Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
1983. december 24., szombat NÉPÚJSÁG & A hazafias nevelés kincsesbányája E gy szakmatörténeti kutatással foglalkozó mezőgazdász hívta fel a figyelmem a Békéscsabai 11-es számú Általános Iskola esztétika-kultúrtörténeti blokkjának tevékenységére. (A blokk több is, másabb is, mint a szakkör.) Lelkesedése engem is magával ragadott. Már másnap felkerestem az iskolát, ahol valóban meggyőződhettem arról, hogy e blokk keretében izgalmas, érdekes, és több szempontból tanulságos munka folyik. Mielőtt azonban tevékenységükre térnék, érdemes egykét szót szólni a blokkfoglalkozások céljáról. Már az sem lebecsülendő tény, hogy az intellektuális és manuális tehetségek gondozásának jól bevált színterei, s a tehetséggondozás már az alsó tagozatban megkezdődik. A sokfajta lehetőségnek csak egyike a Pesti Éva vezette esztétika-kultúrtörténeti blokk. A foglalkozások egymásra épülnek, s az évek során olyan — általános intelligenciát növelő — muníciót kapnak a gyerekek, ami ha másban nem, de személyiségük gazdagodásában mindenképpen busásan kamatozik. Játszanak elmebajnokságot, gyűjtenek és el is készítik a régi díszítőművészeti motívumokat, tanulnak az izmusokról, s országjárás — vagy ahogyan nevezik: szaktúra — keretében ókori, középkori, barokk majd modern építészeti, képzőművészeti és egyéb emlékek felkutatásával igazolják az elméletben hallottakat. Ezek a fiatalok azonban nemcsak és elsősorban nem messzire tekintenek. Ebben az esztendőben is erejüket meghaladó feladatra vállalkoztak: az elfelejtett békéscsabai mesterek, régi tehetségek nyomdokába eredtek. Hozzáláttak a csabai elfelejtett, nagy emberek sírjának feltérképezéséhez. Mezőgazdász ismerősömet az hozta lázba, hogy az egykor Jami- nában (Erzsébethely, az iskola is ott van) élt szőlőnemesítő, Stark Adolf sírját is ápolják, sőt, az iskolában emlékhelyet is létesítenek számára. Pesti Éva beszélgetésünk során annyi kitűnő ötlettel, felkutatott békéscsabai neves személyiség, feltaláló nevével szolgált, hogy a rögtönzött honismereti elmebajnokságban nullapontosnak éreztem magam. Hiszen honnan tudtam volna, hogy Stark Adolf Jaminában valaha vaskereskedő volt, aki a szőlő megmunkálásához szükséges szerszámokat árulta. S az akkoriban nagy szőlőtermesztő vidéken pusztító filoxéra elleni harc tette nemesítővé. Vagy ki tudja azt, hogy a gyémántacél feltalálója is csabai volt? Igen, Dorn Andornak kisgépgyára volt Békéscsabán. S már azon is törik a fejüket tanárnő és tanítványai, hogy a Messerschmitt repülőgépek reparálásához átalakított kettes téglagyárat felgyújtó partizánoknak is állítanak emléktáblát. Őszintén szólva, ezen a találkozáson a csodálkozás és elismerés mellett egy igen fontos kérdés motoszkált bennem, amit házigazdáimnak aligha tehettem fel. Oly sokat beszéltünk a hazafias nevelésről. Beszélünk. Pedig szűkebb környezetünkben is lám, mennyi tettre, konkrét feladat megvalósítására van lehetőség! Milyen romantikus, szép, példákat adó feladat lenne gyermekeink számára a felfedezett neves személyiségek emlékeinek ápolása, a kutatás folytatása. Ehhez természetesen lelkes, olykor megszállott pedagógusok kellenek. Akiket e munka irányítása, megtervezése érdekében az apróbb, energiát szétfecsérelő feladatok alól felmentene az iskola vezetése. A Pesti Éva vezette blokk ifjú tagjai még sok-sok ötletet tartogatnak tarsolyukban. Csak partnerek szükségeltetnek hozzá. Felfedezni, megismerni a szülőhely múltját, s valamit tenni is érte. Ez az ő vállalásuk, amit tiszteletet pa- rancsolóan csinálnak. A nyereség csakis az övék. Ok hamarabb tudják meg, mi a haza, mi a szülőhely, miért lehetnek büszkék arra, hogy itt születtek. Az ok: ismerik az elődöket. Így szaporodnak bennük a hazához kötő érzelmi szálak. mit szorgalmas munkával már eddig felfedeztek Békéscsaba múltjából, valóságos kincsesbányának tűnik. De a feltáráshoz sok száz lelkes partner kellene. E partnerek jelentkezésében bízva adtam közre találkozásunk lényegét. Hátha másra is átragad a lelkesedésük. B. Sajti Emese A népszokástól az iparművészeiig A pásztorok imádása. Részlet egy betlehemből. (Bayerisches Nationalmuscum, München) A betlehemes játék évszázadok óta elterjedt népszokás volt hazánkban. Karácsony előestéjén többnyire tíz—tizennégy éves fiúk énekes, dinamikus játék keretében végigjárták a betlehemmel a falut, bekopogtatva a házakba. A betlehem kis templomocska volt, amelyet ügyes népi faragók készítettek, többé-kevésbé a falubeli templom mintájára vagy az egykori betlehemi istállót utánozták a helyben szokásos formák felhasználásával. A jelenetben ábrázolt figurák, Mária, József, a kisded és az újszülött imádására sietett pásztorok a helyi viseletét hordták, mint a mezőkövesdi kis betlehemen, ahol a pásztorok hímzett szűrt viselnek. Több helyen — például Vörsön, a Balaton mellett — a templomban őrizték a betlehemeket. Bács-Kiskun megyében viszont nem hiányozhatott egyetlen hagyományosan megterített karácsonyi asztalról sem. A téli napforduló megünneplése ősi szokás — egyidős az emberiséggel —, nézzük meg azonban a karácsonyi betlehemes játékok közvetlen előzményeit, gyökereit. Az első betlehemet Szent Hieronimus állította feli.sz. 386-ban Betlehem városában, melyben híveinek élőképsze- rűen, kis figurákkal ábrázolta Jézus születésének történetét. A bölcsőállítás szokása, benne a bepólyált kisdeddel, Rómán keresztül férjéül el, ahol Liberius pápa a Forum melletti bazilikában egész kápolnát rendezett be a betlehemi jelenettel. A középkor folyamán a legenda szerint Assisi Szent Ferenc töltötte meg új élettel e hagyományt, amikor 1223-ban a greccici erdőben szénával telt jászolba tette a kis Jézus-figurát, mellette pedig valódi kis szamár és ökröcske állt. A szokást a kolostorok honosították meg mindenütt, de a XII. századtól fogva már a népszokások közt is megtalálható a bölcsőállítás egyes vidékeken. A bölcső először a templomban állt, csengőkkel felszerelve, és a kisgyermekek ringatták is. Később körülhordozták a falvakban énekkel, tánccal kísérve, mint nálunk is a betlehemes játékban. Az első nagy művészettel megformált betlehemek egyike, a prágai, 1562-ben készült, és ma is látható. A barokk pompa a királyi, főúri rendelésre készült betlehemeket művészi tökélyre emelte. A nem is oly kisméretű remekek színházszerű- ek, élőképes, igazi selyem- bársonyruhás, ékszeres figurákkal, apró használati tárgyakkal, teljesen a készítés korának valóságát tükrözve. A mechanikus szerkezettel mozgatható forma is korán megjelent, 1585-ben I. Ke- resztély szász választófejedelem számára Hans Schlotheim, híres ausburgi ötvös egy mechanikus szerkezetet készített, melyben a betlehem minden figurája mozgott. A betlehemállítás szokása a nép körében az utolsó évtizedekig fennmaradt. A legszebb betlehemeket Olaszországban, Bajoroszágban, Dél- Tirolban és Csehországban készítették, ahol mindenütt sajátos formái alakultak ki. Dél-Tirolban és a Szász Érchegységben egész falvak specializálták magukat a betlehemek készítésére, virágzó népművészeti ágat hozva létre. A leghíresebb, ma is látható betlehem, száznál több figurával, IV. Károly (1748 —1819) nápolyi király számára készült, amelyet az egész barokk korban utánoztak. Az utolérhetetlen művészi tökéllyel készített élőkép a nápolyi betlehemkészítők fénykorát idézi. A miniatúraszerűen kidolgozott kis figurák mindegyike tökéletes iparművészeti alkotás. A fejeket és a kezeket agyagból, később viaszból mintázták. A ruhákat a kor jellegzetes díszöltözeteinek anyagaiból, arannyal átszőtt brokátból, selyemdamasztból varrták gyönggyel, arany- és