Békés Megyei Népújság, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

KULTURÁLIS MELLÉKLET „Tovasodródó kövek vagyunk” Amerigo Tóttal A Mag apoteózisa előtt Hónapokig kerestem az alkalmat, hogy találkozhas- sam vele. Tudtam, hogy Ró­mában él, s néha Budapes­ten is.z Számomra ember­ként mindig az európaiságot, művészként a szellemi fris­seséget, a stílusváltás bátor­ságát, az egyszerre klasszi- cizálót, és egyszerre moder­net jelentette. Világával előbb Őfelsége, a kilowatt szobra, majd Komarov em­lékműve hozott össze. Ta­valy vigadóbeli kiállítása figyelmeztetett: megépül Gödöllőn, az Agrártudomá­nyi Egyetem aulájában min­den eddigi munkájának ösz- szegzéseként is felfogható grandiózus (a szó itt nem túlzó!) műve, A Mag apo­teózisa. És kiöntötték, majd tavasszal elkezdték rakni az összesen 20 tonna súlyú bronzfalat, a mindeddig legnagyobbat Európában. Alkotója, Amerigo Tot, nem volt jelen. Rómában, s Budapesten sem volt fel­lelhető. Svájcban, súlyos be­tegség kötötte ágyhoz. Járni, pontosabban közlekedni csak tolószéken tudott. Orvosai nem hittek abban, hogy fel­épül a szeptemberi avatásra. Az akaratereje volt egyet­len támasza. Ott akart len­ni, s ezért emberfelettire volt képes. Tíz emelet ma­gasból ereszkedett le — ezt később maga mesélte Gö­döllőn — lépcsőkorlátba ka­paszkodva a harmadikig és vissza, napjában kétszer. Hetvennégy éves. Fehér­várcsurgón született Tóth Imreként. Mesterségét a pesti iparművészeti iskolá­ban, majd a Bauhausban ta­nulta. Közben, még itthon kapcsolatba került a mun­kásmozgalommal. Németor­szágban a fasizmus üldözött­je volt, koncentrációs tábor­ba zárták. Onnan megszökve Itáliába menekült, ahol csat­lakozott az antifasiszta moz­galomhoz. Összekötő volt a jugoszláv partizánok, majd később a szovjet csapatok felé. A háború után Olasz­országban telepedett le. Szü­lőföldjét soha nem tagadta meg: a hatvanas évek végé­től rendszeres a kapcsolata hazájával. Előbb szobrot készített — a Csurgói Ma­donna néven ismert gyöngy­szemet — szülőfalujának, majd rendszeresen hazaláto­gatott, utóbb pedig házat épített itthon. Sorsát reáli­san szemléli, vállalja ma­gyarságát. s közben Európá­ra tekint. Lírai vallomása a tanú rá: „Engem is úgy sodort az élet, mint egy kö­vet. Mindnyájan ilyen tova- sodródó kövek vagyunk Ma­gyarország földjén, a szél­járás medrében, amely ki­nagyol, lecsiszol, és Európa forrásai felé görget” A Mag apoteózisát az egyetemi tanévnyitón adták át. Már folyt az ünnepség, amikor Amerigo Tot megér­kezett. Nehezen engedelmes­kedő lábait bottal segítve csoszogott be. A szónoki emelvény melletti zöld fotel­be ült le. ősz haja ráncba húzott homlokát takarta, „világnagy” kezei a maga elé támasztott görbeboton nyugodtak. Jól ismert vas­tag keretes szemüvege mö­gül a jövőt, a pályára esküt tevő tizenéveseket „fogta be”. Úgy ült ott fekete kord- bársonyban, betegségtől gyö­törtem mintha egyszerre lenne odatartozó, és főhaj­tással köszöntött, megbe­csült idegen. Mindenki őt nézte, a Mestert, Dombor­műve szemben, diákok és tanárok előtt a falon. Bronz­ba öntve az a pillanat, ami­kor a mag megindul, és az életnek utat törve feszíti szét a földet. Százötvenkét négyzetméternyi erő és szép­ség uralja az egyetemi aulát. „Súlyosságában, is könnyed, darabosságában is elegáns, mint egy gyűrűbe foglalt ra­gyogó brilliáns. A termé­kenység oltára!" — mondta róla avatóbeszédében Ke- resztury Dezső akadémikus. Boldizsár Iván materialista oltárképnek nevezte. Sinko- vits Imrének pedig az élet kitörni kész, elpusztíthatat­lan voltát jelzi. Juhász Fe­rencet prózavers megírására ihlette: