Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

1983. október 8., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Wittenbergi séta 1983 őszén Már szinte egy hete gyö­nyörködünk „Szász-Svájc” szépségeiben, nevezetessé­geiben. Együtt kanyarogtunk az Elba fehér vizével a Schrammsteine meredek sziklafalai között, majd hű­séggel szolgáló Dáciánkkal a Dimitrov-híd közelében hor­gonyoztunk le, hogy két na­pon át a német Firenzének, Drezdának legyünk a vendé­gei. Zwinger, Albertinum, Johanneum, Grünes Ge­wölbe— e bennünket mind­eddig hidegen hagyó nevek itt teltek meg tartalommal, el nem múló művészi él­ménnyel. De melléjük tele­pedett a döbbenet látványa is: a György-kastély, a Taschenberpalais, a Geor- gentor kiégett, kormos falai, a Frauenkirche romhegye — örökös mementó: Ember, emlékezz! Ez a háború! Meissen már békével, iparművészetének szépségé­vel fogadott, a lélek nyu­galmával bocsátott további utunkra. Lipcse a könyvek és műemlékek, Bach és Di­mitrov, az Európa-hírű vá­sárok és a műegyetem vá­rosa. A kormánykereket észak­nak fordítjuk. Azon töpren­gek feleségemmel, hogy a gyorsjáratú autóbahnon, vagy a pirossal jelölt má­sodrendű úton érjünk-e cé­lunkhoz? Ez utóbbi áthalad Bad Dübenen és Wittenber- gen. Wittenberg — kapom fel a fejem. Luther városa, és történelmet formáló tetté­nek színhelye. Világszerte ezen az őszön ünnepük a nagy reformátor születésének ötszázadik évfordulóját. Ró­mában lenni, s a pápát nem látni? A kínálkozó alkal­mat el nem szalaszthatjuk. Dictum factum, s már keres­sük is a Lipcséből kivezető utat. Az ötvenezer lakosú Wit­tenberg főtere hűen őrzi XVI—XVII. századbeli álla­potát. Mintha egy művészet- történeti képeskönyv eleve­nednék meg szemünk előtt, bizonyítva a késő gótika és a német klasszicizmus békés egymás mellett élését, építé­szeti összhangját. Itt — sze­rencsére — nyoma sincs a háborús rombolásnak. A központi tér dísze a Luther idején épült város­háza. Arányos és szép, akár egy királynő ékszerdoboza. A keleti oldal színes, .há­romemeletes házai fölé az idő barnította Marien- Stadtkirche magasodik. A késői utódok ebben a mű­vészi miliőben állítottak emléket annak a két férfiú­nak, akiknek híre-neve ezt a várost el nem fogyó fény­körbe foglalja. Luther alak­ját 1821-ben Gottfried Scha- dow öntötte bronzba, négy évtizeddel később pedig a Melanchtonét Friedrich Drake. A fél évezreddel ez­előtt született hitújító és reneszánsz tudós nyomát ke­resem a belváros- kanyargó utcáin, és múzeummá neme­sedett egykori lakóhelyén. A Collegienstrasse elején, az Augusteumban, a hajdan­volt egyetem épületében bukkanunk reá. Széles ka­pubejáraton jutunk a csen­des, festői udvarba. A hát­só traktus az Agoston-rendi kolostornak ama része, ahol a filozófia professzora élt, és az új hit érdekében mun­kálkodott. Ma reformáció­történeti múzeum, ritkasá­gokban bővelkedő könyv- és levéltárral. Ez a boltozatos, bensőséges hangulatú terem az ő szobája. Körös-körül nehézkes, faragott bútorok, középen hatalmas asztai. Hány történelmivé vált ese­ménynek, olykor kicsinyes családi perpatvarnak (mert ahol asszony van és sok gyermek, ilyen is akad) lett a néma tanúja! Ebben a te­remben hangzottak fel azok az érvek, amelyek egy új vallás kánonjaivá, alapelvei­vé váltak, s itt folytak le a vacsorákat követő Asztali beszélgetések. A muzeológus magyarázata a látványt te­szi teljesebbé: feledésbe hulló ismereteket emel az eleven tudás szintjére — megpótolva színes anekdo­tákkal, és legendává légie­sült helyi történetekkel. Engels szerint „olyan kor volt ez, amelynek óriásokra volt szüsége és óriásokat is nemzett, a gondolkodás, szenvedély és jellem, a sok­oldalúság és tudás óriásait. Legsajátosabb bennük az, hogy szinte valamennyien benne élnek és lélegeznek a kor áramában, a gyakorlati harcban, színt vallanak és részt vesznek a küzdelmek­ben. Egyikük szóval és tol­lal, másikuk karddal, né­melyikük mindkettővel.'' Haladjunk tovább a kerek oromzatokkal