Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
1983. október 8., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Wittenbergi séta 1983 őszén Már szinte egy hete gyönyörködünk „Szász-Svájc” szépségeiben, nevezetességeiben. Együtt kanyarogtunk az Elba fehér vizével a Schrammsteine meredek sziklafalai között, majd hűséggel szolgáló Dáciánkkal a Dimitrov-híd közelében horgonyoztunk le, hogy két napon át a német Firenzének, Drezdának legyünk a vendégei. Zwinger, Albertinum, Johanneum, Grünes Gewölbe— e bennünket mindeddig hidegen hagyó nevek itt teltek meg tartalommal, el nem múló művészi élménnyel. De melléjük telepedett a döbbenet látványa is: a György-kastély, a Taschenberpalais, a Geor- gentor kiégett, kormos falai, a Frauenkirche romhegye — örökös mementó: Ember, emlékezz! Ez a háború! Meissen már békével, iparművészetének szépségével fogadott, a lélek nyugalmával bocsátott további utunkra. Lipcse a könyvek és műemlékek, Bach és Dimitrov, az Európa-hírű vásárok és a műegyetem városa. A kormánykereket északnak fordítjuk. Azon töprengek feleségemmel, hogy a gyorsjáratú autóbahnon, vagy a pirossal jelölt másodrendű úton érjünk-e célunkhoz? Ez utóbbi áthalad Bad Dübenen és Wittenber- gen. Wittenberg — kapom fel a fejem. Luther városa, és történelmet formáló tettének színhelye. Világszerte ezen az őszön ünnepük a nagy reformátor születésének ötszázadik évfordulóját. Rómában lenni, s a pápát nem látni? A kínálkozó alkalmat el nem szalaszthatjuk. Dictum factum, s már keressük is a Lipcséből kivezető utat. Az ötvenezer lakosú Wittenberg főtere hűen őrzi XVI—XVII. századbeli állapotát. Mintha egy művészet- történeti képeskönyv elevenednék meg szemünk előtt, bizonyítva a késő gótika és a német klasszicizmus békés egymás mellett élését, építészeti összhangját. Itt — szerencsére — nyoma sincs a háborús rombolásnak. A központi tér dísze a Luther idején épült városháza. Arányos és szép, akár egy királynő ékszerdoboza. A keleti oldal színes, .háromemeletes házai fölé az idő barnította Marien- Stadtkirche magasodik. A késői utódok ebben a művészi miliőben állítottak emléket annak a két férfiúnak, akiknek híre-neve ezt a várost el nem fogyó fénykörbe foglalja. Luther alakját 1821-ben Gottfried Scha- dow öntötte bronzba, négy évtizeddel később pedig a Melanchtonét Friedrich Drake. A fél évezreddel ezelőtt született hitújító és reneszánsz tudós nyomát keresem a belváros- kanyargó utcáin, és múzeummá nemesedett egykori lakóhelyén. A Collegienstrasse elején, az Augusteumban, a hajdanvolt egyetem épületében bukkanunk reá. Széles kapubejáraton jutunk a csendes, festői udvarba. A hátsó traktus az Agoston-rendi kolostornak ama része, ahol a filozófia professzora élt, és az új hit érdekében munkálkodott. Ma reformációtörténeti múzeum, ritkaságokban bővelkedő könyv- és levéltárral. Ez a boltozatos, bensőséges hangulatú terem az ő szobája. Körös-körül nehézkes, faragott bútorok, középen hatalmas asztai. Hány történelmivé vált eseménynek, olykor kicsinyes családi perpatvarnak (mert ahol asszony van és sok gyermek, ilyen is akad) lett a néma tanúja! Ebben a teremben hangzottak fel azok az érvek, amelyek egy új vallás kánonjaivá, alapelveivé váltak, s itt folytak le a vacsorákat követő Asztali beszélgetések. A muzeológus magyarázata a látványt teszi teljesebbé: feledésbe hulló ismereteket emel az eleven tudás szintjére — megpótolva színes anekdotákkal, és legendává légiesült helyi történetekkel. Engels szerint „olyan kor volt ez, amelynek óriásokra volt szüsége és óriásokat is nemzett, a gondolkodás, szenvedély és jellem, a sokoldalúság és tudás óriásait. Legsajátosabb bennük az, hogy szinte valamennyien benne élnek és lélegeznek a kor áramában, a gyakorlati harcban, színt vallanak és részt vesznek a küzdelmekben. Egyikük szóval és tollal, másikuk karddal, némelyikük mindkettővel.'' Haladjunk tovább a kerek