Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

1983. október 1., szombat Üdiilővár Gyulán Mindig úgy éreztem, az a két, óriás épület nagyobb, mint a gyulai vár. Hát na­gyobb is, bejártam egy kedd délelőtt, és bevallom, ha nem kísért volna Dömény Fe­renc igazgató, alaposan elté­vedek. Ez a hasonlítás a vár­hoz azért sem találó, jöttem rá, miközben bekopogtattam az itteni „kapitányhoz”, mert a két üdülőóriás pár éve épült, a várat pedig hatszáz­zal ezelőtt kezdték. A „kapitány” a helyben­hagyó válasz után elmeséli, hogy az első, a MEDOSZ, pontosan 1970-ben épült, ez a másik, a modernebb és na­gyobb tavaly, és a kettőt 1982. augusztus 4-én egyesí­tették. Lett a nevük: SZOT- gyógyüdülő. És elnevezték magukat még a kubai és a nemzetközi szakszervezeti mozgalom hírneves alakjáról is. Lazaro Penáról. Amit még illik tudni: szeptembertől augusztusig gyógyüdülő a Lazaro, nyolcszáz vendégük van, többnyire idősebbek. Nyáron családos üdülővé ala­kulnak, ilyenkor a nyolcszáz felnőtt négyszáz gyereket hoz magával, tehát az össz- létszám 1200. Egy kis falu, ha úgy' tetszik. Ügy is él­nek itt két hétig, az érke­zettek? Az igazgató itt javasolta először, hogy keljünk útra. és nézzünk körül emeletről emeletre, egészen a csúcsig, ahol az üdülő csillagvizsgá­lója székel, és ahol alkal­manként, ha szép az idő. kétszázan is rácsodálkoznak a csillagos égre. a Hold he­gyeire, a Jupiter vörös folt­jaira, és ha éppen a Vénusz is „ügyeletes”, hát az est­hajnalcsillagot is látni ... Repülünk felfelé a gyorslif­ten, a látvány (igazi, gyö­nyörű őszi délelőtt ez a kedd) nehezen leírható. Aki látta, tudja, aki nem, járjon utá­na. hiszen a csillagdába, az új sportpályákra (tenisz, kispályás foci, kézilabda, te­ke), utána pedig az üdülő bárjába nemcsak a beutal­tak, mások is bemehetnek. A bárba 500 belépőt adtak ki. az épületben ez az egyik kulturális fő centrum, itt szerepelnek a Jókai Színház művészei, itt énekel Andó Mihály, ide invitálták meg Garas Dezsőt, Galambos Er­zsit, Hauman Pétert, ide vár­ják Farkas Bertalant: mert hacsak tehetik, kitűnő prog­ramokról gondoskodnak. Éz az, ami elsősorban ér­dekel. ez az. amire választ kerestem: hogyan szervezik az üdülök két hetét, hiszen a gyógyító terápián, pihené­sen kívül a két hét szórako­zásra, nemes épülésre is al­kalmas idő. A választ már a körséta is úgyahogy megadta, van itt könyvtár (5800 kötetes), já­tékterem, kondicionálóterem, ahol a sláger mi is lenne más, mint „a minden kor­osztálynak ajánlható aero­bic”; televíziós szobák szá- molatlanul, lent a bár, fen­tebb egy III. osztályú presz- szó (pénzautomatával, ritkán noszogatják, hátha kiönt egy kis nyereményt), vannak csendes szögletek, az elő­csarnok egyszerre ünnepé­lyes, elegáns és vidám; kü­lön terem a gyerekeknek (nyáron óvónővel), kamara­terem, moziterem, és olyan étterem, de olyan, melynek csak egyetlen hibája van: bekockázott padozatán ször­nyen zörögnek az éthordó pikolókocsik. (Nem lehet minden tökéletes ...) Ez az étterem a másféle közösségi találkozások színtere is. Ide érkezik meg az első ebédkor az igazgató öt (!) helyettesé­vel, bemutatja munkatársait, köszönti az alig pár órája jött nyolcszázat, és kitűnő üdülést kíván. Azon a kedden az éppen akkor üdülők egy hete vol­tak a Lazaro vendégei. Egy hét Gyulán, gondoltam, nem múlhatott el