke, a szeretet ünnepe lett eljövetele napja, az idők kezdetét igazítottuk e rég várt pillanathoz. Kellett a csoda! Letörölni torlódott bűnöket, utat ígérve tisztább, emberibb világhoz. Pogány szertartással áldoztunk neki: aranyat, tömjént, mirhát vittünk jászolához. Hódoltunk előtte. Óvtuk életét, féltettük barbár bosszú-pusztítástól. Lestük szavát, csodáltuk tetteit. Követtük útjain. És megfeszítettük Öt! Csúnya história, így be nem fejezhető. Meg kellett toldani újabb nagy csodával, feltámadással, soha ki nem apadó hittel. Legyen szép, kerek a történet, oldódjunk ragyogásában. Ó, kedves emberfia! Gondolkoztál már rajta: vajon nem volt elsietett dolog az a megváltás? Nem lettünk-e ékesebbek azóta a kenyérre és a borra? Szívünk nem vágyódóbb a sze- retetre, a békére? Hiszen, láthatod, vétkeink tornyosulnak, immár önmagunk elpusztításával fenyegetőzünk. Meg se születhető utódaink elől rombolnánk szét minden örökséget": a friss mezőt, levegőeget, szelíd vizeket, emberi otthonokat. Sejtjeink utolsó üzenetét is elűzhetjük megbolondult bolygónkról. Bizony, mondom neked, ha 1983 évvel későbbre jelölted volna érkezésed napját, aligha találnál békés zugot, ahol leborulva várjanak. Jöveteled csillagát még a világűrben elpusztítanánk. Szívünkben hol maradna hely a szeretetnek? Néha már a hiányodat se tudjuk, csak űrt érzünk, s azt, hogy valami fáj. Háborgó gondolattengerből keresem a felbukkanó szavakat. Jó lenne kirakni belőlük a nyugalom, a derűs béke moza- ikképét. Színek, hangulatok, remények és egy kis realitás is van hozzá. Ügy tűnik, van még lehetőség. Élni, élni kell vele! Az anyag évmilliárdos kavargásában testet öltött egy csoda: emberek lehetünk, szépre, jóra termettek. Ősök üzenetét őrizzük sejtjeinkben, s adhatjuk tovább utódainknak: élni, méltón élni az alkalommal. Vágyni a sokszor megálmodott, nemzedékek életével megszenvedett szép új világra, s a magunk módján tenni is érte. Hétköznapok jó fáradalmaiban, az ünnepek lágy nyugalmában. Megtenni a legtöbbet, amit tehetünk: e felfortyant világban megteremteni önmagunk harmóniaszigetét és vigyázni rá, hogy ártó erők tönkre ne tegyék szép alkotásainkat, örülni a megmaradt örömöknek és bízni új csodákban: talán még minden jóra fordulhat. Talán. Andódy Tibor tolt* > V . iüi ... , mii X ■ Koszta Rozália: Görbe utca Kántor Zsolt: Emlék csillagszórók emléke villan álmodom és a Bent egy kicsit kint van melletted fekszem és otthon vagyok keveredik a Kicsit és Nagyon egyedül vagyok ha hagyod süketen és vakon átfázva a havon ünnepi gyertyák ágyam körül sutyorognak a függöny mögül szétfeszítik a keretet pörög-csikorog az álom-lemez elviszi a békét a kereset szedj makkot tobozt levelet a Bent kicsúszik önmagából Kint csírázik kinti sírjából eldurvul minden viszony mindegy hogy kicsit vagy nagyon viszonylagosság sörét iszom felhalmozódni nem hagyom áll a pult friss tonikos álom önt el akár egy jó karácsony
