Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
1983. április 23., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Az ismeretlen ismerős Illyés Gyula öröksége Amikor kezet fogott, valakivel, elsőnek a kézszorításának kerrjénysége tűnt fel. Kidolgozott, inas, paraszti munkában is edzett keze volt. S a szorításában ott éreztük az üzenetet. A régi korszak nagyjainak kézmelegét köz^ vetítette: Babitsét, aki fiaként szerette, örökösének tekintette; Kosztolányiét, akinek műveit ő adta ki s látta el nagyszerű előszókkal; Szabó Lőrincét, akihez mély emberi barátság fűzte; Németh Lászlóét, akivel együtt melengették és dolgozták ki a nagy tervet: a népfőiskolákét, amelyekben megfelelő körülmények között tanultak volna a legtehetségesebb parasztfiatalok. Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át székhelyét a jobb idő beállta után Tihanyba, hanem mert ott találta meg azokat az élményeket, melyek képzeletében az ifjúság derűs egeit idézték. Amikor az őszi 'hidegek elől visszahúzódott rózsadombi • otthonába — ez volt az a ház a József-hegyi utcában, ahonnan kitekintve elgyönyörködhetett a csere- pezők munkájában, akikről egyik emlékezetes versét írta —, s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak már a város felől, s ő még mindig rótta az utcákat, melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett titkaikat, tavaszi készülődésüket. Azok közé a ritka magyar művészek közé tartozott, akiket természetes és ölélő gesztussal fogadott be a nagyvilág. S ő azt a hatalmas tekintélyt. mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy. szálláscsi- nálója legyen irodalmunknak. Igazi „nagykövét” volt, a szellem küldötte, elegáns és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetéseket, de zsigereiben érezte, hogy annak a kis országnak a küldötte, melynek szellemi felemeléséért írt és dolgozott. Gőgösen dacolt a múló idővel. Lélekben maradt fiatal. Űjra meg újra körülvették a fiatalabb pályatársak. A felszabadulás előtt a Magyar Csillag szerkesztőjeként — ez a folyóirat lett Babits Mihály halála után a legendás Nyugat folytatása — megvalósította azt, ami addig senkinek sem sikerült: összefogta az irodalom legjobb erőit, s olyan szellemi végvárat teremtett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta harcát a fasizmus térhódítása ellen a jobb, tisztább és igazabb emberségért. Később — immár megváltozott történelmi-társadalmi körülmények között — útjára indította a Választ, ahol ismét ő lett a mérték és a példa, a fiatalabb lírikusok tanítómestere. S ahogy múltak az évek, lassan megfogyatkoztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást. Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerzője, Gara László, ezt a címet írta fölé: „Az ismeretlen Illyés”. Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még nehezebb fölmérni, mit jelentett ő maga, és mit jelentett, mint irodalmár a huszadik századi magyar történelem számára. Nemcsak irodalmi jelenség volt ugyanis, hanem egyenesági örököse hzoknak az igazán nagy és korszakjelző művészeknek, akik tudták, hogy tehetségükkel szolgálniuk is kell, népük, nemzetük javát kell előmozdítaniuk. Illyés Gyulát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehezen vállalt küldetés megvalósításában. Ezért is lehetetlen a róla akármilyen gondosan vagy futó kézzel felrajzolt arcképvázlatban elkülöníteni az egyes műfajokat, melyeket kivétel nélkül magas színvonalon művelt. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse. Mint az igazi, a jó tanító- mester, mindig feladta a leckét. Megmutatta a példát, aztán ránk függesztette tekintetét, kicsit ironikus várakozással, hogyan sikerül beteljesíteni a művet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkotnunk, hogy megfeleljünk ennek a várakozásnak. *Mert éppen ő figyelmeztetett rá, hogy a halál a lét természetes kiegészítője, s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja'le. Az üzenetnek tovább kell hatolnia, és tovább kell termékenyítenie a gondolkodást! „Talán itt az ideje, hogy megmondjam: szeretem és csodálom ezt a költőt, ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mint a céh mesterét. Mint egy vezetőt, aki megvilágítja az emberek útját.” Ezeket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, hanem francia: Jean Rousselot. S kivételesen jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a világlíra legnagyobbjai közé sorolja egyenrangú társként. Azt az Illyést, aki . a Tanács- köztársaság alatt vöröskatona volt, majd amikor menekülni kényszerült, rövid bécsi tartózkodás után Párizsban telepedett meg, s kétkezi munkásként kereste kenyerét, miközben a kor legnagyobb művészeivel került szívélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, — bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem.”, s a tékozló fiú gesztusával tért vissza övéi közé, hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümölcseit. Ritka, ha