nyomtalanul. bizonyára szívesen beszélnek arról, hogy érzik magukat, mi nyerte meg a tetszésüket, és mi nem? Emeletről eme­letre liftezve végigjárva az éttermet, a könyvtárat, a konditermet, az elegáns presszókat, már tudtam, nem lehet innen, egyoldalú­an csak arról tudósítani, hogy milyen a kulturális élet? Hogy a test pihenését hogyan toldják meg a szel­lem pihenésével, gazdagítá­sával is? Kiderült nyomban, hogy a két dolog összefügg, egyik nincs a másik nélkül. Mert aki jól érzi magát, fel­frissül a teste a gyulai gyógy­víztől, a vízkúráktól, az vi­dámabb kedvvel ül be a csabai színészek Humorpó­diumára, vagy kopog be a könyvtárba, valami szóra­koztatóért. Meg arra is vál­lalkozik, hogy kirándulások­ra jelentkezzen, ezek külön­ben is a gyulai Lazaro fő attrakciói. Évekkel ezelőtt egészen szerényen kezdték, és ehhez most nem az il­lik. hogy szerénytelenül foly­Meghitt sarok a könyvtárban, délelőtt tatták. hanem inkább az, hogy „felmérték az igénye­ket” (jó népművelő szokás!), nagyobb gondot fordítottak az „igénykeltésre” (ez is!), és a Volán külön itteni uta­zási irodájának hirdetőtáb­láján ezt olvashatjuk: ki­rándulás a szarvasi arboré­tumba, innen Gyomaend- rőd, Kner Múzeum, vacsora Békés, Nagyházpince. Más: Békéscsaba és környéke, más: Mezőhegyes, lovasbe­mutatóval egybekötve, más: vésztő-mágori ásatás, Csolt- monostor állandó kiállítás. Külföldre pedig: Arad—Te­mesvár; Belényes, Medve­barlang; Nagyszalonta— Nagyvárad. Titzné, Szabó Zsuzsa kul­turális igazgatóhelyettes nem az első, aki megjegyzi:ezek­re a kirándulásokra kétszer annyi autóbuszt is indíthat­nánk, olyan nagy az érdek­lődés. A liftezés, a panoráma, a beszélgetés az igazgató iro­dájában, majd a kultúrusok- kal, akiket újabban „prog­ramszervezőknek” nevez a hivatalos, üdülőbeli szóhasz­nálat: eltelik a délelőtt. Vendéglátóim nemcsak ebéd­del, de az étterem déli lát­ványával is meglepnek, már soknak is tartom, hogy di­csérjem a konyha főztjét, hátha nem mindig remekel­nek úgy, mint ezen a ked­den? Később, amikor né­hány percre letelepszem a „kártyapartnert keresők” kamaraterem előtti randevú- helyére, és nem mint kár­tyapartner, hanem mint új­ságíró mutatkozom be az oda érkezőknek, a beszélge­tés gyorsan megindul, csak győzzem jegyezni. Nos, ülünk az előcsarnok kör ala­kú pihenőhelyén vagy ha­tan: és mind a hatan azzal kezdik, hogy a környezet, a szobák, az étkezés kifogás­talan, itt tényleg vendégnek érzik magukat. Aztán akad panaszos hang is (a kávé minősége gyenge és a kiszol­gálás hangneme sem udva­rias, a fürdőben a kezelésnél sok a bürokrácia, ide-oda küldözgetik az embereket, több sportszer kellene, és — már az előbb is leírtam — több kirándulás!). Beszélgetőparnereim ki­csit-kicsit háborogva mond­ják el mindezeket, de ha az ellátás, a környezet, á szo­bák kerülnek újra és újra szóba, meg egyáltalán az egész üdülő, akkor csak eny- nyi a mosolygó válasz: gyö­nyörű, csodálatos! írhatnám a teljes nevüket, foglalkozá­sukat, ki a nyugdíjas és ki nem, hogy Budapestről. Nyergesújfaluról, Debrecen­ből meg máshonnan jöttek, de minek is írnám? Mire ezek a sorok megjelennek, vége a két hétnek, és újra több száz kilométerre lesz­nek Gyulától, a kedves Lá­zárotok ahol azért két hét biztos, hogy felejthetetlen. És mennyibe kerül? Az igazgató pontos. íme: mivel első osztályú üdülő va­gyunk, két