Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
1983. szeptember 24., szombat „Egy édes óra” Psota Irénnel Először a hangja érkezett meg, s a színpad mögött a sietős léptek: — Egy feketét! Lehet kérni?... És forraljatok vizet a teámhoz... — majd belép Békéscsabán a barnevál művelődési ház apró öltözőjébe: — De szép! Virág várta Psota Irént, kezében is, a vázákban is rózsa. — Most érkezett? — kérdem, és elfordulok, míg átöltözik. — Miért, mit gondolt? — Talán ... hogy itt aludt valamelyik szállodában ... — felelem tétován. — Van nekem arra időm?! — Kinyitja az öltözőajtót, a zajra megfordulok. — Milyen gyönyörű a művésznő! — szalad ki a' számon. Rám- néz, lereagál: — Mi? Igen? Köszönöm. Csak nézem. Hórihorgas- nak képzeltem, zajosnak, elutasítónak. Miért? Fekéte nadrág-dzseki együttesében, egyszerű fehér blúzában, homlokába fésült hajjal (mit időnként egy-egy kapkodó mozdulattal félresimít) rendkívül csinosnak látom, és csupán szertelennek, szétszórtnak. Ti* perc múlva kezdés, s már nem itt van. — Cipőt váltok — mondja önmagának, s magára hagyom. Észre sem veszi. Bejátsszák a címadó dalt: ..Töltsünk el egy édes órát.. Meg-megmozdui a függöny, a nézőtérről _látom. Kukucskál, s talán számol: hányán ülnek odalent? Több mint százan, és vastaps fogadja, hogy a pódiumra lép. Játékra invitál bennünket, nézőket. s játszik velünk búcsúzást, szerelmet, halált. Juhász Gyula megrázó Testá- mentumát és több József Attila-költeményt hallunk, s egy nekrológnak is beillő, szemérmes vallomást, mit tánc, sanzon és Lujza követ — a számok között pedig a különleges élmény, ahogyan az életről beszél. („Az első felvonás után hozzámentem az első férjemhez, a második után váltam a másodiktól, akit pedig nagyon szerettem, a harmadik szünetben meg már a harmadik férjemtől váltam. A mostani dramaturgia szerint azonban az életben csak egy felvonás lehet, úgy hogy van egy kutyám.”) Jól érezzük egymást, ő és a közönség. Psota is érzi és nehezen válik. Egy utolsó dal, majd még egy, aztán egy legutolsó — és Szentirmai Ákos lehajtja a zongora fedelét. Az öltözőben autogramokat kérnek tőle, s ő a rózsákat mindegyik mellé odarajzolja. — Nem fogok rád várni — mondja. — Kérdezz. Elmeséli, hogy nemrég érkezett haza Kaliforniából, ahol meghívásra önálló esteket adott, s ahová jövőre is visszavárják, majd a december elején megjelenő nagylemezéről beszél, meg arról is, amelyiken majd szavalni fog: — Az lesz a komoly lemez, de azért emezt is vedd meg. — Hogy érzi most magát kedves Psota Irén? — Mit tudom én! Jól, mert dolgozom. — Órájára néz és kísérőihez fordul: — Indulnunk kell. Gyere — ez már nekem szól —, menet közben még beszélgetünk. Tudsz így jegyzetelni? Meg kell tanulni. Még két fellépés várja, a gyógyszertári központban, majd a téglagyárnál. — Egy hónapban egy szabadnapom van. majdnem minden este színpadon vagyok. A pódiumműsor is egyfajta kifejezési forma, mellyel szívesen járok vidékre is. Életemben először csinálok három előadást egy nap, lehet, hogy a végén a mentők visznek el. — Elégedett? — Ez a szó nem illik hoz- zárp. Örülök, hogy dolgozom, de elégedett nem vagyok. — Van-e valami — kérdezem búcsúzóul —, amit eddig sohasem kérdeztek meg öntől, de szívesen elmondana? Csapódik az autó ajtaja, lejjebb tekeri az ablakot. — Igen. Hogy legjobban út közben szeretek lenni. Psota Irénnek először a hangja érkezett meg, s egyénisége, varázsa maradt itt a legtovább. Szűcs József Nemrég fejeződött be az Arad megyei Casoián az a negyvennapos alkotótábor és szimpozion, melyet ötödik alkalommal rendeztek meg az idén. A tábor történetében először fogadtak külföldi vendéget Mladonyiczky Béla szobrászművész személyében, a testvérmegyei kapcsolatok jegyében. Képünkön Mladonyiczky Béla — a táborban készített és ott felállított — „Vita” cimű szobra látható Videoberendezés a filmszínházban Videokazettákat lejátszó berendezéssel gyarapodott a Baranya megyei Moziüzemi Vállalat. A megye vállalatai, intézményei számára a moziüzemi vállalat — méltányos bérleti díj fejében — felajánlotta használatra a pécsi Kossuth filmszínház klubmozijában üzembe helyezett korszerű berendezést, amely a kazettás videoműso- rok lejátszásán kívül oktatási, továbbképzési, nyelvtanulási célra, s a gyártmányismertetés és a kereskedelmi üzletszerzés területén is sikerrel alkalmazható. A videofelvétel a hagyományos mozgófilmnél sokoldalúbban hasznosítható, mivel a képmagnószalagra felvett látvány a képernyőn lassítva és gyorsítva is lejátszható, s bármely részlete többször megismételhető. Tanévnyitó a Nemzetközi Előkészítő Intézetben Harminckettedik tanévét nyitotta meg tegnap hazánk egyik legsajátosabb felsőoktatási intézménye, a Nemzetközi Előkészítő Intézet, amely e tanévben 65 ország diákjait oktatja. Az intézet eddigi fennállása folyamán mintegy 10 ezer külföldi diákot készített fel a magyar- országi egyetemi tanulmányokra. A külföldi hallgatók közül legtöbben műszaki egyetemre készülnek, de sokan választották az orvos, agronómus, közgazdász pályát. A hallgatók az előkészítő évben — magyar nyelv és a szakirányú ismeretek elsajátítása mellett — megismerkednek hazánk gazdasági eredményeivel, kulturális értékeivel is. Kanadai ajándék a Szépművészeti Múzeumnak Saul Field kanadai festő- és grafikusművész a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta „Az örökség regéi” című grafikai sorozatát, amely különböző népek eredetmondáit dolgozza fel. A 10 lapból álló színes fametszetsorozatban megtalálható a magyar csodaszarvas-legenda csakúgy, mint a lengyel, az ukrán, a német, az olasz, a görög, az izraeli, a kínai és a japán nép eredetéről szóló mondáknak, továbbá egy afrikai legendának képi megjelenítése. A sorozatot korábban már bemutatták Debrecenben és Miskolcon. A kanadai művész ajándékát pénteken a Szépművészeti Múzeumban Theodore Jean Arcand, Kanada budapesti nagykövete adta át Garas Klárának, a múzeum főigazgatójának. Hány, de hány népi mesterséget ítélt halálra rohanó életünk, a hajsza az újért, a jobbért, a gyorsabbért, s a (vélt) szebbért... Ha mégis akadnak néhányan, akik még értik a nádtetőfedés, a bőrdíszművesség, a fazekasság..., vagy ha úgy tetszik, a vályogvetés tudományát, ámulva lessük mozdulataikat, a nemzedékek során megkövesedett különös rítust, melynek törvényeit — ahogy apáiktól, nagyapáiktól látták — szigorúan betartják a még fellelhető, kései utódok. Úton, útfélen találkozhatunk e hagyományok őrzőivel, s ilyenkor elszorul a torkunk: vajon meddig képesek továbbadni mesterségüket? Meddig lesznek kö- ► vetőik? S ha végleg sutba kerülnek az ősi szerszámok, feledésbe merülnek alkotásaik is? Szerencsére sokan munkálkodnak azon, hogy ne így legyen ... Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejünkben, amint elnéztük Darócz Józsefné sürgés-forgását a kétegyházi tájházban. Tulajdonképpen a vályogvetés menetére voltunk kíváncsiak, ám a munka nagyján már túl voltak. Mégsem jöttünk el üres kézzel, hiszen Darócz Józsefné elmondva, bemutatva, készséggel adott választ kérdéseinkre. Aztán már kérdezni sem kellett, úgy mesélt ... A vályogvetésről, a tájházról, magáról... * * * „Mikor ’60-ban házat épí- tettünk, a szükség vitt rá minket, hogy vályogot vessünk. Aztán hívtak mások is, így kerültünk ide, a tájházhoz. Az a disznóól, meg a tyúkól is a mi tégláinkból készült, akár régen, vályogtéglából. Hát mit mondjak, nem könnyű munka, és bizony már én is túl vagyok a hatvanon, az uram is. Szerencsére két lányom el-eljött segíteni, így aztán jól haladtunk. Volt, hogy négyen egy nap alatt három-négyszázat is megcsináltunk, ha jól ne- kiduráltuk magunkat. Két hét alatt megvolt az 1200 tégla... Hoztak jó fajta sárga agyagot — mert nem mindegy az sem, milyen sárral dolgozunk —, abba tettük a tö- reket, s lábbal jól összegyúrtuk. Az ember csinálta a sarat, mi meg nyomkodtuk a vályogot. Régen kubikgödröket csináltak, mellette volt a víz, csak beleállt az ember, alig kellett hajlongani. Aztán volt egy nagy placc, arra borították a még lágy téglát a vályogvetőből. Látja, itt nehezebb dolgunk volt, hiszen csak a vályogvető, a húzóka, meg a sár volt meg ... Ám az idő, az kedvezett a munkához, 3-4 napig kupacban száradt a tégla, s már készíthettük a sarat a vályogfal felhúzásához. Megvolt ez hamar, és higy- gye el, jóval melegebb ez a tégla, mint a másik, amiből manapság építenek. De mit lehet tenni ? Az emberek a divat után szaladnak mindig, így van ez az építkezéssel is. Hogy mi dolgom van még itt, a tájházban? Meszelnem is kell, meg lefestenem ezt azt... És még az ólak sincsenek befejezve. De tudja, úgy készül ez a ház, mint a Luca széke... Egyik ezt mondja, a másik azt. Az egyik kukoricaszárral fedné le az ólat, a másik górét akar . . . No, de majd csak elkészül már. Hogy miért vállaltam? Hát ki csinálja, ha nem mi? Jó. ha vagyunk négyen, öten, akik itt a faluban értik a vályogvetést. így hát megcsináltuk. Pedig a lányaim azt mondták: — Mama! Ha soha nem lenne kenyér a szánkban, akkor sem csinálnánk ezt, olyan nehéz munka. A fontos, hogy végeztünk vele, és azért jó, hogy úgy lesz itt minden, mint ahogy egykor csinálták az ilyesmit. Nem igaz?” Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit MOZI Szegény Dzsoni és Úrnika A nép szava, isten szava. Oda kell tehát figyelni rá, különösen akkor, ha a „nép” ezúttal pöttöm gyerekhad. Súlya van ilyenkor a tapsnak, nevetésnek, s a figyelem ernyedését jelző mocor- gásoknak is. Megható látvány, amikor zömmel gyerekek töltik be egy mozi nézőterét. Aprócska életek, mind nyitott, fogékony lélek, akik jaj de tisztán bele tudnak feledkezni a játék, a mese hangulatába, s azon minutában jelzik, is érzéseiket. Amikor a Szegény Dzsoni és Árnikai című filmet láttam, néhány óvoda nagycsoportosainak társaságában volt szerencsém helyet foglalni a nézőtéren. S a székek mélyéből kikandikáló kis kobakok, az emberpalánták örömeit és unalmát próbálom most „fel- nőttes” sorokban visszatükrözni. Taps fogadta a vetítés kezdetét is. Lázár Ervin meséjéből készült a film, s úgy látszik, a gyerekek előtt ismerősek a történetei, szeretik őt. Még csak a közreműködők neveit vetítették a vászonra, máris izgalomba jöttek a nézőtársaim: Mertz Lóránd operatőr fény-, szín- formajátékai láttán. Aztán elkezdődött a történet, és megismertük a szép Árnikát, a tiszta szívű Dzsonit, és Ostor királyt egész birodalmával együtt. Megszeretni is könnyű volt őket, hiszen olyan emberek valahányan, akárcsak mi, vagy talán még nálunk is jobbak. Szívesen izgultunk értük, valamelyest szükség is volt az együttérzésünkre, hisz szegények olyan, de olyan kalandokba keveredtek, ami csak a mesében lehetséges. Hopp! Valahol itt bújkálhat a film lényege minden erejével és hibájával. Mesés kalandokba bonyolódnak ugyanis a hősök. és rendületlenül köznapi emberek módjára viselkednek. Mintha Dzsoni- nak és Árnikának természetes testgyakorlatai közé tartozna, hogy hol az egyik, hol a másik, időnként kacsává váltoiik. No, ha nekik szemük se rebben ilyen megrázkódtatásra, ők pedig ‘szakasztott olyan emberek mint bárki más, akkor talán nekünk se kell tartanunk semmi meglepetéstől ebben a furcsa életben. Hegyen-völgyön mentek, mendegéltek, keresve a sza- badítójukat, s közben meg is feledkeztünk róla, hogy izgulnunk kell értük. Csupán szemlélői lettünk dolgaiknak. És ez baj. Hiszen mesefilmet azért nézünk, mert azt érezzük, ott ránk is szükség van,< nélkülünk a hős semmire sem mehetne. Hanem amikor megjelent a boszorkány! Akkor lett csak igazi ribillió. Miket művelt, jaj de gonosz volt! Tö- rőcsik Mari remek játékának is köszönhető, hogy a gyerekek alighanem az ő figuráját őrzik meg emlékezetükben. No, meg a kacsákat. Az elsőfilmes rendező, Sólyom András bemutatkozása tehát ily módon sikerült. Különös izgalmak nélkül vitte filmre Lázár Ervin meséjét, pedig egy kis lelki izgalom, vibrálás, sajátos hangulat bizony elkelne a filmvásznon is. Mintha olyan tisztelettel, alázattal fogott volna munkájához, hogy közben megfeledkezett a saját egyéniségéről. (Andódy)