egy költő rezzenéstelenül tud számot vetni az elmúlással, Illyés ezt is megtette a „Kháron ladikján” című könyvében. S bár verseit áthatotta az elmúlás szomorú tudata, a halálra az életet rímeltette, mintegy azt bizonyítva, hogy az egyedi ember létével nem szűnik és nem szűnhetik meg egy ország élete és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei. A költő, akit oly szívesen fogadott testvérévé a világlíra nem egy kiemelkedően nagy alakja, tudott hihetetlenül, a gyémánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hogy népe nevében kell szólnia, mindig vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet. Azok közé tartozott, akiknek hangját meghallotta és tudomásul is vette a népek nagy családja, aki ha szólt, annak súlya, tekintélye volt. Illyést, életműve minden minden rétegét, rejtett szépségeit nem ismerjük eléggé. Olyan volt, mint egy szigorú, kemény és bölcs apa, aki jól tudja, csak akkor lehet eredménye a nevelésnek, ha követel is gyermekeitől. Ily- lyés emberséget, becsületességet, hűséget követelt, s azt követel ma is. A „remény” szó alighanem a végső kicsengése költészetének, amint Bernáth Aurél egy képe alá írt versében olvashatjuk: „A legnagyobb bátorság a remény”. Ezt a kivívható, szorgalmas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésével és jellemszilárdsággal valóra váltható reményt sugároztat- ja. Ezért is fejezte be egyik legszebb kötetét, a „Dőlt vitorlát” ezzel a sorral: ,,Menynyi vár tennivaló még reá- tok.” Világosan, egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk, hogy beteljesüljön, amiről ő is, költészetünk más nagyjai is álmodoztak. Rónay László Illyés Gyula versei: Menedék Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog, beteg vagyok s áltatni azzal te sem mersz, hogy meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs rá mód, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok — ki ebben van, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás; veszni kell. Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni, így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; mindennap elérhet a vég. így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után. Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elöl, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek. Tudjam ne elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, — halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hóra — „utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem” és — te teneam moriens defieiente manu — „tpged fogjon hanyatló kezem." Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva teelőtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén. A tihanyi templom-hegyen Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom! Alig tudom magamba szedni. S egyszerre — sok nagyon! Szeretném — azért, hogy te is nézd — szemembe tenni szemedet. Magányba zár, fojt, fáj a szépség, ha nem együtt látom veled. \ Nem érzed, amit én, — ez is fáj; semmi se jó már nélküled. Szeretném a szivembe tenni lüktető, élő szívedet. Mennyi szín! Nem tudok betelni. Mekkora távlat! Mennyi fény! Szeretném, szeretném, ha lennél tetőtől talpig én! Illyés GyűIa hitvallásaiból Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból Származom, íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. * * * Itt állok proletár-paraszt származásommal. írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint népről szóló műveket... * * * Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket! A másik, ami eh- hpz kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a sza- dizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább, önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. * * * Magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével. * * * ... Nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok is. A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! A vers vezet. * * * Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. * * * Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. * * * Hogy az idő hűtlenül, gyorsan halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapodáshoz, tudomásul veszem. Unom, de ráhagyom a rigolyáit, a gyors számolási bűvészkedéseit; a fizetőpincérek ceruzavillámlásait sem ellenőrzőm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de alkalmazkodom gyanús algebrájához, hogy annál jobban megvethessem. * * * Elménk minél pallérozottabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség; szemben vele az ösztön áll, még könyörtelenebben. Summásan elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdái tréfálkodásait, ordenáré bizalmaskodásait testünkkel. * * * Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. * * * Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne ka- passatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is.
