Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
1983. augusztus 27., szombat o CJH3SS3 Kovács Attila: Elugró bika Találkozás a természettel Barta Béla: Fiatal lapátos A színházgazdálkodás jövője Ismét az érdeklődés középpontjába került kulturális életünk. A figyelmet az irányítás és a gazdálkodás korszerűsítése, idei reformja indokolja, amely a képzőművészetet, a kulturális külkereskedelmet, a filmgyártást, a múzeumi, a könyvtári munkát és a színházgazdálkodást egyaránt érinti. Színházi életünk megújulása 1982 őszén kezdődött, amikor kísérleti gazdálkodási rendszert vezettek be a Vidám Színpadon. Lényegét Bodrogi Gyula úgy fogalmazta meg: aki sokat és jól dolgozik, többet keres. Ez — kissé leegyszerűsítve — többek között azt jelenti: a színház nagyobb gazdasági önállóságot és cselekvési szabadságot kapott, több bevétel esetén több lehetett a kiadásuk, tehát a bérjellegű kiadásuk is. A társulat tagjai alapfizetésükön túl fellépésenként szerepkategóriájuknak megfelelő plusz összeget kapnak. Államosították a haknit: a'vidéki fellépésekért nemcsak a harmincegy forint nápidíjat, hanem a szokásos gázsit is fizetik a színészeknek. A haszon nem a magánszervezők, hanem a színház kasz- szájába vándorol. Pándi Andrással, a Művelődési Minisztérium művészeti főosztályának vezetőjével a Bodrogi-féle vállalkozásról, és a színházgazdálkodás jövőjéről beszélgettünk, — Hogyan értékeli a Vidám Színpad kísérletét? — A kísérlet bevezetését gazdasági szükségszerűség indokolta. Bármennyire logikus és kézenfekvő is azonban valami új elindítása, sajnos, nem mondható általánosnak az a bátor gondolkodásmód és vállalkozókedv, ami Bodrogi Gyulát, és a színház gazdasági igazgatóját jellemzi, örülünk, hogy vállalták a járt út helyett a járatlant, s hogy igazolták: a művészi és a gazdasági szempontok nincsenek ellentétben egymással, s hogy a jó színházi vezetés valóban hatalmas emberi és gazdasági erőket szabadít fel. Nagy segítségünkre voltak abban, hogy működés közben tanulmányozhassuk az új gazdálkodási rendszert. — Egyes vélemények szerint a Vidám Színpad sikereinek az a titka, hogy ma nagy igény van a könnyű fajsúlyú szórakozásra. A Vidám Színpad igazgatója ugyanakkor abban bízik, hogy példájukat mások is követik. így történik-e? — Igen. Semmi akadályát nem látjuk annak, hogy a többi színház hasonló gazdálkodási rend mellett döntsön. Ezt a modellt azonban nem tesszük kötelezővé, hiszen minden színházat más sajátosságok jellemeznek. A nagyobb intézmények bizonyára kötöttebb formát választanak. — Mikor térnek, mikor térhetnek át a színházak a korszerűbb gazdálkodási formára? — A József Attila Színház és a Radnóti Miklós Színpad már korábban jelezte szándékát, és kidolgozta tervét: e két társulat az új évadot már új szellemben kezdi. Az általános irányelvek, az új jogszabályok kidolgozása, és a minisztériumok, a szakmai, érdekképviseleti szervek közötti egyeztetés azonban alapos körültekintést igénylő, bonyolult feladat, hosszabb időre van hozzá szükség. A színházgazdálkodás reformja minden bizonnyal 1984. január 1-től válhat általánossá. — A korszerűbben működő színházaktól milyen mértékben várható el. hogy gazdaságosak legyenek? — Nem célunk, hogy . a színházak önfenntartóak legyenek, az állami támogatás továbbra is megmarad. Törekvésünk lényege az. hogy — miként gazdaságunk egésze — színházgazdálkodásunk is alkalmazkodjon a kor követelményeihez. S ez elsősorban nem bevétel- és nyereségcentrikusságot, hanem nagyobb önállóságot, rugalmasságot, az egyéni és az intézményi érdekek egymáshoz való közelítését, erősítését jelenti. — Hogyan, mennyire érinti ez a fajta rugalmasabb gazdálkodás a megyeszékhelyek társulat nélküli teátrumait? — A hatás egyértelműin pozitívnak ígérkezik. Minthogy e tájolás nem púp lesz a színész hátán, hanem szívesen vállalt feladat, köny- nyebb lesz megszerezni igényes produkciókat. A távlatokban azonban ez nem megoldás a társulat nélküli színházak számára. Igaz, a pillanatnyi gazdasági helyzet korlátokat szab, mégsem szabad lemondanunk arról, hogy valamennyi megyeszékhelyünk önálló társulattal rendelkezzék. A meglevők példája igazolja: az állandó társulat egy-egy megye közművelődésére igen jótékony hatással van. — Az új színházgazdálkodási forma az anyagi érdekeltség erősítésén alapul. Nem vezet majd a kommersz uralmához? — Az olcsó siker lehetősége valóban csábító. A felügyeleti szervek azonban már a tervezéskor nagy figyelmet fordítanak rá, s a szakma és a közvélemény kritikája is szigorú. A Művelődési Minisztérium úgy használja majd fel a rendelkezésre álló anyagi erőket. hogy a kortárs magyar és a klasszikus szerzők műveit, továbbá a szocialista országok drámatermését továbbra is a megfelelő arányban lássuk a színpadokon. A rugalmasabb gazdálkodás nem járhat tartalmi szegényedéssel. Alapelveink, művelődéspolitikai céljaink változatlanok. Csathó Barna Johanson-Bräck: Téli táj Bruce James: Szajkó Negyvennyolcas honvédeink csákója Vásári ajándékként, a farsangi jelmezek kiegészítő darabjaiként még ma is felfeltűnik a csákó, ez a jellegzetesen csúcsos, elöl szemellenzővel ellátott fejfedő, amely egykor előírásos hadi- viselete volt több ország katonáinak. Mi, magyarok különös szeretettel emlékezhetünk a csákóra, hiszen éppen akkor vált jelképesen szép viseletté, amikor nemzeti történelmünk egyik legemlékezetesebb korszaka érkezett el: nevezetesen az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején. A csákó a hegyes magyar parasztsüvegből alakult ki. Eredetileg nemezből vagy fekete posztóból készült, mégpedig két főbb formában. Egyrészt megtartotta összefüggő hengeres alakját, másrészt nyújtott háromszögletű anyagból sodorva varrták össze. Ez utóbbinak a csücske vagy lecsüngött, vagy „csákósan” — ferdén — elállt. Nos, eme „ferdeség” miatt lett a csákó — csákó. Ismereteink szerint máraz 1700-as években csikót hordtak többek között a Győrött állomásozó katonák, s azok a magyar példára megalakult huszárezredek is, amelyeket francia, svéd, hannoveri, porosz stb. zászlók alatt állítottak fel. A franciák shako néven is emlegették ezt a magyar származású hadi ruhadarabot. Azt, hogy a csákóból a mai értelemben vett csákó lett, szintén a franciáknak köszönhetjük. Mégpedig azért, mert a korábban ellenző nélkül használt hengerféleségre ők szerkesztettek először egy kis szemellenzőt. Pontosan azért, amiért az efféle kiegészítéseket máig alkalmazza a kalaposmesterség meg a sapkaipar: védjenek az esőtől, takarják el a szemkápráztató napot. Az 1800-as évek elején még tovább egyszerűsödött a csákó. Leffentyűjét posztóból való testéhez szorították, a felső peremén pedig erős drótot futtattak körbe, hogy felfogja a kardcsapásokat. Homloki részére pedig különféle díszek kerültek — aszerint, hogy mely hadnem katonái számára készült. A Monarchia hadseregében 1805-től rendelték el a csákó viselését, természetesen úgy, hogy a hadnemek mindegyikében megkülönböztető jelzést kapott. A huszárok például fekete-sárga rózsát raktak csákójuk csú48-as huszárok. Benczúr Gyula festményrészlete csára, a fejfedő jobb oldalán pedig díszes zsinór lógott le. Mindemellett még egy úgynevezett forgó is felmagasodott a huszárcsákó legelején, amely ékes szép toliakból készült. Amikor 1848. március 15- én kitört a forradalom, a Habsburg-birodalomhoz tartozó népek katonáinak * túlnyomó többsége már csákót hordott. A felkelő magyar seregbe tömörülő katonák is ezt hordták a fejükön. Igaz, nem egészen úgy, mint korábban, mert előbb magyar címer lett a csákók ékessége, később pedig egy babér- koszorún átszúrt kard. (Akkortól. hogy a császári családot megfosztották a magyar tróntól.) A szabadságharc csákói aztán megannyi különféle díszt, megkülönböztető jelzést kaptak. A nemzetőrök szemellenzője fölé például egy fölíratos bádogszalag került; a tüzérek szintén bádogszalaggal tudatták hovatartozásukat. A huszárok — ezredeik szerint — más és más, különösen élénk színű csákókat hordtak. A csákó — ez a magyar származású, és a magyar történelem különösen szép napjaiban oly fontos szerepet játszó katonai viselet — akkor kezdett eltünedezni, amikor a toborzást felváltotta a sorozás. Az ékes fejrevaló ugyanis ekkor a hadi élet önkéntes vállalását jelképezte. Aztán pedig jöttek a mind nagyobb és mind gyilkosabb fegyverek, amelyeknek a kezelőihez immár semmiképp sem illett a könnyed, legényes csákó. Az 1900-as évek elejétől Monar- chia-szerte kényszerű katonai ruházattá lett a sokat emlegetett csukaszürke. A tarka, mutatás csákók múzeumi tárgyakká nemesedtek ... A. L.
