Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
NÉPÚJSÁG 1983. november 26-, szombat Ura és hódolója Pribojszky Mátyás, a citerás Kiss Ottó : Hat groteszk kompozíció A mozdulatlanságban a mozdulat van elrejtve. Végül is: abba halunk bele, hogy megszülettünk. metamorfózis Magamhoz láncoltam. S 5 fog elengedni. döbbenet Azt hittem: nappal van. Olyan sűrűn villámlik mostanában. katonás Én azt mondom: egy, Te azt, hogy kettő, s már is menetelünk. Egymás ellen. bumeráng Eldobtuk a Békét. Valahol az első kőbaltával. végkifejlet Bevégeztetett. Pedig még el sem kezdtük. El sem indultunk. De már megérkeztünk. Fehér Mária : Születés Nedves még és a fülei nagyok szégyellem, hogy épp én is itt vagyok riadt anyja messziről néz ide — még nem fél az újszülött őzike. Szitás Erzsébet: Arany János Hogyan is lehetne szavakkal érzékeltetni a muzsika hangulatát? Hiszen a kotta is csak vázlat, útmutatás, szükséges még hozzá a zenész tudása, lelke, és még valami többlet ami, ha megvan, képes másokat is gazdagítani, élményekkel ajándékozni. Szerencsés kiválasztott, akinek a neve egybe forrt valamely eszmével, művészeti áramlattal, vagy akár egy hangszerrel. Pribojszky Mátyás e jó csillagzat alatt születettek közé tartozik. Kenyeres pajtása, szerelmese, ura és hódolója lett a citerának. Amikor hangszerén játszik, talán észre se lehet venni, hol a határ az ember és a zeneszerszám között. A hallgató pedig — miközben mosolyra fakad és megrendül, pattogó toborzó nótákat dobol, meg keserves siratókat zokog — ámulhat, hogyan is férhet meg egy citerában ennyi muzsika, ilyen sok, zenévé forrott érzés. — Nem számít sértésnek, ha a citerát „felfedezik”, dicsérik? — Ma még nem, de remélem, eljön annak is az ideje, amikor nagyon sokan fognak, akár hangversenydobogókon is citerán játszani — mondja Pribojszky Mátyás. — Ugyan kinek jutna eszébe, hogy rácsodálkozzék, milyen szépen lehet hegedülni, vagy zongorázni. Állítom, s — immár az életem tettem rá — próbálom be is bizonyítani: a citerában csodálatos hangok rejteznek. Éppen csak „citera- szerűen” kel] előcsalogatni őket. Ami hárfára, csellóra, vagy éppen töröksípra való, játsszuk azokon, de keressük meg a citerán legszebben megszólaló muzsikát. — Jó utakon halad a kutatás? — Ha arra gondolok, hogy az utóbbi években nemcsak képletesen szólva, de a leg- valósabb értelemben is mozgalom lett nálunk a citerá- zás, csak örülhetek. Megalakítottuk a Citerások Baráti Körét, rendszeresen szervezünk országos találkozókat, s a legkisebb településeken is vannak híveink. Minden nagycsaládon belül amolyan ... hullámokat ver az élet, mint szél a tó tükrén, amikor esküvők sora, születések rendje lesz az élet teteje. Nagyjából egy- időben. Például, amikor én születtem, az akkori nagycsaládban 2—3 év alatt nyolc gyerek született. Az esküvő nagy ünnep. Hiszen általában három generáció vesz részt benne, nagymama, anya, s a leány. A lakodalom megújulást jelent, mint a tavasz jötte. A gyermekek születése az élet folytonossága. Aki gyermeket hoz á világra, az életben hisz, az életért él, dolgozik. Már én is beletartozom abba a korosztályba, hogy ha menyasszonyt látok — még ha nem is tartozik a nagycsaládomhoz —, elsírom magamat. De nem fáj ez, nem szomorú, csak a mi letűnt időnknek szól, az elsorolt terveknek, az akkor előttünk végtelennek tetsző időnek. Igazából nem is annyira szavakkal megfogalmazott érzések ezek, csak elmosódó, kavargó, színekre bomló emlékezés inkább, ahogyan