meghal, de a magja megma­rad. és az visszaesik a föld­be, és jövőre újra búza lesz belőle, megint kenyér. Ez az a bizonyos értelmi ping­pongjáték a néző és a szo­bor között. Remélem, hogy sikerült ezt kifejezni, és hogy a magot nem lehet el­rejteni. mert ha jó földbe esik, akkor kitör, széthasít­ja, és eget kér magának! ' A kitörés ott a falon ne­kem az itthoni, a békési föl­deket idézi. Az országnak a legtöbb gabonát és a legtöbb húst adó földeket, no meg a földdel küszködő békési pa­rasztot. Csak itt látni szom­jas talajokon az Amerigo „Mint Föltámadás után egy temető. Mint belülről föltört tojáshéj, mikor a csirke, vagy kacsa-újszülött csőrével kopácsolva', szempillás homlokcsontjával bentről kitöri! Ezt a kitörés-folyamatot mondta el Tót Imre halhatatlan kezeivel!" Amerigo Tot, amikor a dombormű felavatásakor szólították, felállt, úgy hall­gatta a hozzáérkező elisme­rő és köszönő szavakat. Sírt! A bronz súlya köny- nyebb volt a rátelepedő lát­vány terhénél. Akkor talál­kozott először a Mester és a kész Mű. Álmodni, és az ál­mot megvalósulva látni nem ugyanaz az élmény. A Mag apoteózisa különle­ges helyet foglal el életmű­vében. Erről ő maga vallott az avatás után: — Ebben egy összefoglalás van. Ez olyan, mint amikor valaki egy matematikai mű­veletet elvégez, aztán alá­húzza és összeadja. Mond­juk úgy. hogy ez az ered­mény. Ez a munka tele van valósággal és tele van ide­ákkal. Itt közvetlenül a mag és a föld viszonyáról van szó. Arról, hogy ha van mag és van föld, ha van föld és van mag, akkor annak vala­hogy. valamilyen úton-mó- don találkoznia kell. De amikor azt mondom, hogy mag, akkor nemcsak róla beszélek, mert az mór bú­zát is jelent, kenyeret és életet, mert a kenyér ma­gyarul az élet. Az életért va­gyok, az életből vagyok . . . Próbáltam, és azt hiszem, hogy sikerült a titokról le­szednem a leplet. A titok az élet. a továbbmenés. hogy a kaszálás nemcsak halált je­lent. mert a búza ugyan Tot formálta repedéseket, s csak itt dajkálja úgy a föld, s ez a nép a magot, ahogy ő látta. Csak itt dicsőül meg úgy kín és szenvedés nél­kül, fényre tárulkozva. Sem sziken, sem homokon nem érezni ezt a mámoros kitö­rést. Vallhatja-e jobban ma­gáénak a domborművet a földdel dolgozó ember, mint bárki más? — foglalkozta­tott a kérdés. A tanévnyitót követő beszélgetésen a Mes­ter nem tért. ki a válasz elől: — Vallhatja, és köze van hozzá, azzal, hogy éppen egy olyan iskolába került, ahol a földművelők mérnökei, vagy tudósai tanulnak, s lesz be­lőlük agrármérnök, gazda­ságvezető. Remélem, hogy itt megtanulják a föld és a földműves szeretetét. Az em­beriség a legmesszebbről hozta magával ezt a pillana­tot. amit ábrázoltam, és a legmesszebbre is fogja ma­gával vinni. A Mag jelkép is lehet. Politikailag is ér­telmezhető. A két ideológia harca is benne van. Az egyik a sok rendszerű, sok központú ideológia, ami mondjuk a kapitalizmus, a másik az egy fókuszú. az egy középpontú valami, ami mindenkiért van. Itt a köz­pont elosztja magát minden­kiért, és a mindenki van ezért a központért. Amerigo Tot művei meg­találhatók szerte a világban, többek között Olaszország­ban, Vatikánban. Iránban. Brazíliában, és földrészünk majd minden országában. Itthon, Budapesten kívül csak néhány helyen van munkája. Eseményszámba megy egy-egy szobrának felavatása. Ilyenkor mindig kísért az itthon vagy otthon dilemmája. Miért itt, és mi­ért nem ott. Olaszországban állítják fel új alkotását. A kérdés kézenfekvőnek tűnt ezúttal is. Annál is inkább, mert valószínű, hogy a fél világ versengett volna a bronzfalért — a csak mű­vészettörténeti léptékkel mérhető jelentősége okán — egymásra licitálva. De A Mag apoteózisa itt él igazán, itt a helye, ehhez a földhöz van kötődése. Az, ami Fe­hérvárcsurgónak. a szülőfa­lunak a Madonna! Gesztus! Ezúttal a szülőföld, a haza iránt. A Mester árnyaltabban, feltételes módban fogalma­zott: — Remélem, hogy gesztus lesz! Ez az embereken, a diákokon, tanárokon múlik, mindazokon, akik ide eljön­nek és megnézik. Nekik kell ebben dönteni. A szoborra ajánlatot kaptam a miniszté­riumból, és én akkor azt mondtam, hogy Magyaror­szágra hozom inkább ide, mint máshová. Itt itthon van. Minden egyes mun­kám küzdelem az öregedés ellen. Ez is! Megpróbálok értelmileg és testileg ép ma­radni. de sajnos, vannak bi­zonyos természeti és bioló­giai törvények, amelyeknek nem lehet sem ellentmonda­ni, sem azokat irányítani. Reméltem, hogy meg tudom cáfolni azt, hogy a születés a halál kezdete. De nem megy, mert amikor kimon­dom alfa, akkor önkéntele­nül az ómegára kell hogy gondoljak. Az embernek csak arra van lehetősége, hogy megpróbálja azt a bi­zonyos egyenes vonalat — ami az alfa és az ómega kö­zött húzódik — meghosszab­bítani abban az értelemben, hogy végül is ne egyenesen haladjon, hanem jó nagy vargabetűket írjon le. Itt is erre- törekedtem ... A mű­vész kitalál egy nyelvezetet, amellyel elvont című mun­káin keresztül is hozzá tud szólni a közösség gondolatá­hoz, mert a dolgokat nem érteni kell, hanem szeretni. Végeredményben ez a célja az egésznek. Még akkor is. amikor gyűlöljük egymást, nagyon szívesen kimondjuk azt. hogy szeressük egymást! Amerigo Tot visszautazott H a kórházba. ,,Sietve meg akarok gyógyulni” — mond­ta búcsúzóul. Hiszem, hogy felépül, mert van hozzá ere­je és hite. Meg életkedve is. Három kilencvenéves talál­kozik — kezdte legutóbb a viccet, és mondta, színesen.' élvezetesen. Tervek feszítik. Bár keze még nem engedelmeskedik, remeg, nem tud tollat fogni, rajzolni, gondolatában mégis újabb munkák készülnek. Adyra utalva mondta egy­szer. hogy a föl-földobott kő valahol leesik. Aztán magá­ra értve hozzátette: „Ha le fogok esni, akkor már ott fogok leesni, a szülőhazám­ban. Ott akarok leesni A Mester elutazott. A ,.föl-fölhajtott" kő fenn a magasban! De egy szilánk- nyi darabja földünkre hull­va. örök kincsként. Árpási Zoltán NÉPÚJSÁG Amerigo Tot: A Csurgói Madonna Simái Mihály: nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a kórházi ágy süllyed csak a vérfoltos lepedő — s mi — fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem — s a Szőlősgazda nem szól csak néz néz csöndesen Madár János: Szívünk magasában Aztán szüret lesz megint, folytatódhat kipirult arcunkon a dallá énekelt jövő. Vágyak, csillagok — hogy voltunk és leszünk. Ennyi csupán, mert szívünk magasában átrepül egy-egy feketebogár. Szárnyuk kötve a halálhoz, szárnyuk kötve a halálhoz — jaj. ne szeress nagyon! Jaj, ne sirass nagyon! Zsadányi Lajos: Milyen szép... Milyen szép most az őszi ég. szemet érlelő venyigék levelén megbújik a nap. melengetők a sugarak. Melengeti a szívemet a virágszirmú szeretet, hogy volt egyszer egy kicsi lány, kezünkből röppent mint madár, lassan felcseperedett s szült egy gyönyörű gyereket. Kicsit szomorú vagyok, hogy már nagyapa vagyok, de nem sajnálom az időt, csak nézem ezt a pici nőt, ahogy a szemét dörzsöli élettel, kedvvel van teli. S tudom majd ölembe veszem, fáradt térdemre ültetem, S ö azt mondja, hogy nagyapa, s én azt mondom, hogy unoka. Ringat bennünket a világ, Fölöttünk megpendül az ág és azt füttyenti a madár az óra mindig körbejár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom