Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
1983. október 22., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Békéscsabán kezdődött... Cs. Uhrin Tibor festőművésznél, Debrecenben 1970 óta él Debrecenben. Festőművész és iparművész. A művésztelep lakója, három éve a Debreceni Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékének tanára. A beszélgetés a művész műtermében zajlott le. — Ügy tudom, a „Cs.” betű a neve előtt Csabait jelent, s hivatalosan nem tartozik a nevéhez. — Igen! Békéscsabai születésű vagyok, s a város, valamint a nagybátyám iránt érzett tiszteletből használom a Cs. betűt, hivatalosan valóban nem szerepel a nevemben. — Kérem, beszéljen az emberi, szakmai kibontakozásról. Rendhagyó, vagy szabályos művészi pályát futott be? — Fiatalemberként nagyon érzékenyen reagáltam az emberi megnyilatkozásokra. s mindenáron emberi kapcsolatokat kerestem. Mondhatom, sok nagyszerű, igaz emberrel találkoztam. Ez talán annak is köszönhető, hogy édesapámat korán elvesztettem, s voltak emberek, akik megpróbáltak a szárnyaik alá venni. Makos József festőművész és tanár személyében találtam rá arra az emberre, aki emberileg és szakmailag irányított. A vele való találkozástól kezdve számítom művészi eszmél- kedésemet. A békéscsabai Munkácsy Mihály Képző- művészeti Körben (vagy másképp: szabadiskolában) tanultunk, jóformán ott éltünk, csaknem bentlakók voltunk. Az ottani légkörnek életszaga volt. Számos barátot szereztem a körben, akikkel együtt indultam. Mesterünkről, Makos Józsefről, ma is csak megin- dultsággal tudok beszélni. Nem kis mértékben az ő buzdítására határoztam el magam arra. hogy a képző- művészetet válasszam hivatásul. De csak harmadik nekifutásra vettek fel az Iparművészeti Főiskola textilszakára. — Hogyan, ön textilszakot végzett? Itt a műteremben sok minden látható, de textil nem! — De igen, ott van egy gobelinportré a falon! Igaz, ez az egyetlen meglevő textilmunkám. A főiskola elvégzése után egy évig próbáltam gyümölcsöztetni az ott tanultakat, de nem találtam meg a műfaj és magam között a kapcsolatot. Pedig nagyon jó mesterekhez kerültem, Rákosi Zoltánhoz és Hincz Gyulához, bár nem voltam szobrásznövendék, látogattam Borsos Miklós óráit is, és sokat tanultam tőle. Egyébként igyekeztem az öt év alatt minél több ismeretet „begyűjteni”, ám kiderült, hogy én mozgékonyabb és vizuálisabb vagyok annál, mint amit a textil megkövetel. Több és változatosabb manuális munkára vágytam. A textil, tudvalevőleg. lassan készül, meghatározott technikával. Ezért is becsülöm megkülönböztetett módon a textil- művész kollégákat. Én azonban elmentem tanítani — hogy festeni tudjak. Korábban már azt is tanultam, ötévi tanítás, lakásnélküliség és műteremre való reménytelen várakozás után hagytam el Budapestet, és jöttem Debrecenbe. De időközben közeli kapcsolatba kerültem Z. Gács György főiskolai tanár révén a Zománcipari Művekkel, s a hatvanas évek közepétől bekapcsolódtam azokba a kísérletekbe, amelyek során több művész a zománcművészet új alkalmazási területeit próbálgatta a saját stílusával összeegyeztetve kialakítani. 1968-ban Budapesten több kiállítást rendeztem, s azóta főleg festek és tűzzománcokat készítek. — A debreceni Üjkertben térplasztikája látható. Tehát szobrászkodik is? — A szélmobil? Azt játéknak szántam, a fiamnak készítettem, s egy pályázatra beküldtem. Varga Imre volt az egyik bírálója, s nagy örömömre szolgált, hogy tetszett neki. Műalkotás, de nem szobor, ismétlem. játék. — Legújabb festményeit a lírai szürrealizmus jegyében alkotta. Hogyan fogalmazná meg jelenlegi képi világát, s milyen út vezetett ehhez? — Festőként azt a korszakot élem, amikor a lírai, emberi érzésvilág képeimen a meghatározó, legyen szó görög tájról, vagy bármiről. Mondandóm tehát költői, egyben játékos, semmi esetre sem mély gondolatokat közlő. Annak is megvolt az időszaka, s bizonyára újra meglesz. Egyébként valaha a természetből indultam ki, lévén érzelmileg telített alkat, nagyon hatott rám a barbizoni