díszített, re- neszánsáz Melanchtonhaus- hoz. Ma ez is múzeum. Itt élt és dolgozott Erazmus ba­rátja és humanista eszméi­nek hirdetője. Luther leg­főbb munkatársa, akinek nagy szerepe volt az új hit­tételek rendszerezésében, az Ágostai Hitvallás megszö­vegezésében. Pedagógiai munkásságával megvetette a német protestáns iskolarend­szer alapjait, kiérdemelve ezzel a ,,praeceptor Germa- nias” megtisztelő címet. Ne­ve más nemzetek fiai előtt úgyszintén ismert volt, és tiszteletben állott. Ö maga írja egyik követőjének: „Va­csorámnál ma tizenegy nyelv volt képviselve: la­tin, görög, héber. német, magyar ...” A XVI. század elején az Academia Vitenbergensis jó híre — főként Luthernek és Melanchtonnak köszönhetően — megelőzte a hagyomá­nyokkal büszkélkedő egye­temekét. hallgatóinak szá­ma pedig a korábbi 200-ról 700-ra emelkedett. Addig a magyarországi és erdély- honi peregrinusok a párizsi, a bolognai, páduai. prágai, de főleg a bécsi és krakkói univerzitásokat látogatták; mostantól kezdve egyre töb­ben választják Wittenbergét. Az úttörőket Melanchtonnak mintegy 400 magyar- és er- délyországi tanítványa köve­ti, akik visszatértük után a nyugat-európai műveltség és tudomány sokszínű virágait hazai földbe palántálják. Ahogy itt állok a Me- lanchton-ház udvarán, az az érzésem támad, hogy az ele­ven szellemi emlék mellé álomszerű képek sorakoz­nak. Lám csak, már körü­löttem vitatkozik, zsibong négyszáz hazámfia. Akadé- misták, akik II. Lajos király rendeletével („megtiltatik mindenkinek, összes javái elvesztésének terhe alatt, Luther Márton könyveit megvenni, eladni és olvas­ni”), és az erdélyi ország- gyűlés határozatával dacol­va jöttek a felvilágosult gondolkodás, az új eszmék várába, hogy a reneszánsz szellemiség hazai hídpillé- reit — az itt tanultak se­gítségével — megépíthes­sék. Figyelő hallgatóság ve­szi körül a dévai születésű Biró Mátyást, a két pro­fesszor legjobb, és nagyra becsült tanítványát. Otthon „magyar Lutherként” tisz­telik. Immár harmadszor időzik Wittenbergában. Kis­sé távolabb Erdősi Sylvester Jánost, az erazmista biblia­fordítót, a magyar nyelv el­ső tudományos rendszerező- jét fedezem fel. Amoda, egy bolyban Gyalui Zsigmond, Batizi András, Körösi Cso­rna Demeter, Boldi Sebes­tyén és Vizaknay Gergely. Magas termete, galambősz haja messziről elárulja: a találkozóra a kolozsvári Dá­vid Ferenc is eljött. Ö egy új vallásnak, az unitárius­nak veti meg az alapjait, és lesz első püspöke. Nagysze­rű felkészültségének, szó­noki és hitvitázó képességei­nek köszönhetően mondja ki az erdélyi országgyűlés Tor- dán, 1568 januáriusában — Európában először! — az összes vallások egyenlősé­gét és szabad gyakorlását. A szászok népes csoportjából csak Dionisius Alesiust, a gyalui lutheránus esperest és Stöckel Lénártot, a bárt- fai nyomda felvirágoztatóját. és híres iskolájának rektorát ismerem fel . . . . . . Tűnj el álomkép, a mai Wittenberg vár! Luther és Melanchton kettős bűvkö­rében, egymáshoz illeszkedő vonzásában lépkedünk a belváros macskaköves utcá­in. Mintha most is múzeum­ban járnék. Emléktáblákkal megjelölt házak sorakoznak egymás mellett; hajdani la­kóik történelmi tetteiről, vagy tudományának dicsősé­géről regélnek. Az utca közepe táján egy halványzöld, egyemeletes ház. Rajta márványtábla: itt lakott Geyer Flórián. No, ez váratlan ajándék! Megle­petés. Nevével boldogult egyetemi éveim óta nem ta­lálkoztam. Akkor is a né­met parasztháborúról szóló Engels-tanulmányban és egy mozgalmi dalban. Tűnt ifjú­ságunkat felidézendő el is dúdoljuk feleségemmel, mi­közben az eligazító szöveg­ből tudjuk meg, hogy a frank lovag 1490 és 1525 kö­zött élt. s a német paraszt- háború egyik vezére volt. Csapatai élén sikeresen har­colt a feudális urak ellen. Immár a Schloss-strassén haladunk, s ez meg is nyug­tat: célegyenesbe jutottunk. Valóban, csakhamar elénk tűnik egy viharvert tömzsi torony: az 1490—1505 kö­zött épült várkastély tarto­zéka. A szász választófeje­delmek hajdani rezidenciá­jának a tövében vagyunk. Keresem a Schlosskirche-t. azt a világtörténeti neveze­tességű templomot, amely­nek kapujára tűzte Luther híres 95 tételét 1517. októ­ber 31-én. S ekkor csalódás ér. Amit keresek, már rég nincs. 