Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
1983. április 9., szombat si mezbe burkolózó erőkkel szemben Kabul igénybe veszi a Szovjetunió közvetlen katonai segítségét. A pakisztáni álláspontot mindig súlyos ellentmondások jellemezték. Iszlámábád nem ismerte-be nyíltan, hogy segítséget adna az afgán ellenforradalmi csoportoknak, de az amerikai és kínai fegyverszállítmányok nyilvánvalóan csak hivatalos segédlettel juthatnak el az észak-pakisztáni területen tanyázó afgán lázadókhoz. Pakisztán a maga optikáján át mindenekelőtt a szovjet csapatok távozásának kérdését, a menekültprobléma rendezését tartja a legfontosabbnak. Ám a Szovjetunió mindenkor hangoztatta, hogy kész csapatait maradéktalanul visszahívni, mihelyt megszűnnek a behívást kiváltó okok. Vagyis elsősorban épp a külső beavatkozás! Az egész regionális problé.- ma rendezése, az afgán—pakisztáni tárgyalások sorsa valójában azon áll, vagy bukik, mennyii'e képes Iszlámábád függetleníteni magát fő szövetségesétől, az Egyesült Államoktól. Washington — az iráni sah rendszerének összeomlása után — láthatóan Pakisztánt kívánja megtenni bázisállamának az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl olyannyira érzékeny térségében. Az amerikai politika emellett egyfajta hídfőállásnak tekinti Pakisztánt az arab világ, főleg az olajmonarchiák felé, s valószínűleg szívesen venné, ha Iszlámábád aktívan bekapcsolódna egy Amerika irányította „regionális rendfenntartásba”. A realitásokat tiszteletben tartva meg kell jegyezni, mindez éppenséggel nem idegen az iszlamabadi katonai rendszertől, s a mindent az Indiával való szembenállás szemüvegén át szemlélő Pakisztán már eddig is nem kevés aggodalomra okot adó katonai együttműködést épített ki Washingtonnal. Csak remélni lehet, hogy a józa- nodásnak azok a jelei, amelyeket az Afganisztánnal folytatandó (s Indiával immár huzamosabb ideje tartó) tárgyalások sugallnak, nem átmenetiek, s nem véletlenszerűek. Végül is Pakisztán egy nemzetiségi’ ellentétek sújtotta, gazdasági bajok gyötörte, kényes helyzetű fejlődő ország — így a regionális megnyugvás ugyanúgy nemzeti érdeke lenne, mint akár Afganisztánnak, akár Indiának. Győri Sándor Afgán—pakisztáni tárgyalások II párbeszéd folytatódik Afganisztánban bizottságok alakultak a forradalom megvédésére. A képen a népi milícia tagjai az ország keleti részében Noha reálisan senki sem remélheti, hogy az Afganisztán körüli, világpolitikaivá mélyült ellentétek könnyen megoldódhatnak, valami tagadhatatlanul megmozdult a jegessé dermedt regionális vitában. Cordovez, az ENSZ főtitkárának különleges megbízottja nemrég végigjárta a konfliktusban közvetlenül érintett államokat. Tapogatózó tárgyalásainak célja a tavaly Genfben megkezdett megbeszélések felújítása volt. Irán ezúttal is elutasította a tárgyalásokba való bekapcsolódást, Pakisztán viszont beleegyezett a dialógus áprilisi folytatásába. Már az első genfi eszmecsere is elég sajátságos volt, hisz a felek közvetlenül nem tárgyaltak egymással, az ENSZ-diplomata közvetített közöttük. Cordovez legutóbbi, Kabul és Iszlámábád közötti ingadiplomáciájával a felek legalapvetőbb követeléseit igyekezett tisztázni, s ennek nyomán felvázolta egy kompromisszumos megoldás körvonalait. A konfliktus lényege változatlan: adott a népi demokratikus rendszer felépítésén munkálkodó afgán kormányzat, amely a konszolidáció legfőbb akadályának a Kabul éllen lázadó, kívülről támogatott ellenforradalmárokat látja. A Pakisztánt bázisterületnek használó, valláAz ellenforradalmárok pusztítása: egy lerombolt iskola (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) Százegy ország gondjai Politikai szótárunkban régóta polgárjogot nyert a „harmadik világ” fogalma. Űj- Delhiben, az el nem kötelezettek nemrég befejeződött konferenciáján mégis sokan nyíltan kifejezték idegenkedésüket e szóhasználat ellen. Az ellenérzést könnyű megérteni: a találkozón ugyan csaknem kivétel nélkül a fejlődő országokhoz tartozó államok vettek részt, de köztük számos kérdésben oly nagy a különbség, hogy politikailag külön „világot” aligha alkothatnak. Az.indiai fővárosban rendezett csúcs- értekezlet legfőbb tanulságai épp e kérdéshez, a sokszínű mozgalom egységéhez kapcsolódnak. Az el nem kötelezettek csoportja az újonnan felvett négy taggal 101-re nőtt. Az imponáló számú tagállam között viszont sokszor szinte lehetetlennek látszik bármilyen közmegegyezést létrehozni alapvető politikai kérdésekben. Űj-Delhiben mégis sikerült megalkotni a konferencia átfogó politikai dokumentumát; sikerült egyetértésre jutni abban, hogy az ENSZ keretében gazdasági világkonferenciát kellene összhívni. Megegyeztek egy békefelhívásban is, amely síkraszáll amellett, hogy az Indiai-óceán békeövezet legyen a Közel- és Közép-Kelet, Latin-Amerika és más válságzónák problémáit ne fegyverekkel, hanem tárgyalóasztalok mellett oldják meg. Mi az alapja bármiféle konszenzusnak ebben a szerteágazó mozgalomban? Mindenekelőtt a jogos viszolygás a neokolonializmussal, és minden olyan imperialista törekvéssel szemben, amely visszaél ezen országok gazdasági sebezhetőségével. Hisz a tagállamok gondjai — részben a gyarmati világból öröklött problémák, részben a modern tőkés monopóliumok szerepe következtében — szoros rokonságban állnak egymással. Ezért is tartja őket össze mindenekelőtt egy új gazdasági világrend létre- - hozásának igénye, amelyben kiszolgáltatottságuk fokozatosan csökkenhetne. Az el nem kötelezettek nem tudnak eltekinteni attól, hogy a fegyverkezési hajszát erőszakoló Nyugat évi 650 milliárd dollárt pocsékol katonai célokra, vagyis olyan összeget, amiből meg lehetne oldani a fejlődő országok súlyos adósságter- heit. Bár a mozgalom mind több tagja válik önellátóvá élelmiszer-ellátásban, a mezőgazdaság fejlődésének üteme sokszor alig haladja meg a lakosság növekedését. Fidel Castro utalt is rá, hogy hetven fejletlen országban az egy főre jutó élelmiszer- termelés egyenesen visszaesést mutat, helyzetük így valósággal katasztrofális. A fejlődő országok közti különbségek ugyanakkor arra indítják a jobb módú tagállamokat, hogy Észak—Dél párbeszéd mellett kezdeményezzék a Dél—Dél kapcsolatot is, ami egyszerűbben annyit jelent, hogy az ipari tőkés országok protekcionizmusával szemben próbálják meg egymás közti gazdasági kötelékeket erősíteni. A lényeg az — és ebben rejlik a legnagyobb összetartó erő —, hogy mind a 101 ország úgy érzi: egy esetleges háborús katasztrófa elsősorban a leggyengébbeket sújtaná, tehát fejlődésükhöz mindenekelőtt a világbéke megőrzésére van szükségük. A sok párhuzamos- politikai elgondolás és érintkezési pont között talán ez a legfontosabb, amely ezt a másfél milliárd embert összefogó mozgalmat a legdöntőbb kérdésekben a szocialista világ közelében tartja. Az ENSZ-ben és más világfórumokon ezért — Delhi után még inkább remélhető — a közös fellépések mind gyakoribbak és hatékonyabbak lesznek. Szabó L. István Indira Gandhi és Fidel Castro (középen) az új-delhi találkozó elnöki emelvényén (Fotó: upi — mti — ks) Mitterrand új szakasza Államfői megnyilatkozást már régen várt ilyen türelmetlenül Franciaország, mint Mitterrand elnök tévébeszé- •dét. Ennek az érdeklődésnek az okai több rétegűek. Mindenekelőtt a baloldali kormánykoalíció vitathatatlan veresége a községi választások első fordulójában, majd felülkerekedése a másodikban, továbbá a gazdasági nehézségek, amelyek elsősorban a rekord összegűre szökött külkereskedelmi deficitben (90 milliárd frank) fejeződnek ki. „De Gaulle-i” hangvétel Sajátos jelensége a mai párizsi politikai helyzetnek, hogy az ellentmondások, bajok szinte nem is érintették Mitterrand személyét. Még egyes ellenzéki, jobboldali szándékú hírmagyarázók, sőt pártvezérek is úgy tekintették őt, mint aki „fölül áll” a napi viharokon, éppen ezért a megnyilatkozása eligazíthatja, jó tettekre serkentheti a hivatalba lépő új kormányt. Az államfő teljes mértékben élt is ezzel a helyzeti előnyével, és a tévébeszédét követő első kommentárok meg is jegyezték; mind a hangvétele, mind mondanivalója jellegzetesen „De Gaulle-i volt”, az Elysée- palota magasából intézett fölhívást az egész nemzethez. Pedig a megfogalmazást drámai napok előzték meg. Feszes nemzetközi, Közös Piac-tárgyalásokon kellett eldönteni, hogy a baloldali kormány fönnállása óta immár harmadízben milyen mértékben értékelje le a francia frankot, illetve mekkora áldozatot sikerül kiharcolni a nyugatnémetektől, ők növeljék inkább márkájuk értékét. Párizs sikeres taktikát követett; ha a frank 2,5 százalékos devalvációja nem is öröm, alatta marad a várakozásoknak, így bizonyos értelemben sikernek is tekinthető. Fogasabb kérdés volt a belső gazdasági viták eldöntése. Mitterrand elnök azzal a programmal került be az Elysée-palotába 1981 májusában, hogy növeli a legalacsonyabb jövedelmű dolgozó rétegek életszínvonalát, gyarapítja vásárlóerejüket. Amennyire a nemzetközi körülmények engedték, huszonkét hónap alatt ennek az ígéretnek eleget is tettek. Csakhogy jöttek a nehezebb napok, a folyamatosságot mind bonyolultabb volt biztosítani. A szocialista párt magát „realistának” nevező szárnya azt követelte, hogy az „ajándékok” helyett inkább mondják meg a franciáknak: áldozatokat kell vállalniuk, bele kell nyugodniuk jövedelmük átmeneti csökkenésébe, csak így nézhetnek a távolabbi biztató jövő elébe. Ami egyet jelentene az eddig követett gazdaságpolitika lényeges fö- lülvizsgálatával. Mitterand-nak tévébeszéde előtt még úgy kellett válaszolnia erre a kérdésre, hogy kit bíz meg a választási kudarcot követő kormány vezetésével. Ö harmadízben is Pierre Mauroy-t választotta, és a jelek szerint ez kompromisszumos megoldás. Mau- roy vallotta ugyanis azt, hogy változatlanul törekedni kell a munkanélküliség csökkentésére (ellentétben az Egyesült Államok, Anglia és az NSZK konzervatív szándékaival), miközben igenis javítani kell az alacsony jövedelműek megélhetési viszonyait. A kormányfő ezzel a nézetével teljes mértékben birtokolta a baloldal és benne a Francia Kommunista Párt bizalmát. Két nehéz esztendő A beszéd tehát első részében azt jelenti, hogy a baloldali kormánypolitika tengelye megmarad. Ugyanakkor Franciaország sem vonhatja ki magát teljes mértékben a nyugati világ általános irányzatai alól. így egy időben kell törekednie inflációjának gyors ütemű leszorítására, és külkereskedelmi hiányának az eltüntetésére. Az elnök erre két esztendőt adott, ami egyúttal azt is jelenti: áldozatot mindenkinek vállalnia kell, az életkörülmények valamivel romlani fognak. A nadrágszíjat — a szavai szerint — mindenkinek meg kell húznia, nagyobb mértékben a magasabb jövedelműeknek. Kérdés, az elkövetkező hetekben hogyan fogadják majd ezt a gazdasági élet vezetői, akik eddig is berzenkedtek a korlátozások miatt. Valóságérzék Mindenesetre az új irányvonal garanciájának látszik, hogy az új Mauroy-kormány második embere Jacques De- lors lett, szinte gazdasági csúcsminiszter, ö volt eddig is, akiben a vállalkozói réteg — igaz, korlátoltan — bízott, akitől kevésbé „párt- politikát”, inkább az ő megfogalmazásukban „realizmust” várt. Delors ezt a „valóságérzéket” ígérte meg közös piaci partnereinek, tehát Helmut Kohl nyugatnémet kereszténydemokrata kancellárnak is. Mauroy és Delors az új kabinet élén: ezzel kap teljes értelmet a francia gazdaságpolitika kettős jellege. Bárhogyan is alakul a közeljövő, a francia baloldali kormányzatnak felül kell emelkednie a nehézségeken. Három év múlva ugyanis az igazi nagy erőpróba következik. Parlamentet kell már választani 1986 tavaszán, és Mitterrand tábora csakis akkor őrizheti meg a többségét, ha legyőzi a gazdasági nehézségeket. Ha minden úgy történik, ahogyan az államfő fölvázolta, megvan rá a lehetőség, hogy a mostani baloldali kormányzás ne csupán közjáték legyen a modern francia történelemben. Várkonyi Tibor