oromzatokkal díszített, re- neszánsáz Melanchtonhaus- hoz. Ma ez is múzeum. Itt élt és dolgozott Erazmus barátja és humanista eszméinek hirdetője. Luther legfőbb munkatársa, akinek nagy szerepe volt az új hittételek rendszerezésében, az Ágostai Hitvallás megszövegezésében. Pedagógiai munkásságával megvetette a német protestáns iskolarendszer alapjait, kiérdemelve ezzel a ,,praeceptor Germa- nias” megtisztelő címet. Neve más nemzetek fiai előtt úgyszintén ismert volt, és tiszteletben állott. Ö maga írja egyik követőjének: „Vacsorámnál ma tizenegy nyelv volt képviselve: latin, görög, héber. német, magyar ...” A XVI. század elején az Academia Vitenbergensis jó híre — főként Luthernek és Melanchtonnak köszönhetően — megelőzte a hagyományokkal büszkélkedő egyetemekét. hallgatóinak száma pedig a korábbi 200-ról 700-ra emelkedett. Addig a magyarországi és erdély- honi peregrinusok a párizsi, a bolognai, páduai. prágai, de főleg a bécsi és krakkói univerzitásokat látogatták; mostantól kezdve egyre többen választják Wittenbergét. Az úttörőket Melanchtonnak mintegy 400 magyar- és er- délyországi tanítványa követi, akik visszatértük után a nyugat-európai műveltség és tudomány sokszínű virágait hazai földbe palántálják. Ahogy itt állok a Me- lanchton-ház udvarán, az az érzésem támad, hogy az eleven szellemi emlék mellé álomszerű képek sorakoznak. Lám csak, már körülöttem vitatkozik, zsibong négyszáz hazámfia. Akadé- misták, akik II. Lajos király rendeletével („megtiltatik mindenkinek, összes javái elvesztésének terhe alatt, Luther Márton könyveit megvenni, eladni és olvasni”), és az erdélyi ország- gyűlés határozatával dacolva jöttek a felvilágosult gondolkodás, az új eszmék várába, hogy a reneszánsz szellemiség hazai hídpillé- reit — az itt tanultak segítségével — megépíthessék. Figyelő hallgatóság veszi körül a dévai születésű Biró Mátyást, a két professzor legjobb, és nagyra becsült tanítványát. Otthon „magyar Lutherként” tisztelik. Immár harmadszor időzik Wittenbergában. Kissé távolabb Erdősi Sylvester Jánost, az erazmista bibliafordítót, a magyar nyelv első tudományos rendszerező- jét fedezem fel. Amoda, egy bolyban Gyalui Zsigmond, Batizi András, Körösi Csorna Demeter, Boldi Sebestyén és Vizaknay Gergely. Magas termete, galambősz haja messziről elárulja: a találkozóra a kolozsvári Dávid Ferenc is eljött. Ö egy új vallásnak, az unitáriusnak veti meg az alapjait, és lesz első püspöke. Nagyszerű felkészültségének, szónoki és hitvitázó képességeinek köszönhetően mondja ki az erdélyi országgyűlés Tor- dán, 1568 januáriusában — Európában először! — az összes vallások egyenlőségét és szabad gyakorlását. A szászok népes csoportjából csak Dionisius Alesiust, a gyalui lutheránus esperest és Stöckel Lénártot, a bárt- fai nyomda felvirágoztatóját. és híres iskolájának rektorát ismerem fel . . . . . . Tűnj el álomkép, a mai Wittenberg vár! Luther és Melanchton kettős bűvkörében, egymáshoz illeszkedő vonzásában lépkedünk a belváros macskaköves utcáin. Mintha most is múzeumban járnék. Emléktáblákkal megjelölt házak sorakoznak egymás mellett; hajdani lakóik történelmi tetteiről, vagy tudományának dicsőségéről regélnek. Az utca közepe táján egy halványzöld, egyemeletes ház. Rajta márványtábla: itt lakott Geyer Flórián. No, ez váratlan ajándék! Meglepetés. Nevével boldogult egyetemi éveim óta nem találkoztam. Akkor is a német parasztháborúról szóló Engels-tanulmányban és egy mozgalmi dalban. Tűnt ifjúságunkat felidézendő el is dúdoljuk feleségemmel, miközben az eligazító szövegből tudjuk meg, hogy a frank lovag 1490 és 1525 között élt. s a német paraszt- háború egyik vezére volt. Csapatai élén sikeresen harcolt a feudális urak ellen. Immár a Schloss-strassén haladunk, s ez meg is nyugtat: célegyenesbe jutottunk. Valóban, csakhamar elénk tűnik egy viharvert tömzsi torony: az 1490—1505 között épült várkastély tartozéka. A szász választófejedelmek hajdani rezidenciájának a tövében vagyunk. Keresem a Schlosskirche-t. azt a világtörténeti nevezetességű templomot, amelynek kapujára tűzte Luther híres 95 tételét 1517. október 31-én. S ekkor csalódás ér. Amit keresek, már rég nincs. 