ezüsthímzések gazdagították, a cipőcskék selyemből, bársonyból, szattyánbőrből készültek. A jeleneteket a XVI-XVII. századi nápolyi festők képei és a nagy olasz művészek metszetei után alakították ki. A háttér, a környezet teljesen élethű, a hegyek, a fák Campagna tájait idézik, gyakran római romokkal. A kis csűr az Ab- ruzzo-hegység csűrjeit utánozza. Németországban és Tirolban a háttér ugyancsak hazai, a keleti tájak a jellegzetes pálmafákkal, mecsetekkel csak a XIX. század második felében hódítanak tért. A több száz figurás kompozíciók élőképszerűen ábrázolják a falusi életet. Bepillanthatunk a kézművesek műhelyeibe, az aprócska boltokba, a henteshez, a pékhez, amint süti a kenyeret, a suszter varrja a cipőt, a piacon a tejesasszony, a halaskofa, a zöldséges árul, a háziasszonyok karjukon kosárral vásárolnak, dobol a kisbíró, működik a lacikonyha, még a polgármester is megjelenik a katonákkal. Az erdőben vadásznak, fát vágnak, egy rőzsehordó öregasszony is feltűnik az ösvényeken. A patakban mosnak az asszonyok, a falu apraja- nagyja ott sürög-forog a jelenetben. Különleges szerepet játszottak a múlt században a Szász Érchegységben kialakított drága mechanikus „karácsonyhegyek”, melyek Krisztus születésének történetét mozgó figurákkal, zenélő szerkezetekkel együtt adták elő, a hegyi emberek életét is a szent történetek rangjára emelve. A múlt században, főleg Lengyelországban emelkedett tökélyre a papírkivágásokból összeállítható betlehemek készítése, amelyet a gyáripar mindenütt utánzóit. A betlehemkészítés ott, ahol hagyományai élnek, még ma is kedvelt népművészeti ág, de színvonala hanyatlóban van. Brestyánszky Ilona Jelenet a meisseni betlehemből 1430 körül (Sulyok Miklós felvételei — KS) Vallomások a családról Karácsony. A szeretet, a család ünnepe. De vajon milyen családi háttér van a ma gyermekei, fiataljai mögött? Egyáltalán, milyen elképzeléseik vannak a családi életről, a maguk jövőjéről? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre kerestünk választ a minap. A kép természetesen nem lehet teljes, hiszen a lehetőségek helyben és időben egyaránt végesek. Ráadásul ilyenkor, karácsony táján hajlamosak vagyunk a szépről, a kedvesről' beszélni, s úgy hisszük, ez így helyénvaló. E sorok írójának is jólesett ezúttal nem gondolni arra, hogy bizony vannak még szétzüllő családok, veszélyeztetett gyerekek, felelőtlen szülők ... Karácsonyi jókívánságként hadd reméljük, egyre kevesebb lesz a jövőben azoknak a fiataloknak a száma, akik az alábbiaknál rosszabb családi életről mesélhetnének. L. Krisztina: „Sírtam, mikor idekerültem. Ez már régen volt — az idén negyedikes vagyok —, de azért most is alig várom a téli szünetet. Majd sokat játszunk otthon. Itt, az általános iskolai diákotthonban is lehet játszani, de a testvéreimmel azért jobb. Hogy ki tartozik a családba? Hát, akik szeretik egymást. Anyu, apu, a testvérek... Hogy miért szeretem anyut? Mert sokat dolgozik ránk, meg neki mindent elmesélhetek. Szegény, a múlt karácsonykor nem kapott semmit, elfeledkeztünk róla mi is, meg apu is. Na, az idén már megvan az ajándék, biztos örül majd neki. Pisti még kicsi, négyéves. Nagyon aranyos, csak az a baj, hogy mindig verekszik, meg elrontja a játékainkat. De azért mindenki szereti. Most, hogy jön a szünet, már előre kigondoltam, mit fogok csinálni. Anyu úgyis annyit dolgozik, főz, mos, meg a jószág is rámdrad, majd segítek neki. A szőnyeget lesöpörni, beágyazni, port törölni már én is tudok. Nagymamának nem lehet annyit segíteni, mert ő mindig azt mondja, láb alatt vagyunk." H. Ágnes: „Tetszik tudni, én 'azt hiszem, minden családban az összetartozás, meg a szeretet a legfontosabb. így van ez nálunk is. Hogy miből érzem mindezt? Egy csomó, számomra magától értetődő dologból. Hogy egyenrangú félként kezelnek, esténként beszélgetnek velem a munkájukról — apu fogtechnikus, anyu meós a FÉKON- ban—, én meg mesélek a suliról. Nyolcadikba járok, s én vagyok az úttörőtanács titkára is, így mindig akdd mesélni való. Apróságok is vannak, melyek ezt az ösz- szetartozást bizonyítják. Hogy vasárnaponként azt főzünk, amit szeretek, hogy' anyut nem hagyjuk vásárolni, hogy karácsonyra megajándékozzuk egymást. Hogy a jövőm hogy képzelem el? Nos, először is továbbtanulok, aztán ki tudja, mi lesz még. Családot is szeretnék. Egy olyan férjet, mint amilyen apu, meg egy-két gyereket. És olyan nyugalmat, mint amilyen a mostani otthonomban van." P. Agnes: „Általában makacs vagyok, de a fontosabb dolgokban apu, meg anyu mindig meggyőz. Ok beszéltek rá két éve, hogy a nyomdaipari szakközépiskolába jelentkezzem (egyébként ők is nyomdászok), s nem bántam meg, hogy hallgattam rájuk. Elég jó fejeknek tartom őket, csak nagyon féltenek. Igaz, ezt meg lehet érteni: volt egy nővérem, dki még pici gyerekkorában szilvamagot nyelt, és megfulladt. A másik nővérem nemrég albérletbe költözött otthonról. Nagyon el voltak keseredve akkor a szüleim, nem értették a dolgot. Azért mégis elgondolkodhattak, mert velem már nem olyan szigorúak. Csak ne kellene mindig időre hazamenni! Ha nem érzem jól magam, úgyis otthagyom a társaságot, de ha mondjuk egy diszkóban vagyok, és pont belemerülök a táncbd, rosszul esik folyton az órát nézni. Ha meg nem érek haza időre, akkor lelkiismeretfurdalásom van, mert tudom, hogy anyu még tv-t nézni se tud nyugodtan. Emlékszem, régen sokat jártunk együtt kirándulni. Szívesen gondolok ezekre a nyarakra: kár, hogy mostanában elmaradnak a közös programok. Ügy érzem, keveset vagyunk együtt, keveset beszélgetünk. Igaz, mindig megkérdik este: na, mi történt az iskolában? Olyankor legyintek: á, semmi! Pedig mindig történik valami, csak azt hiszem, ez őket nem érdekli. Néha gondolok arfct, hogy valamikor családom lesz. Ügy szeretném szervezni az életünket, hogy gyakrabban üljünk össze, többet tudjunk egymás dolgairól. Ezt egy kicsit hiányolom...” N. József: „Négy hónapja járok az osztálytársnőmmel. Nem, nem ülünk egy pad- ban, mert a mi gimnáziumunkban szigorú az ülésrend. Hogy miért csak negyedikben jöttünk össze? Edit két évig mással járt, aztán szakítottak. Nekem ő az első nagy szerelmem. Azelőtt is tartottam kapcsolatot lányokkal, de azok csak komolytalan, futó dolgok voltak ... Amikor összejöttünk, nem érdekelt semmi más: akkoriban még a tanulmányi eredményem is visszaesett. Szóba került ez a dolog szülői értekezleten, aztán otthon is témáztak rajta egy darabig. Most már kezdik megszokni, hogy mi ketten ragaszkodunk egymáshoz. A szüleim nem értik a dolgot. Apám szerint túl korai nekem még egy ilyen komoly kapcsolat, anyám, mivel mostoha, nem nagyon akar beleszólni, de azért apámnak ad igazat. Nálunk hagyományos a családi rangsor: a férfié a döntő szó. Én liberálisabb házasságot szeretnék. Hasonlót, mint amiben Edit szülei élnek. Ott teljes a demokratizmus, nemcsak a szülőket, hanem a gyerekeket illetően is. Mindent őszintén meg lehet beszélni, még a legintimebb témák sem tabuk. Náluk egyébként hagyomány a diákszerelem: Edit nővére szintén egy osztálytársához ment férjhez. Nem lehetetlen, hogy a mi kapcsolatunkból ugyancsak házasság lesz. Mindenesetre hosszabb távra tervezünk ... Túl vagyunk a tanárok, az osztálytársak megjegyzésein: megszoktak bennünket együtt. Azért sem aggódik már senki, hogy a szerelem a tanulás rovására megy, hiszen tudják, hogy épp ezért kell igyekeznünk. Mindketten Debrecenbe készülünk ugyanis: Edit tanár szeretne lenni, és pedig agrármérnöknek készülök. Ha nem sikerülne valamelyikünk felvételi vizsgája, az növelné köztünk d távolságot. Persze — most nagyon úgy érzem —, csak földrajzi értelemben.” N. A.—G. K.