egy sógorsági alapon rokon lány esküvőjén vagyok. Már nem mondom, hogy lakodalmán, amit hiába is erőltetnénk, elveszítette a régi varázsát, az évszázadokon át tartó szokásait. Vőfély heA mennyiségi növekedés pedig törvényszerűen minőségi fejlődéshez vezet. Kezes jószág, könnyen tanulható hangszer a citera. Divatos szóval élve: hamar ad sikerélményt. Néhány lelkes ember, hozzáértő zenész körül mindenütt kialakulhat egy kis társaság, akik a maguk gyönyörűségére, környezetük szórakoztatására citerázni kezdenek. Mi mást játszhatnának, mint amely dallamvilágra az agyuk forog, amire rááll a kezük. Helyes irányba terelni a gondolkodást, játékra tanítani a kezeket, itt kell most sokat tennünk. — Mennyi forrásból, miféle hagyományból táplálkozhat a citeramuzsika? — Kodály Zoltán mondta, hogy sose volt hangszeres nép a magyar. Mindig másokkal húzattuk magunknak. A citera, a szegénység hangszere is a múlt században kezdett éledezni. Legfőbb terjesztői éppen a Békésből útra kelt kubikosok voltak, akik egy szál madzagon a hátukra csapták a szárazfát, s vitték magukkal az otthoni nótát, lyett nyomtatott meghívók százait hordja, viszi a posta. Faluhelyen még végigdalolják — a násznép —, az utcát, hogy ... „Forgatja a karikagyűrűjét, / Sajnálja a régi szeretőjét...” és hasonlók. Még itt-ott mondják az új asszonyok, hogy: anyám, de azt már nem, hogy ides. Maradnak a nevek, és: néni. No, ezt érdekes lenne rögzíteni, leírni, ezt a változást, de hát... most csak erről az esküvőről essék szó, ahol most vagyok. Meg az én régmúltból előringó, mára csak sirató érzéseimről. Arról, hogy szaporodik eggyel a menyasz- szonyfotó az albumomban, amelyből koronként változó, de mindig fehér fátylas- ruhás menyasszonyok mosolyognak rám. Mindig mosolyognak, mindig szépek. Nos, ez az esküvő a fővárosban zajlik. A menyasz- szony nemcsak a fotón szép, de az életben is. Aki ráadásul „felrúgta” a hagyományos menyasszonyi ruhát, szőke létére keleti fantáziaruhában jelent meg. Hófehér, persze, s itt-ott valami aranyszálak díszítik, s nadrág, persze, de felette — az én régi emlékeimet idézve és mondva: tunikával, aminek az egyik oldala felráncolva, tehát itt térden felül ér, a másik oldalán féllábszárig. hazai hangulatot. Téli esteken, házi bálakon sokszor a citera ütemére döngölték a táncos lábak a földet. Okányban, ahol születtem, annak idején felásták egy- egy szoba földjét, összegyűlt az ifjúság, és keményre táncolta azt. Száraz csizmáig — így szólt a citerás megbízatása. Dallam se nagyon kellett, csak az ütemet kaszálta a muzsikás. Valami ilyesmi lehet az igazi „hagyomány”. Pattogó dalokra, csárdásra termett hangszer a citera, s az árnyaltabb érzelmek, finomabb dallamok kifejezésével inkább az újabb nemzedékek próbálkoznak. Régi, lúdtollas pengetés helyett újfajta technika, más játékstílus hódít. Rázatókkal tarkított úton, de mégis csak haladunk ám. — Melyek az igazi akadályok? — Tisztelet a kivételnek, de általában nem a zeneileg legképzettebb emberek adják a fejüket citeramuzsi- kálásra. Ha mondjuk összejön néhány citerás, megtanulnak egy-egy csokrot, nyilvánvaló, hogy szeretnék bemutatni. Kinek? Hivatalos versenyeken gyakran kezdődik így a zsűri értékelése: „Mi ugyan nem értünk a citerához, de... ” És ez még a becsületesebb vélemény, legalább bevallják, hogy nem értenek hozzá. Nagyobb baj, amikor a ci- terától idegen dallamokat szeretnének hallani. Ha mindenáron „helyi anyagra” kíváncsiak, néha egy kis csalással lehet segíteni. Nem azt énekli a dalos, hogy a „szekszárdi templom tetejére felszállott a vadgalamb”, hanem, hogy a herényi templom tetejére szállott fel. Jó lenne, ha sok szakember, aki hivatalból dicséri a citerát, elhinné, hogy amit dicsér, az valójában jó. Nincs primitív hangszer, csak primitíven lehet rajt’ játszani. Másik szélsőséges vélemény, mondjuk egy téesz zárszámadó közgyűlése utáni vigalomban hallatszik. Ott az elnök a zsűri. Ha ő azt mondja: „Nagy a feje, búsuljon a ló”, akkor szóba se jöhet a Bartók-gyűjtés. Szegény citerás, mit tehet ilyenkor. A rokonság, ahogyan ez ma már természetes, a paraszttól kezdve az iparoson át az értelmiségiig, minden „réteg”, képviseli magát. Az esketés után gratulációhad járul az új párhoz, ahogyan ez is lenni szokott... aztán... vacsora egy elegáns étteremben, pazar teríték, örömzaj, nevetés, ahogyan ez is lenni szokott. Vacsora után a fiatalok nótáznak, az idősebbek beszélgetnek. Egy idős rokon-ember kissé szótlanul üldögél, néha megcsóválja a fejét. Nyilván valamin erősen gondolkodik. Faggatásomra, hogy mi az, ami nem tetszik, vagy nem szép, azt mondja: — Személyesen is végigjárta e rögös pályát? — Hajaj, de még menynyire! Az okányi, majd a békési indíttatás után szenvedélyem lett ugyan a játék, de a kenyerem, mint műszaki ember kerestem. Blokkgépész volt a szakmám, és mondhatom, 40 éves koromig zenei analfabéta voltam. Citerán pedig mutatósán, kávéházi stílusban játszottam. Baráti tanácsra döbbentem rá, hogy tanulnom illenék. Belevetettem magam könyvtárak szakirodaimába — jó] meg is kavarodott a fejem. Aztán letisztultak a dolgok, s pályát változtattam. Filharmóniai működési engedélyem van, hanglemezem jelent meg. Járom az országot, eljutottam a világ sok tájára. Bagdadban megismerhettem az arab zenét, bejártam Japánt. Egyszer az USA-ban egy új Cadillac kocsit ígértek a citerámért. Kifizették volna a vámot, el akarták szállítani a kocsit a lakásom elé. Nem álltam rá a cserére, mert a hangszert egy fiatalember csinálta, aki beleírta: „Szeretettel Matyi bácsinak”. Én ezt a citerát a világ minden kincséért oda nem adnám. Ez a hitem. — Miben hisz még? Reméli, hogy egyszer a Zene- akadémián lesz citeratan- szak? — Ha a citerát önmagában nem is éri ekkora megtiszteltetés, de a népi hangszerek bizonyára nagyobb becsben lesznek. Kezdeti lépésnek nagyon kellene egy jól megírt citeraiskola. Már az óvodában elterjedhetne ez a hangszer, hiszen a pedagógus, miközben játszik, énekelhet, együtt élhet a gyerekekkel. Boldog vagyok, ha képzett muzsikusok keresnek fel, ismerkedni a játék technikájával. Bozay Attila Erkel-díjas zeneszerző citerára írt számaival arat nemzetközi sikereket. Kitűnő hangszerkészítőink vannak, például a battonyai Pintér Mátyás. Mozgásban van tehát a citerásvilág, s remélhető: sok örömet szerzünk önmagunknak és hallgatóinknak is. Andódy Tibor — Dehogy! Minden szép, jó ... Csak ... azért vagyok ideges, mert egyikőtök sem veszi észre: felakadt a menyasszony ruhája! Ilyen figyelmetlenek vagytok! Senki nem igazítja meg! Nem mehetek oda, hogy lerángassam! Hát igazítsd már meg! A kedves öregnek hiába magyarázom, hogy az: olyan. — Olyan a fene. Akkor gyűrték fel a szoknyát az asszonyok, ha a liba után gázoltak a laposban ... Egész este a felakadt szoknyáért haragudott, nem tudtam meggyőzni, hogy az nincsen felakadva, az: olyan. unokáimmal névnapot megyek köszönteni. A faluvégre. De mivel mi is faluvég vagyunk tulajdonképpen, hát az erre lakók egymást szomszédnak mondják. A három gyerek hol előttem, hol mellettem jön, kavarog, az eléggé elkeskenyedett dűlő- úton. Ködtől nedves port kavarnak fel, még a lábukat is húzzák, hogy nyugtalanítsák. A névnapokra gondolok, a tegnapiakra, hogy akkor is ünnep volt. Nem úgy, hogy hetedhét országra szóló. De reggel már átballagott egyik szomszéd is, a másik is, csak úgy, „szennyesen”, tehát hétköznapi ruhában, s mindmegannyi elmondta a jókívánságait. Ami évről évre, évtizedeken, sőt, vallom, évszázadon át egy és ugyanaz a szöveg volt: Több... napot kívánok, erőben, egészségben, azt is tölthes- sük el békességben. Szívemből kívánom. Ügy engedje az isten... Volt — nem is a válasz, de pont a jókívánságra. Komoly szertartás volt ez, olyan, mint egy istentisztelet. Aztán invitálás, pálinkatöltögetés, pogácsa kacagott a tálban ... No de... a gondolat, az emlékezés elfogy az úttal, megérkeztünk. Persze, nem mi vagyunk az elsők, az asztal körül már ülnek, szomszédok, barátok, rokonok. Az asztalon nemhogy pálinka és pogácsa, de sütemények, hideg sültek és italok vannak. A vermuttól a házi borig, minden színű és erejű ital képviseli magát. Az ünnepelt váltig vermutot kínálgat, mire a felesége évődve megjegyzi: — Azt kínálgatja, mert azt nem szereti! Természetes, hogy mindenkivel, a jelenlevőkkel, és a már eltávozókkal — végig- koccintgatta a napot a házigazda, így hát erre az időre „széles jókedvében” van. Ahogyan ez kell, hiszen ünnepelünk. Hadd visítsanak a disznók, ácsorogjon a kapagép, várakozzon az ásnivaló krumpli, majd, holnap. Nem is az egy ember ünnepe a névnap, a Jánosoké, Istvánoké, Lászlóké, nem. A mienk, szomszédoké, ■ rokonoké, akik mindannyian ünneplőben vagyunk, és nevetgélünk, beszélgetünk és pihenünk ... Mindez tegnap történt,- ma pedig az, hogy találkoztam a feleséggel az utcán. Meséli, hogy a tegnap-ünne- peltben estére már „kitágult” a világ, mindenáron dalolni akart, de ő leintette: — Elhallgass! Az hiányzik még, hogy felverd a fél falut! — De nekem most jókedvem van! És én most ünnepelek! Én ünnepelek! — Ne ünnepelj te, menjél, etessél! — Ez már aztán mégicsak sok! Megyek én a szomszéd- asszonyhoz, aztán ... dalolok! Mert én dalolni akarok! Ö szereti, ha dalolunk! — Mész te, a nyavajába, kornyikálni! — De hát... mit csináljak, ha jó kedvem van? — Fütyüljél! — Fütyüljek? De . .. hogy? Hát nem tudok, na. Nincsen elől fogam! így ment az osztozkodás késő estig. S hogy növelje a szomszéd önmagában a bátorságot az asszonnyal szemben — lehúzott még egy pohár bort. Valami bugyborékoló hang fel is tört belőle, de aztán végignyúlt a heve- rőn, elaludt. — Csak képzeld! Reggel mégis eldalolta azt a ... lement a nap a maga járásán ... ez a nótája, ezt akarta tegnap eldalolni, na, el js dalolta, míg ásta a krumplit. De csak azért, hogy neki legyen igaza! Bertalan Ágnes: Menyasszonyi ruha Névnap Mi is lenne, ha egy síkba folynának a napok, mindmegannyi hétköznap lenne? A tennivalók egymás sarkát taposnák, csak a száradó ruhákat lebegtetné a szél, meg ... malacok sivalkodná- nak, követelőznének, vagy csak a motoros kiskapák löknék kemény kis ütemüket a délutánba. S csak olyan... „gyalogünnep” lenne, merthogy meg kell állni, hogy lélegzetet vegyen az ember. Paszulyszemek peregnének, vagy csak arra figyelnénk, hogy megint kihasadnak a káposztafejek a forróságban, nem lesz „fűnek való” a savanyításhoz ... Ezek a dolgok csak úgy, eszembe ötlenek, ahogyan az