1760-ban, a hétéves háború folyamán gyújtották fel, s a kastély nagyobb részével együtt lerombolták. E mostanit a múlt század végén a régi helyére építették, de — egyháztörténeti jelentőségét hangsúlyozandó — amannál tekintélyesebb méretben. A benti látvány a külső igénytelenségének a cáfolata. A hatalmas csarnok az ember kicsinységét, jelentéktelenségét kívánja érzékeltetni. Fejünk fölött művészien formált hálóboltozat. A gótika utánzata. A falak mentén a reformáció kiváló teológusainak a szobrai, és tiszteletet kelt hivőben és hitetlenben. hogy a múló élet maradandó jelével is találkozhatunk: az egyszerű oltár előtti térségben hatalmas márványlapok, alattuk alussza örök álmát Luther, Melanchton, és az új vallást támogató Bölcs Frigyes. Míg csendben nézelődünk és az oldalhajókat is bejárjuk, jócskán összegyűlnek a látogatók: külföldiek és főleg németek. A templomi tisztességtevő csendre inti a népet, és a hely művészeti és egyháztörténeti jelentőségéről beszél. Körös-körül a hangszórókból felbúg az orgona, követi az énekkar . .. amibe bekapcsolódnak a jelenlevő hívők is: Eine feste Burg ist unser Gott... Erős vár a mi istenünk... — az evangélikusok himnusza, amelyről Engels igen elismerően szólt: „Luther megírta a szövegét és dallamát annak a győzelmi bizonyosságtól áthatott koráinak, amely a XVI. század »Mar- seillaise«-e lett." Amíg zeng a német ének, én a József Attila-i magyar szöveget morzsolgatom magamban: „A világi úr tombolhat vadul, / semmit sem tehet, / 6 megítéltetett. / Megrendül egy szavunkra.” Elhalkul az ének, csend borul a csarnokra, s ebben az érzelmeket felkavaró hangulatban eltöprengek az ötödfélszáz esztendővel ezelőtt történtek fölött. Itt, Luther örök nyughelyétől csupán néhány méterre megismétlem a visszatérő, nyugtalanító kérdést: kinek volt igaza? A Sütő András szavával így szóló Luther - nek-e? „Az élet parancsa nem a halál, hanem ennek elkerülése; nem az öngyilkos reménytelenség, hanem az okos cselekvés. Az eszes meglátja a bajt és elrejti magát; a bolondok nekimennek és kárát vallják ... mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.” — Vagy „a térdeplő reménységből fölegyenesedett reménytelenséggé” magasodó Kolhaas Mihálynak-e. aki a porszem igazságát, az egyén méltóságát a Münzer által mutatott úton keresi? Mint ahogy nem zárul végleges válasszal Sütő András drámája, úgy a Lutheré sem foglalható csupán a XVI. század történetébe. Tanulsága túlnő a saját korán. Búcsúzom Wittenbergtől, ettől az élő művelődéstörténeti múzeumvárostól. Magammal viszem reneszánsz házainak, szép tereinek, múzeumainak emlékképét, és itt sarjadt gondolataimat. Dánielisz Endre Vágréti János: Pegazus Szúdy Géza : Megint az ősz Megint az ősz hajol ránk Sárgája s kékje önkívületében Narancsszínűre égett dombjai Mint szigetek úsznak az ég Ultramarin vizében Sóhajtásnyi a szél Fölöttem cirren és zönög A búcsúzó lombok zenéje Kitérdelt közhelyekbe bújna minden Fényesre kopott szavak patronába Melytől a vájt fül tán berzenkedik de A szív úgy fogadja be mint Újdonatúj nyilát a Szisszenő boldog fájdalomnak Mert akkor gyönyörű a szép ha Utolsó mondatát dadogja Ha veszni készül ha a szerelem Sebzetten hull mint lőtt madár Tolla és vére záporában Ha az egyetlen élet Világvégi lejtőkön bandukol S mögötte minden Hullámok mosta kaviccsá mered Az idő partjain Szokolay Zoltán: Messze látó Fröccsen az ember a sárra, béke van, béke van nagyon, Harckocsik szenvedélyes násxa erjedő emberi agyon. Sírás, sirásás, sirbatétel, Tételek, filozófiák. Titkos távcsövek üvegével köd-kendert tiloló világ. Vágréti János: Vége az előadásnak