iskola, különösen Paál László. Aztán a nagybányaiakért rajongtam, például Ferenczyért. Főiskolás koromban Cézanne és Der- kovits hatása ejtett meg. aztán a konstruktivizmus, jelesül Kassák Lajos bűvkörébe kerültem. Hincz Gyula iskolája is vonzott, majd Főnyi mester lírai koloriz- musának halkszavúságát becsültem sokra. Természetesen valahol, valamikor magam is megjelentem e szemlélődő folyamat közben, hiszen ha az ember befogad hatásokat, s azokkal a saját értékeit gyarapítja, erősíti, még nem epi- gon. — Mennyiben más zománcalkotásainak a képi világa? Azt mintha a groteszk látásmód uralná?! — Zománcaimat is képi értelmezéssel kell megközelíteni, hiszen a táblakép törvényeihez igazodó alkotásokat hozok létre. Gyermekkoromtól kezdve szeretem a tüzet, és a kovácsműhelyt, most van benne részem. Ha ezt a munkát gyárban csinálják, azt mondják rá, hogy nehéz fizikai munka. A nagyméretű tűzzománcaimat voltaképpen én is gyárban csinálom, a Hajdúsági Iparművekben égette- tem ki őket. Sokszor ugyanazt a témát kipróbálom mindkét anyagban, ezért a festmény és a tűzzománc bizonyos fokig közel kerültek egymáshoz, de nem ugyanazok, mert a tűzzománcot minden pillanatban irányítani kell, ugyanakkor hagyni, hogy az anyagszerűség érvényesüljön. Ebben a technikai eljárásban nagyobb az improvizációs lehetőség, ezért játékosabb, groteszkebb a hatás. Persze, az anyag esetlegességeinek nem szabad engedni! — Miért tanít? Megélhetési gondok miatt? — Nem! Azért tanítok a főiskolán harmadik éve, mert én is tanulok általa. Most már ott tartok, hogy sikerélményeim is vannak. Közben sok emberrel kerülök kapcsolatba, állandóan arcokat, lelkeket, típusokat látok magam előtt, s ez inspirálja művészi munkámat is. — Hogy érzi magát Debrecenben? Milyennek ítéli meg a szakmai közeget, a területi szervezet légkörét? — Meggyőződésem, hogy nem tudunk a kérdésre a pillanatnyi hangulattól függetlenül válaszolni. Lehet pillanat, amikor úgy érezzük, hogy „díszgombok vagyunk egy mentén”, máskor az a benyomásunk, hogy csakugyan szüksége van ránk a közösségnek, amely idehívott bennünket. Tizenhárom éve lakom Debreceniben, ezalatt sokat dolgoztam, talán nem is eredménytelenül. S vannak barátaim, tehát alapvetően jó a közérzetem, és bizakodó vagyok. — Köszönöm a beszélgetést. Bakó Endre Cs. Uhrin Tibor: Beszélgetők (tűzzománc) Cs. Uhrin Tibori Fürdőzők (tűzzománc) Takács Tibor: Szonettek Litvániából Litván táj Sztráda! És dombok. Lejtők. És tavak, és megint domb. Fenyők és lomha tölgyek, ágat hajtanak s már-már úgy köszönnek, hogy megértem a litván szavakat! Augusztus! És a zöldek mind vadak, harsognak lejtők, domboldalak, völgyek, a legszebb szavát mondják az örömnek, ez a múlandó s örök pillanat. Úmenti fogadó! Lehetne csárda, úgy simul bele meghitten a tájba, mellette tó tart kék tükröt az égnek! Hideg sör, jó cserépkorsóba zárva, hát igyuk is ki egyetlen hajtásra, hogy Litvánia, dicsérhessünk téged! Kaunasz Gótika. Óvárosi főtér. ívek és csöndes, meghitt, hűvös kapualjak, tudtam, a lélek addig meg nem halhat, hogy ne köszönjek be, akár a hívek templomaidba, itt vagyok, a hired idevonzott lám, nagy a te hatalmad, dicsérlek hársfáid alatt, magamnak, s lépteimmel fél nap körülkerítlek! Ültem a múzeumban. S mint a vándor, ki eltikkadt már, ittam muzsikádból: Csurlioniszt hallgattam csöndesen. Aztán képeit néztem, közel s távol, hogy mit fejtek meg a szimbolikából. Teremtés! Ember! Halál! Szerelem! Litván souvenir Ki állt meg ott a kaunaszi hársak alatt, vagy Vilniuszban, a Neris jobbján, amikor várt a sok drága borostyán, ó, mondjátok meg kedves útitársak? Boltok és boltok. S aztán áruházak és souvenir-bolt... Engem meghatott lám ez a roham, hogy sokszor órák hosszán áldoztak itt a vásárlási láznak. S én mit viszek el? Nézzetek szemembe: benne kék tavak véges-végtelenje, völgyek és dombok, sötét fenyvesek. Viszem szép lányok ringó, szép menését, otthont adott e táj, otthont és békét. Már csomagolok. S mindent elviszek! Vilniusz, 1983. augusztus 12.