hétre 840 forint. A beutaltaknak. Önköltsé­gesen napi 170 forint. Ha van üres szoba ... Ez a szak- szervezeti tagok tarifája, aki nem szakszervezeti, annak 300. Egyenes beszéd. összegzés: a gyulai gyógy­üdülő, ez a különösen szép. és sajátos birodalom két he­tenként kezdi újra az életét: egy-egy új túrnussal. Tizen­kilenc ágazati szakszervezet­nek osztják szét a beutalóit, főszezonban két évenként fo­gadhatja ugyanazt a vendé­get. összegzés? Szinte lehe­tetlen. Mert szó sem esett még az új szaunáról (amely­nek hőlégkamrájába Finn­országból hozták a köveket!), arról, hogy a főfoglalkozású ..programvezetők” mellett a test gondjait három főfoglal­kozású orvos vállalja magá­ra, hogy külön mozija van. hogy 240 dolgozója valami pluszt is vállal a megszokott munkán kívül: egy város jó­hírének terjesztését, megtar­tását, hogy egy hét üdülés után fórum várja a beutal­takat: szembe babám, ha szeretsz, és mondd el, mi az ami fáj, mi az ami jó... Dömény Ferenc igazgató nem mondja, hogy csodavár ez a Lazaro. De azt igen. hogy aki „csak” élvezi a munkáját, ami rá van bízva. az itt kevés. Több kell, eny- nyi nem elég! Már majd­nem Váci Mihályt idézem, de valaki kopog, sürgős kö­zölnivalója van. Látogatók érkeztek. Az igazgató kezdi élőiről, amit velem: lift, pa­noráma. emeletről-emeletre. étterem, bár, presszó, sport­pályák és egy jó kávé . . . Igaz is. ilyen gyorsan hat a kritika? Két hét nagy idő. A Lá­záréban mégis gyorsan elre­pül. Sass Ervin Tanító lett 1913-ban A régi Orosházát idéző Székács József utcai házban Tóth László nyugdíjas tanító lakik, aki rubindiplomás. Most ősszel kapta meg, mi­vel hét évtizeddel ezelőtt végzett a szarvasi tanító­képzőben. Ténylegesen „kap­ta”, mert személyesen nem vehette át a betegsége mi­att. Nagy kor a 88 esztendő, amelyből 80-at egészségesen töltött el, aztán jöttek a ki­sebb betegségek, majd ezen a nyáron a nagyobb is. Em­lékezete azonban kitűnő. — Mint emlékszik vissza azokra az időkre és saját ma­gára, amikor elemi iskolá­ba járt? — Ennél régebbi emlékem is van. Még nem jártam is­kolába, amikor felfigyeltem az orgonára a templomban, és azt kérdeztem az édes­anyámtól, ki csinálja ezt a szép zenét? Ö magyarázta meg, hogy a kántortanító. Azt feleltem, akkor én is az leszek. De ez nem ment olyan könnyen. A körülmé­nyek folytán tízévesen ro­konokhoz kerültem, iparos család volt, s azt akarták, én is az legyek. Ehhez illő­nek tartották a polgári isko­lát, de mást már nem. — Hogyan került mégis a képzőbe? — Előbb próbaidős bádo­gos-, szobafestő- és órásta- nonc voltam engedelmesen, de annyira vágytam a tanító­ságra, hogy egy nap, a volt iskolám igazgatójának a se­gítségét kértem. El is in­tézte, hogy mehetek a szarvasi képzőbe. Mikor ezt közöltem nagybátyámmal, éjjel zavart ki a házból, s egy szál ruhában, gyalog in­dultam el Szarvasra. Ott mindjárt segélyt kaptam ru­hára, lakbérre. Mondanom se kell, hogy így is boldog voltam. — Mit nyújtott a képző tudásban és nevelésben? — Remek tanáraink vol­tak, és így magas színvonalú volt az oktatás. A nevelé­sünk vezérfonala pedig: a néptanító lámpás legyen mindenütt, tanyán és a kis falvakban is. — Oly fiatal még egy 18 éves ember, nem félt a pá­lyakezdéstől? — Inkább a várakozás iz­galmát, feszültségét érez­tem, ami a tanítással felol­dódott, amikor 1913 őszén az orosházi hosszúsori tanyai is­kolában segédtanító lettem. Egy tanteremben 6 osztály, összesen 94 gyerek. Az elő­döm beteges ember volt, és örültek a fiatal tanítónak, én meg, hogy köztük lehe­tek, bár kemény munka volt az egész napos tanítás, fe­gyelmezés. Tanítás után egy- egy kocsi várt és vitt csa­ládlátogatásra, sokszor disz­nótorba, névnapra. És a környék minden jelentős eseményében is részt vet­tem. — Vagyis hamar befogad­ták ... — Igen, de gyorsan vége lett a háború miatt: 1914 nyarán katona lettem és csak 1918 őszétől tanítottam tovább. Előbb a pusztán, majd 1922-ben bekerültem Orosházára, a meszeskisközi iskolába. — Ez már minőségi vál­tozás is volt? — Feltétlen, hiszen csak egy osztályt kellett tanítani, és ott volt az új környezet, az új kollégákkal. Az ötödi­keseket kaptam, ebbe az osztályba járt Dumitrás Jós­ka, a későbbi neves író-po­litikus Darvas József is. Már az első napokban felfi­gyeltem, hogy ez a sovány, sápadt kisfiú milyen szépen beszél, s mennyire önállóan és logikusan gondolkozik. Érdeklődni kezdtem utána és megtudtam, hogy a hadiöz­vegy édesanyja — aki mos­ni, takarítani jár — négy fiút nevel, nagy szegénység közepette. Meglátogattam a családot és Jóska is többször eljött hozzánk. Könyveket adtam neki kölcsön és össze­barátkoztunk. Tavasszal pe­dig megpendítettem az édes­anyjának, hogy ne hatodik­ba adja a gyereket, hanem továbbtanulni. Szólni se tu­dott a meglepetéstől, majd később azt mondta: ezt ő nem bírja. A nagyobb test­véreknek is ez volt a véle­ményük, és igen állhatato­san. — S hogy tört meg mégis a jég? — Megígértem Dumitrás néninek, hogy a fiút anya­gilag is támogatni fogom, aztán beírattam a polgári is­kolába. Azonnal kértem az ismerős tanárokat, hogy se­gélyt kapjon, és a gyengébb tanulókat korrepetálhassa. Nem is vallottam vele szé­gyent. — Ilyen előzmények után a tanítóképző még több ne­hézségbe ütközött? — Hogyne, hiszen a ta­nulás nemcsak pénzbe ke­rült, de keresetveszteséget is jelentett a családnak. S hogy mégis elment Jóska a kiskunfélegyházi képzőbe és végzett, ahhoz már nagyobb összefogás kellett. Míg. ott volt, minden hónapban kör­levelet szerkesztettem, s ad­dig nem álltam meg, míg a tandíjat és a többi költséget össze nem szedtem. A kol­légáktól, jobban kereső ipa­rosoktól, barátaimtól, a ma­gam részét is hozzáadva. Több ilyen dokumentum át­vészelte az évtizedeket, s pár éve néhány hozzám írt levéllel együtt átadtam a Darvas-emlékháznak. — összeszámolta-e valaha, hány gyermeket tanított? — Pontosan nem, de több ezret is talán. S jutott be­lőlük az ország minden ré­szébe. Néhányan fölkeres­nek, ha hazajönnek, többen meg levélben érdeklődnek az egészségem felől. A helybe­liekkel meg, mikor még ki­jártam a házból, sokszor meg-megálltunk beszélgetni. Bizony már felettük is el­járt az idő. akiket a pályám elején tanítottam, már idős emberek. — Majd négy évtized alatt generációkat nevelt fel, az­tán 1950-ben nyugdíjba ment. Addig is, később is változtak az idők, az iskola és a tanítás is. Mi az, ami mindig lényeges marad? — Ma is érdekelnek a pe­dagógiai kérdések, így tu­dom, hogy nagy előrelépés van, de az eredmények mel­lett súlyos gondok is. A lé­nyeget nehéz röviden meg­fogalmazni, de megpróbá­lom: csak az menjen tanító­nak, aki szereti a gyereke­ket és van türelme velük foglalkozni. Minden gyermek más és más, ezért fontos az. egyéni foglalkozás, ami bár időigényes munka, de ered­ményes. Különös gondot kell fordítani azokra, akik keve­sebb ismeretet hoznak ha­zulról. Ezeket a tanulókat sokat kell segíteni, közben figyelni azokra, akik tár­saiknál tehetségesebbek. Mert velük szemben is nagy a pedagógus felelőssége. Vass Márta MOZI Bz utolsó metró Nem illik talán egy film­jegyzetet azzal kezdeni, hogy idézettel traktálom a tisz­telt olvasót. Ezúttal azon­ban igencsak szükséges, mert az, amit a kétkötetes "Oj Filmlexikon" ír Az utolsó metró alkotójáról. Francois Truffaut-ról. tökéletes bizo­nyítéka: miért nem tudtam lelkesedni ezért a most be­mutatott filmért? Azt írja az „Üj Filmlexi­kon”, hogy Truffaut első na­gyobb lélegzetű önálló filmje a Négyszáz csapás „realista társadalomrajzát, magával ragadó erejét nem tudta a továbbiakban felülmúlni". Bizony nem! Erre — szomo­rú, de igaz — Az utolsó met­ró is példa: társadalomrajza hézagos, plakátszerű, rek- vizitumokkal operáló, tehát külsődleges. Ami mindezek­ből egyenesen következik: ritkán felforrósuló jeleneteit fáradtak, túlmagyarázottak. vagy éppen felületesek köve­tik, ezáltal erejét veszti a film, alkalmanként olyan­nyira, hogy az már bántó, és nem méltó neves alkotó­jához. Nem árt megjegyezni, hogy a film létrejöttének körül­ményeit nem ismerve kell ítélkezni, noha semmiféle jó­szándék. vagy netán alkotói nehézség nem szolgálhat magyarázatul, és nem is hoz­hatja fel ezeket Truffaut ön­maga mentségére. Az alko­tás, a film, olyan amilyen, a nézőt a körülmények nem érdeklik, nem is érdekelhe­tik. Mégis meg kell jegyez­ni, hogy Az utolsó metróban több lehetőség volt, amit ka­punk, több kitűnő színész állt a rendező szolgálatára, hogy megvalósítsa elképzelé­seit. Sajnos azonban: a kö­rök szűknek bizonyultak, és hiába volt a sztár Catherine Deneuve (aki attól sztár, hogy kitűnő színész), és partnere, a markánsan fér­fias Gérard Dépardieu (sem­mivel sem kisebb művész partnerénél) és még jónéhá- nyan. a történet, amit elme­sélnek, nem szárnyal fel. (pe­dig szárnyalhatna!), és — ki kell mondani — nem is ren­dít meg. (pedig megrendít­hetne). Lehet okokat keresni, hogy miért nem sikerült Truffaut- nak Az utolsó metróval meg­birkóznia? Talán, mert ka­maszként ismerte csak a kort — a fény városának, Párizsnak német megszállá­sát. a fasiszta-gestapó terror dühöngését, az üldöztetések időszakát? Lehet. Pedig ha a három főszereplő: a szárma­zása miatt a színház pincé­jében bújkáló színigazgató, felesége, a színésznő és a színész drámájára építkezik alapvetően és mélyebben: ta­lán elérhette volna a Négy­száz csapás dicséreteit. így azonban inkább a felületen maradt, mint mélyre száll­na; és, ahogy az már tör­vényszerű: az egészben a kimódoltság állandó jelenlé­tét érezni, hogy pedig a de­monstratív happy end-et sem kerüli el, az egész történet elveszti azt a csekélyke ha­tását is, amit hellyel-közzel összehozott. Mit lehet mindehhez még hozzátenni? Esetleg hasonló közhelyigazságokat, olyano­kat, amelyből Truffaut is bedolgoz filmjébe egy sort, dehát minek? Hogy az em­ber kis világa soha nem le­het mentes a makrokozmosz hatásaitól; hogy ha az em­ber szerepjátszásra kénysze­rül, akkor nincs valami rendben ... Ezeket Az utol­só metró nélkül is tudtuk. (s. e.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom