Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

1983. szeptember 3., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A létezés örömének festője Száz éve született Czóbel -Béla Munkácsy Mihály, tehát a múlt század óta nem volt ta­lán még egy olyan magyar festő, akit Párizs, a világ képzőművészeti fővárosa, annyira elismert volna, mint a most száz éve született Czóbel Bélát, és aki mégis, hosszú életén át mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy hű fiának tartsa szűkebb hona. Életrajza bővelkedik ugyan külhoni vándorlásokban, utolsó évtizedeiben azonban mindig idehaza (1939-től Szentendrén) találja meg erőre és munkára ihlető iga­zi otthonát. Nagybányán kezdte tanuló­éveit, s a század eleji Mün­chenben folytatta (1902— 1903), de egy évre rá már az új művészet Mekkájába, Pá­rizsba megy, ahol kisvártat­va kiállításokon is szere­péi. Ugyanakkor első mun­kái magyar tárlatokon is megjelennek. 1905-től a leg­híresebb francia művészcso­port, a „Vadak” (Fauve-ok) társaságában találjuk: Ma­tisse, Derain, Vlaminck, Braque van Dongen köré­ben. Itthon pedig a „Nyol­cak” néven ismert csoporto­sulás előkészítésében vesz részt Kernstok Károly nyer­gesújfalui műhelyében. 1914 —1919 között Hollandiában dolgozik (és e korszakból való például a megindítóan vallomásos Labdát tartó fiú képe, melyen talán honvá­gyát fedezhetjük fel: a kis­fiú hóna alatt a labdán min­denesetre piros-fehér-zöld villan elő). Berlin követke­zik ezután, majd újra Párizs, ahol több évtizedet tölt, most már megérlelve a maga kü­lön — sajátos — művésze­tét, melyet egyaránt csodál Budapest és New York (ez utóbbi két kiállításon is 1927-ben és 1936-ban). Az el­ső könyv úgyszintén ekkor­tájt jelenik meg róla ná­lunk. A második világhábo­rú előestéjétől, 1939-től Szentendre lesz mégis igazi telephelye, hogy szellemisé­gével, jókedélyével s min- denekfölött művészi tekinté­lyével akár még kilencven évesen is biztos vonatkozási pont legyen a felbolydult képzőművészet térképén: az értéké, a költészeté. Most Szentendrén szobra áll, és állandó múzeum az 1976-ban elhunyt nagy mes­ter élő emlékére. ' Ez a méltatás, melyet ke­zében tart a tisztelt olvasó, nyilvánvalóan nem pótol­hatja azt az élményt, me­lyet Czóbel képei nyújthat­nak, meg sem kísérli hát, hogy bármiféle leírással próbálkozzék. Melegen taná­csolja inkább a szentendrei kirándulást. És legfeljebb ezen kívül, csak arra szorít- hozhatik, hogy egy-két ta­nulságra még felhívja a fi­gyelmet. Érdemes megfigyel­ni például, milyen élő és ter­mékeny kölcsönhatás jelképe lehet Czóbel egész életútja, hogy igazából mennyire a magyar festészet európaisá­gának szimbóluma ő, meny­nyire egy kapcsolatrendé, melyben egyszerre szolgálja minden a honit, és tőle el­választhatatlanul az egyete­meset. Mert tehetsége — Nagybányán és Párizsban — tüstént felismeri az alkatá­hoz, mondandójához, lírájá­hoz illő korszerűt, a leghala- * dóbbat, s egyike lesz azok­nak a zseniknek, akik a lát­ványelemek szuverén fel- használása révén (és mindig az elvonatkoztatásnak csak azon pontjáig merészkedve, ahol a tárgy még felismer­hető s értelmezhető) olyan művészi nyelvet alakítanak Varga Imre Czóbel-szobra Szentendrén ki, mely képes a kor tartal­mainak esztétikai közlésére. Az impresszionisták apró­lékos látványmásoló igyeke­zetét olyannal váltja fel, amelyben (elsősorban a szí­nek segítségével) maga a kép, ez a kétdimenziós cso­da lesz öntörvényű új való­ság. Nem látványt másol te­hát, bármilyen magas fokon is, hanem új látványt te­remt. Különösen a harmin­cas évektől, amikor saját technikája végképp kifejlő­dött, látható ennek meggyő­ző eredménye. Czóbel képein nincs szavakkal elmondható történés, nincs az a sokat emlegetett „irodalmiasság”, nem életepizódok vannak megfestve, hanem (haszná­lunk súlyos szót) életesszen­ciák, életlényegek, mindig a létezés komoly öröméből. Minden tárgynak és foltnak, akár az előtérben, akár hát­rébb áll, a vásznon egyenlő súlya és szerepe van: a szépség érdekében átrende­zett realitást találjuk így (akárcsak, s ebben rokon ve­le, barátjánál, Picassónál). Ennek következménye, hogy — egyik monográfusát idéz­ve — nála „a képfelület op­tikai egysége" teremtődik meg. Mégpedig, s talán ez Czóbel leginkább utolérhe­tetlen, varázsos sajátja, olyan belső tűzzel, egyik ko­rábbi kritikámban úgy ír­tam, olyan sejtelmesen ára­dó gyöngyházfénnyel, hogy a képek vallomásosságához kétség sem férhet. Egy kö­vetkezetes, maga útját járó, halk és szemérmes művész lírája sejlik elő a csend és a nyugalom érzelmeivel, tar­tózkodón. Ebből kifolyólag képei nem adják meg ma­gukat könnyen, de ha a megismerés tiszta szándéká­val, s elmélyülten közele­dünk hozzájuk, kimeríthe­tetlen életörömükből boldo­gan juttatnak nekünk is. Szabó György Irodalmi hősök ma „Míg írtam, jó volt. Hő­seim közé, j mert bennük látok, vakon is eltalálnék. / Róluk, magamról ezt-azt megtanultam, / csak azt nem tudom, miről szól e játék” — vall bensőségesen irodal­mi hős és megteremtőjének különös viszonyáról Spiró György a Kőszegők című (Jurisics Miklós és kora tör­ténelmi gyötrelmeit meg­elevenítő) drámájának Pro­lógusában. Pontos és izgalmas ez a néhány sor. Kifejezi, hogy a hős, a kigondolt (bár így vagy úgy mindig az életből ellesett) alak valamiképpen az író szócsöve, ám gyakran szinte önállósodik, meglepi létrehozóját cselekedeteinek váratlan fordulataival, s majdhogynem eltávolítja őt eredeti szándékaitól. A mű ilyenkor legyűri alkotóját. Alkat kérdése, hogy ki mennyire engedi maga fölé nőni saját hőseit, figuráit. Egy adott korra fölöttébb jellemzők irodalmi hősei, még akkor is, ha a szerepel­tetett figurákat nem azono­síthatjuk közvetlenül az író eszményeivel (előfordul’ pél­dául, hogy több hősben el­osztva tárja föl saját néze­teit az író.) Kortárs magyar prózánk­ban — általános kritikai ta­pasztalat szerint — csökkent a mozdulni, változni-változ- tatni akaró hősök száma. Ezért érdemel figyelmet — például — Kertész Ákos Családi ház manzárddal cí­mű regényének 4iőse, Buri- án Károly főművezető. Negyvenes évei végét ta­possa, állandó cselekvésvágy űzi. Forradalmár típus, aki­ben a régi nevelés pozitív eszményei kaptak új tartal­mat. Magához vesz egy ci­gánynak vélt fiatalembert, a munkatársát, s amikor eb­ből családi bonyodalmak végtelen sora, szerelmi há­rom-, sőt négyszög támad, azzal áltatja magát, hogy a 21. század embereként, egy eljövendő erkölcsiség jegyé­ben él és cselekszik. Kertész Ákos pompás sza­tírája korántsem pusztán görbe tükröt tart elénk. Per­cig sem kétséges, hogy sze­reti tiszta szívű, jószándékú hősét (mintha Makra mai változatát festené), csak hát dogmatikus és merev, az élet eleven mozgásaitól el­szakadó gondolkodásmódot tulajdonít neki, s emiatt leckézteti meg. Hogyan él egy zsarnokölő — békeidő­ben? Erről, tehát nagyon nagy kérdésről szól ez a re­gény, a filozofikus hajlan­dóság, a stílus szándékos csavaraival, túlzásaival, k\- élezéseivel. Ugyanez a gondolat van Moldova György Napló cí­mű könyvének hátterében. Manapság, nosztalgiák ide­jén, hatvanas éveink nagyra becsült, bár sokat vitatott hősét, Che Guevarát idézi meg. Mégpedig oly módon, hogy a legendás partizánve­zér bolíviai naplójából me­rít, megőrizve a naplófor­mát. S ebből számos művé­szi-eszmei probléma szár­mazik. Moldova dokumen­tumként fogadtatja el anya­gát, mely valamiféle furcsa leleplezéssé, mítoszrombo­lássá, legendaoszlatássá vá­lik az ő kezében. Kiderül: ez a Guevara hibázott a partizánharc, a forradalmi ideológia, magatartás alap­kérdéseiben. Csakhogy az eredeti Guevara ennél jóval több, s mindenképpen: más volt. Értjük persze Moldo- vát: ő ezzel a könyvével az aprólékosabb, kevésbé lát­ványos munka iránti kész­séget, nagy türelmet, szak­értelmet követelő mai for- radalmiság jelentőségére, társadalmi igényére hívja föl a figyelmet. Csakhogy ez a módszer: több, mint vi­tatható. Vannak aztán más hősök is. Teles Elek, Vámos Mik­lós teremtménye (az Emily néni szakálla című kisre­gényben) riadt, csetlő-botló, szerencsétlen figura, aki az­tán egy rövid, bentlakásos angoltanfolyamon, mint Ar­thur Parker azonosul nyelv­leckebeli szerepével. Balázs József új novelláinak állan­dó hőse Hamala Henrik, a festő. Kallódó tehetség (bár tehetségének fokáról nem győződhetünk meg), min­denesetre : fölöttébb zavaro­san gondolkodik. Elvis Pres­ley nyomorúságos pusztulá­sa őt a halál, az öngyilkos­ság magasrendűségére döb­benti rá; örökösen a nagy mű létrehozásának igézeté­ben él, de az csak nem akar megszületni, s helyette meg­rendelt giccsek, dobozdíszít­mények kerülnek ki a keze alól. Hős továbbá Esterházy Péter Fuharosok (nem téve­dés. így!) című kisregényé­nek egyes szám első sze­mélyben veretesen, irodal- miasan beszélő-visszaemlé- kező hőse (hősnője?), aki egy kissé Weöres Sándor Psychéjére emlékeztet. Hogy ezek közül melyik is korunk igazi hőse? Az olva­só ne felejtse egybevetni az irodalom hőseit, szereplőit, figuráit azokkal, akik a va­lóságos életben, a társadalom legkülönfélébb szféráiban mozognak, léteznek: hiszen művészi képmásuk is ilyen egybevetés eredményeképpen született meg az írók tollán, képzeletében. Kőháti Zsolt Czóbel Béla: Legyezős lány-----------------------------------------------------------------------------------------L Szokolay Zoltán versei: Majd majd múzeumba is megyünk, igen, tilosra váltó késő őszi fényben szabálytalanul vágunk át a téren, mert nem jár arra akkor senki sem. egy szalmabábot hintáztat szívem, sikong a báb, én földre ejtem, s éppen kihull a csikk kezedből észrevétlen, s a lángot eltapossuk sebtiben. és mégsem látjuk már a képeket, csak egymás arcán sok kis hólyagocskát, és pánik tör ki, ég a múzeum, madonna-ölben hamvadó gyerek kiált: fogják el, ők a tettesek, a szalmabábot élve eltapostájc! Hazáig kikönyökölsz az expressz ablakán hadd lobogtassa arcodat a szél hazáig élve el nem érsz míg élsz az expressz meg nerh áll kikönyökölsz egy ablakon lobogtatsz forradalmakat hazáig el nem élsz az expressz meg nem áll lobogtatsz márciust a földön körbefut hazád a föld és meg nem állsz nem múlik el legyőz a láz lobogsz s leszállsz Most arról belépett egy szemüveges ember (ilyenkor mindig szemüveges emberek szoktak belépni) elfelejtetted befejezni a mondatot (este hét után mindig elfelejted befejezni) * a mártíromság a lélek legkönnyebben elérhető — tehát legolcsóbb — méltósága (nagyapámnak volt jó: ő csak szögeit és ivott és gyalult és ivott otthon várta az asszony az alkony a hajnal sosem akarta megölni magát mindig kibogozta valaki a csomót a bakancsán) most ne gyújts rá most figyelj mert arról beszélek hogy elrákosodik körülöttünk a világ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom