Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
NÉPÚJSÁG 1983. november 6., vasárnap o Grigorij Baklanov: Nágya A háború véget ért, de még mindenki háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Üjra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyell- nivalót. Nagyravágyó álmok feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenötből — eltűnt, amikor megsebesültem. Lehet, hogy az Urálontúl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelentések, és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi, és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az* iskola,’ amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idején megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Három — ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások — a hátországban, betegségben, éhezéstől, megint másoknak az evakuá- cióban veszett nyomuk . .. Írtam osztálytársamnak, Ná- gyának — így fogom nevezni őt —, aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, közülük szigorú igazgaNem is olyan régen, jó fél éve találkozhattak az olvasók első ízben a nyíregyházi költőket bemutató kiadványsorozat első darabjával, Mester Attila Hangu- mlatjelentés című kötetével. Az „első fecskét” újabbak követték; a sorozat is nevet kapott időközben: Nagy István Attila, valamint Bodnár István kötetét úgy vehetjük kézbe, mint a Tiszta szívvel füzetek, második és harmadik darabját. A kiadványokat a nyíregyházi megyei könyvtár házi nyomdája készíti, így támogatva a több mint fél évtizede működő Szabolcs-Szatmár megyei írótagozatot. A füzetek szerkesztője dr. Katona Béla, a tagozat titkára, a lektorok országosan ismert költők: Petröczi Éva, Bényei József. Nagy István Attila kötete már régen kiadásra várt. Szerzője — aki „civilben” a Szabolcs-Szatmár megyei Tanács művelődésügyi osztályán dolgozik, s irodalomból doktorált — versek mellett tanulmányokat és szépprózát is ír. Verseit jó néhány irodalmi lapban, heti- és napilapban publikálta eddig; s szerepelt a Szabolcsban megjelént irodalmi antológiákban is. A Társadul szegődöm keveset ölelhet fel eddig született összes lírai alkotásából, szigorú szerkesztéssel kellett kiválasztani a füzetet felépítő negyedszáznyit. Népmeséi hangulattal kezdődik az összeállítás, úgy is fejeződik be, a griffma- dár szimbólumával. „Elindultam egyszer”, olvassuk az első vers címét, utána következik a „Tenyérnyi tónkat, kémiatanárunkat, Je- katyerina Nyikolájevna Po- povot, akiről nem annyira magunk írtuk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét — s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk. Reggel érkezett a vonat a lerombolt N-i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsizmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N- ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösenen- gem — visszatértem a frontról. A Forradalom sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából vagy erkélyről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait — pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító porhaza” és az „Egyszer magához "ölel”. A faluról városba került fiatalember vívódásai kapnak hangot: „Elindult egyszer valaki, , talpát homok sütötte, . szeméből kiszakadtak a fák, torkát dűlőutak szorongatták. /... vak szemgödör minden ablak, Betemette a kutat az idő.” Menekülne, de érzi és tudja, hogy a „vállalt hazát” nem tagadhatja meg, mert a „lehajtott fejű nemzedéknek vers kell, nem torpanó akarat.” Hiába kerül a nagyvárosba, végül mégis hazaér, ahogy a mesék hőse is. Vállalja a hétköznapok apró 'küzdelmeit, a monotonabb vidéki életet, a félálomban való „fűtést”. Elviseli a csöndbe fúló éjszakákat, a barátok „felejtett lán®olású szavát”, ^vallja: „Engemet ide küldtek.” S ezt a küldetéstudatot gyógyírként támogatja a szerelmesversek sora: „csöndben megbújt ! kicsi asszony / hold homlokod / hadd ragyogjon ! várakozzon puha éjjel / fürdesse meg ' új reménnyel”. Az otthontalanság koréh ményként jelentkezik, emberi relációkban. Hiányokat szül, s nem lehet már lágyan vallani — amint ez a „Concerto grossó”-ban ki is teljesedik. A költemény harmadik tétele a közelmúltban fiatalon elhunyt költőnőt, pályatársat, Vár- konyi Anikót siratja. Itt csúcsosodik ki a rövid versválogatás, Nagy István Attila itt teszi fel az általános, örök, de minden ember számára alapvető kérdést: a pusztulás ellenében érdemes-e élni? És azonnal megadja a választ: „pusztuló / agyunk, / szívünk, / tiltás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, akik azonnal visszaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választották el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, herin- gért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot tintaceruzával a tenyerekre írták. Egyszer hetvenöt gramm kandiscukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rámpirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?” A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előrementem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt. ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól emlékszem — futott ki az erkélyre nővérem: „Tányával megyünk a frontra!...” És most, íme, a Bristolból bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt. dónk ellenére is érdemes, érdemes Orpheusnak a világra születni! Hogy nem pusztul el semmi, ami élni akar! virágot hajt újra az ének”. Bodnár István egy tehetségkutató pályázaton tűnt fel, azóta számos folyóirat, újság közölte verseit (gyermekeknek szólókat is), szerepelt a szabolcsi antológiákban:'a Kelet felől, Hogy a virág megmaradjon, Holdrajzóra címűekben. A számadás évszaka első önálló válogatása. Az ő verseiben is nagy hangsúlyt kap a táj, a szülőhaza szeretete. Megénekl-i „Tokaj szőlővesszeit”, a Bodrogközt, - Szabolcsot: „Találni itt munkáskezet bizakodó tekintetet Paraszt-ivadék tanítót ' igaz hazát alapítót Költőt olyat akár a kút ! tiszta vizűt vasderekút / Kétlaki népet jámborát ki vonaton sző álmokat”, megénekli a még mindig gyakori elesettséget, a gallyszedegető anyókát, akinek a „kézzel húzott szekérkén púpozott tüzelő legalább kétnapi bizonyosság”, az éjjeliőröket, akik uborkát, kenyeret, filléres felvágottat esznek, s reggelente „visszaszolgáltatják” Magyarország éléskamráit”. Megcsodálja Párizst, fényei „aranyló szálait”, de eltévedt idegennek érzi ott magát, s megint csak egy másik vers, egy vallomás következhet: „Ezentúl én már itt fogok élni... itt született meg lányom ' és fiam, Megkötöznek és élni engednek engem”. Nagy István Attila és Bodnár István őrzi és ápolja azt a hűséget, amellyel a nagy költőelőd, a korán elhunyt, manapság igaztala- nul keveset emlegetett Váci Mihály szerette a Nyírsé- Tomka Mihály Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott. Ná- gyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematikadolgozatát az egész nyolcadik—kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba. — Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. — És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihaj- lovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom sugárúton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszer csak híre járt, hogy először azokat viszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskolai barátommal, Gyimka Man- szurovval arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a- kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán mellé ült egy részeg, és jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! — háborgott Jekatyerina Nyikolajevna. — Magad és Manszurovot. Masszurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy.?” És most él Jekatyerina Nyikolajevna, élek én, ideutaztam N-be a bizonyítványomért, Gyimka Man- szurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőből jp- vet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem aka- ródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosán — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmo- lenszkig — ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédbenrmeny- nyire akartunk hinni! Az állomásügy^etes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Jegyet, természetesen, nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mep- tek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az. egyenruhás, fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok a sorsukra. Késő estig sétáltunk Nágyával N-ben, egyszer egymás méllett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt,. a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek, öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyujjas kesztyűben, a kecske/a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, batiszt zsebkendőkbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold ..világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsűt szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosz- szú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben ... Sok hasonló legenda járt akkoriban N-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Ná- gyát, magamhoz húztam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, készen ra, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya" húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Nágyó- nak. Másnap Nágya kikísért. Üjra ott álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. És ebben a pillanatban semmire se gondoltam. semmit sem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valameny- nyi fiú közül egyedül én tértem vissza a frontról. Fordította: Havas Ervin Németh Endre rajza „Tiszta szívvel” füzetek