1760-ban, a hétéves háború folyamán gyújtották fel, s a kastély nagyobb ré­szével együtt lerombolták. E mostanit a múlt század végén a régi helyére építet­ték, de — egyháztörténeti jelentőségét hangsúlyozan­dó — amannál tekintélye­sebb méretben. A benti lát­vány a külső igénytelensé­gének a cáfolata. A hatal­mas csarnok az ember ki­csinységét, jelentéktelensé­gét kívánja érzékeltetni. Fe­jünk fölött művészien for­mált hálóboltozat. A gótika utánzata. A falak mentén a reformáció kiváló teológu­sainak a szobrai, és tiszte­letet kelt hivőben és hitet­lenben. hogy a múló élet maradandó jelével is talál­kozhatunk: az egyszerű ol­tár előtti térségben hatal­mas márványlapok, alattuk alussza örök álmát Luther, Melanchton, és az új vallást támogató Bölcs Frigyes. Míg csendben nézelődünk és az oldalhajókat is bejár­juk, jócskán összegyűlnek a látogatók: külföldiek és fő­leg németek. A templomi tisztességtevő csendre inti a népet, és a hely művészeti és egyháztörténeti jelentősé­géről beszél. Körös-körül a hangszórók­ból felbúg az orgona, követi az énekkar . .. amibe be­kapcsolódnak a jelenlevő hí­vők is: Eine feste Burg ist unser Gott... Erős vár a mi istenünk... — az evangélikusok himnusza, amelyről Engels igen elis­merően szólt: „Luther meg­írta a szövegét és dallamát annak a győzelmi bizonyos­ságtól áthatott koráinak, amely a XVI. század »Mar- seillaise«-e lett." Amíg zeng a német ének, én a József Attila-i magyar szöveget morzsolgatom magamban: „A világi úr tombolhat va­dul, / semmit sem tehet, / 6 megítéltetett. / Megrendül egy szavunkra.” Elhalkul az ének, csend borul a csarnokra, s ebben az érzelmeket felkavaró hangulatban eltöprengek az ötödfélszáz esztendővel ez­előtt történtek fölött. Itt, Luther örök nyughelyétől csupán néhány méterre megismétlem a visszatérő, nyugtalanító kérdést: kinek volt igaza? A Sütő András szavával így szóló Luther - nek-e? „Az élet parancsa nem a halál, hanem ennek elkerülése; nem az öngyilkos reménytelenség, hanem az okos cselekvés. Az eszes meglátja a bajt és elrejti magát; a bolondok nekimen­nek és kárát vallják ... mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.” — Vagy „a térdeplő reménységből fölegyenesedett reménytelen­séggé” magasodó Kolhaas Mihálynak-e. aki a porszem igazságát, az egyén méltósá­gát a Münzer által mutatott úton keresi? Mint ahogy nem zárul végleges válasszal Sütő And­rás drámája, úgy a Lutheré sem foglalható csupán a XVI. század történetébe. Ta­nulsága túlnő a saját korán. Búcsúzom Wittenbergtől, ettől az élő művelődéstörté­neti múzeumvárostól. Ma­gammal viszem reneszánsz házainak, szép tereinek, múzeumainak emlékképét, és itt sarjadt gondolataimat. Dánielisz Endre Vágréti János: Pegazus Szúdy Géza : Megint az ősz Megint az ősz hajol ránk Sárgája s kékje önkívületében Narancsszínűre égett dombjai Mint szigetek úsznak az ég Ultramarin vizében Sóhajtásnyi a szél Fölöttem cirren és zönög A búcsúzó lombok zenéje Kitérdelt közhelyekbe bújna minden Fényesre kopott szavak patronába Melytől a vájt fül tán berzenkedik de A szív úgy fogadja be mint Újdonatúj nyilát a Szisszenő boldog fájdalomnak Mert akkor gyönyörű a szép ha Utolsó mondatát dadogja Ha veszni készül ha a szerelem Sebzetten hull mint lőtt madár Tolla és vére záporában Ha az egyetlen élet Világvégi lejtőkön bandukol S mögötte minden Hullámok mosta kaviccsá mered Az idő partjain Szokolay Zoltán: Messze látó Fröccsen az ember a sárra, béke van, béke van nagyon, Harckocsik szenvedélyes násxa erjedő emberi agyon. Sírás, sirásás, sirbatétel, Tételek, filozófiák. Titkos távcsövek üvegével köd-kendert tiloló világ. Vágréti János: Vége az előadásnak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom