Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-25 / 200. szám
1983. augusztus 25., csütörtök o II jeges-tüzes gyömbér Az elmúlt napokban megyénkbe látogatott David Newill, a Schweppes világhírű angol üdítőital-gyártó cég kereskedelmi igazgatója. A nagy tradíciókkal rendelkező angol céggel együttműködési megállapodást kötött a Békés megyei Üdítőitalipari Vállalat, hogy a cég termékeit Magyarországon egyedül a Békés megyeiek gyártják. Amint azt az igazgatótól megtudtuk, a cég névadója, Schweppes volt az első a világon, aki szénsavat használt üdítő italhoz először az ásványvízhez. Különben szeptemberben nagyszabású ünnepségsorozatot rendeznek Londonban, ahová meghívják mindazokat, akik A tegnap reggeli műszakban ismét megkezdték a szén- termelést a Borsodi Szénbányák Feketevölgyi Üzemében, a 140 méteres frontfejtésen. Több mint két és fél a világon valahol is kapcsolatban állnak a Schweppes céggel. így természetesen ott lesznek a Békés megyei Üdítőital-ipari Vállalat képviselői is. Békés megyében hozzákezdtek a Schweppes üdítő italok gyártásához. Jelenleg kétfajta található az üzletekben, a ©inger Ale — a jeges-tüzes gyömbér —, valamint a Bitter Lemon — az édes-keserű lecke, amit meg kell tanulni. A közeljövőben hozzákezdenek két újabb ital gyártásához, „a buborékba zárt aranyhúsú narancs”, valamint a „különleges tonik, különleges ízlésűeknek”. Kép, szöveg: Béla Ottó hónapi szünet után indultak meg újra a gépek ott, ahol a június 3-án keletkezett vágattűz miatt kellett abbahagyni a termelést. Halászok Biharugrán Az egyik parthoz közeli helyen etetik, miközben hálóval bekerítik és a part közelébe húzzák, majd szákkal sorjában a válogatóasztalra rakják a pontyokat. A 60 dekánál nagyobb súlyúak a piacra kerülnek, a kisebbeket (III. osztályúakat) visz- szahelyezik a vízbe. Hadd fejlődjenek még! Jövő nyárig a másfél kilót is elérhetik. Az eladó halakat olyan gépkocsikra rakják, amelyeken tartály van, s az abban levő vizet palackból oxigénnel dúsítják. Amikor a rakodás kész, a gépkocsikat útba indítják az elárusítóhelyekre. Irány: Budapest, Miskolc, Békéscsaba, Szek- szárd, Mohács vagy Szeged. Van halbolt Biharugrán is. Együtt megyek a Hidasháti Állami Gazdaság bihar- ugrai kerülete sziki üzemegységének a halászaihoz Guj János kerületvezetővel és Bessenyei László ágazat- vezető-helyettessel. A halastavak között vezet az útunk. A délelőtti napsütésben csodálatosan szép a táj: az egybefüggő hatalmas vízfelületek, a nádas partszegélyek, a folyton úszkáló és élelem után kutató vadkacsák, szárcsák, a méltóság- teljesen álldogáló gémek, a rikoltozó sirályok, a nádszálról nádszálra röppenő nádiverebek és más kisebb énekesmadarak, a vízből kiugró és nagy csobbanással visszazuhanó halak és más látnivalók mind-mind rendkívül érdekes élményt nyújtanak. B. Kiss Sándor üzemegységvezetőt azonban nem annyira a környék szépsége, mint inkább a tó hasznossága érdekli. Megszokta már ezt a tájat. Huszonhárom éve halász Biharugrán. Másutt talán nem is tudná elképzelni az életét. — Mi az érdekes a szakmájában? — kérdezem tőié. — Havonta vizsgáljuk, hogy egyik próbahalászattól a következőig mennyit növekednek a halak. Mindig kíváncsian várjuk az eredményt. — Mi függ ettől? — Ha nagyot nőnek, a takarmányból visszafogunk, ha kicsit nőnek, növeljük a mennyiséget. Az angol cég gyártmányaiból tartottak kóstolással egybekötött bemutatót az ünnepek előtt Békés, Gyula, Békéscsaba és Orosháza élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatainak üzleteiben. Középen David Newill Újból termelnek a feketevölgyi bánya frontfejtésén — Az is baj, ha nagyot nőnek a halak? — Igen, mert elzsírosod- nak, amit pedig nem szeretnek a vásárlók. — Ha tehát zsíros a ponty mondjuk a békéscsabai halboltban, az nem Biharugrá- ról származik? — Biztosan nem. A mi pontyaink kemények, izmosak — jelenti ki határozottan, és mindjárt hoz egy szép másfél kilósat a tartályból, hogy lássam közelebbről és tapintsam is meg. Valóban olyan, mint amilyennek lenni kell. ****************** — Érdekük az, hogy jó minőségű legyen? — érdeklődöm tovább. — Csak így maradhatunk piacon. — Van piac tehát? — Pontyra jócskán. — Mennyit halásznak ma? — Negyven mázsát. — Hányán? — Tizenhatan. — Mennyi az őszi lehalászási tervük? — Négy tóból több mint ötven vagon. — Ki a legügyesebb halász? — Nincs kivétel. — Akkor — mondjuk — ki a leggyakorlottabb? — A legrégibb Vincze Sándor. Az öregebbektől tanulta ezt a mesterséget. Most már a nála fiatalabbak tőle igyekeznek ellesni a fogásokat. Vele is váltok néhány szót. — Érdemes csinálni? — kérdezem. — Aki szereti, annak igen. — Mennyi a keresete? — Arról ne nagyon beszéljünk. Elég kevés. — Nehéz munka? — Látná az őszi halászást. Derékig vízben húzzuk a hálót. Novemberben, decemberben is, amikor néha már csak néhány fokos a víz. Hőgyes János, a szakszervezeti bizalmi, aki ugyancsak keveselli a bért. Megkérdezem tehát: — Akkor miért maradnak mégis? — Valamennyien zsadá- nyiak vagyunk. Nem akarunk távolabbi munkahelyre járni. Meg aztán van a halászatban valami vonzó, ami magához láncolja az embert. — Ha eredményesebben dolgoznak, bizonyára több a kereset is. — Igyekszünk becsületes munkával jó gazdasági eredményt elérni. Ha azt az utasítást kapjuk, hogy ennyi és ennyi takarmányt szórjunk a tóba, akkor az nem lehet sem több, sem kevesebb. Olyan meg pláne nem fordulhat elő, mint amiről már hallottunk, hogy valahol egy kocsi takarmányt juttattak a tóba, egyet pedig elküldték a háztájiba. Muntyán Miklós, aki az idén fejezte be az általános iskola 8. osztályát, halász akar lenni. Már fel is vették a halászati szakmunkás- képző intézetbe, őszig azonban — mint diák — itt dolgozik. — Miért választottad életpályául? — érdeklődöm. — Tavaly őszi lehalászáson voltam, és nagyon megtetszett a munka. A szüleim nem ellenzik, hogy halász legyek. Vincze Sándor mosolyog: — Lesz utánpótlás — mondja. — Sőt! — jegyzem meg. — Mint szakmunkás, talán éppen ennek az üzemegységnek lesz a vezetője. — Rendben van, csak jól csinálja. Mi segítünk majd neki — mondja és megveregeti a fiú vállát. Pásztor Béla Fotó: Béla Ottó Iparunk jelene és jövője (3.) Minőségi tényezők és versenyképesség A progresszív — elektronikai, műszer-automatikai, könnyűvegyipari — ágazatok súlyának növekedése jelzi, hogy az utóbbi egy-más- fél évtizedben már korántsem csupán mennyiségi, kapacitásnövelő fejlesztés folyt az iparban. Az ipar szerkezetjavító beruházásaiban — számítástechnikai, elektronikai, gyógyszer-, növényvédőszer-, intermedier program — már a minőségi tényezők kerültek előtérbe. Ezek hatására a magyar ipar belső szerkezete egyre jobban hasonlít a gazdaságilag fejlett szocialista és tőkés országokéhoz. A gépipar adja az ipari termelés csaknem 30 százalékát, a vegyipar részaránya közeledik a 20 százalékhoz, a könnyűiparé — mintegy 16 százalék — csökkenő tendenciájú. Legfeljebb két vonatkozásban tér el egy-egy adatunk a fejlett országoktól: magas az élelmiszeripar aránya hazánkban, 20 százalék, ami viszont éppen az ország természeti adottságaiból, azok bölcs kiaknázásából következik. Ugyanakkor meglehetősen magas, 10 százalék körüli a kohászat részesedése, ami viszont természeti adottságainkból nem következik. Kohászati bázis és feldolgozó ipar A kohászat egyfelől az ötvenes évek iparosításának, a magyar ipar alapjai lerakásának öröksége, másfelől a nagyszabású közúti járműprogram, illetve a szerszámgépipari, építőipari, hajó-, daru- és kazángyártási, konzervgyártógépsor-fejleszté- sek részeként, előfeltételeként született meg. A termelőeszköz-gyártás nem nélkülözheti a biztonságot nyújtó, saját nemzet- gazdaságon belüli kohászati bázist. Enélkül nincs ütőképes ipar. Valóban arra kell törekednünk, hogy magas élőmunka-tartalmú termékeket gyártsunk, de azért valami anyag akkor is kell, amire a sok ezer mérnökóra, konstruktőri lelemény rákerülhet. Soha nem az volt a baj, hogy ütőképes kohászatot építettünk ki — e kérdés hozzátartozik iparosításunk múltjához —, hanem, hogy a termelését nem tudtuk eléggé, akár több lépcsőn át, egyre magasabb értékűvé feldolgozni, mielőtt kiszállítottuk az országból. Végső soron az is a kohászat hatásfokát rontja, ha túl nagyok azok az öntvények, amelyekből egy-egy NC-szer- számgép teste kikerül. Vagyis valóban csak az a kérdés, hogy a kohászati bázis mennyire hajlandó a hazai feldolgozó ipart kiszolgálni, illetve hogy mennyire törekszik saját exportbabérokra. A következő időszakban a már kiépített korszerű termelőkapacitások versenyképességének fokozása a legfontosabb célunk. Ehhez persze nélkülözhetetlenül szükség van a termelési ráfordítások további csökkentésére, a munkaidő és a géppark jobb kihasználására, a külkereskedelmi szervező és piaci munka javítására és a hazai ipar belső kooperációjának fejlesztésére. Termékeink életkora 1981-ben a magyar gépipar gyártmányválasztékának átlagos életkora 6 év volt. Ez azt jelenti, hogy az akkor gyártott gépipari termékek többségét a 70-es évek elején, de jelentős részét 1975— 76 körül tervezték, illetve vették át a licencüket, a know-howt. Következésképpen a gyártmányösszetétel jelentős része a nemzetközi fejlődés utóbbi 10—15 évben született eredményeit hordozza. Régebbi mércével nézve ez egyáltalában nem korszerűtlen színvonal. A gond azonban az, hogy éppen a 70-es évek végén a gépipar legtöbb ágazatában új műszaki színvonal kibontakozása kezdődött el: aí elektronizálás, az automatizálás, a miniatürizálás, a kis energiafogyasztású konstrukciók elterjedése, ezek teljesítményének egyidejű növekedésével. A szemlélet, a műszaki tartalom, a műszaki kultúra lépett meredeken új szakaszba. Egy 62-es termék 72-ben nem számított olyan öregnek például a műszeriparban, mint esetleg egy 79-es licenc alapján gyártott termék 1983-ban. A helyzetet tehát nyugodtan jellemezhetjük úgy, hogy megindult a termékváltás és gyorsult is az utóbbi 3-4 évben, de a tempó nem volt elégséges. Már azért sem, mert a követelmények is újra változtak. Versenyfutás ez, népes mezőnyben. Eddig munkánk eredményeire és programjainkra alapozva azonban nem lehetetlen megtartani, sőt javítani eddigi helyezéseinket. Ezért — s ezzel a számos program között is különbséget teszünk — a termék- váltás felgyorsításával és a mikroelektronikai program végrehajtásával tehetjük a legtöbbet. Ezek egymással is összefüggnek. Hiszen az elektronikai program elsősorban az úgynevezett berendezésorientált integrált áramkörök hazai gyártását kívánja megalapozni és bővíteni. A cél nem az, hogy a magyar ipar önálló elektronikai alkatrészszállítóként jelenjen meg a piacon, hanem — ez felel meg a realitásoknak —, hogy a termelőeszközök és ipari fogyasztási cikkek korszerűsítését segítse elő az elektronizált konstrukciók számának növelésével. Tehát az a cél, hogy a világpiacon már ismert magyar gépipari termékek rövidesen magas fokon elektronizált kivitelben készülhessenek, anélkül, hogy ehhez az ipar importszükségletét növelnünk kellene. Szűkítsük a rést A többi közt elsősorban ezzel léphetjük át azt a rést, amely termékeink és a világpiaci kínálatban a 70-es évek végétől gyorsan szaporodni kezdő legújabb konstrukciók között tágulni kezdett. Az elektronizált, miniatürizált gépipari gyártmányok számának növekedése a fajlagos anyag-, és energiaszükségletet is tartósabban, gyökeresen és jelentősebben mérsékelné, mint ma a legszigorúbb ta’karékosság. A legjobb anyagtakarékosság valóban a miniatürizálás, s ebben a mikroelektronika sokat segít. Gerencsér Ferenc (Folytatjuk)
