Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
1983. április 16., szombat o Békés József: Felhők mögött a csillagok Kora tavaszi estében sötét felhők takarják a holdat és a csillagokat. Az égbolt fekete burája alatt egyetlen halvány szürke csík: az országút. Tizenkét fénylő pont a nagy sötétségben: hat autóbusz tizenkét fényszórója. A fény fákat hív elő két oldalt a sötétből, fákat, melyek abban a pillanatban, hogy megjelennek, őrült rohanásba kezdenek visszafelé, hogy aztán ismét nyomtalanul olvadjanak bele a barnás-fekete semmibe. A motorok egyenletesen zúgnak. Egyenletesen és álmosítóan. A kocsikban és a vezetőfülkékben egyaránt sötétség, csak a számlapok világítanak sejtelmes fénynyel a műszerfalon, s néhány parányi ellenőrzőlámpa halvány piros és zöld fénye sápadozik mellettük. Ódor az utolsó kocsi kormányánál ül. Magas, nyakigláb fiatalember, vezetőülése egészen felhúzva, hogy kényelmesen tudjon dolgozni hosszú lábaival. Tartásában még így is van valami könnyedség, de az arca egészen mást mutat. Azon semmi hányavetiség, inkább megfeszített, szinte görcsös figyelem tükröződik. Vagy talán még annál is több: szorongás. Sötét szemének tekintete kígyóként kúszik a fény után, de a fénycsóvában néha alakok táncolnak az országúton, árnyak kúsznak keresztül. S hiába robog nyolcvanas tempóban, ezeket az árnyakat nem tudja elgázolni. Pedig szívesen megtenné, hogy szabadulhasson tőlük. Az árnyak azonban félresik- lanak kocsija elől, belebújnak a sötétségbe, hogy pár száz méterrel arrébb ismét feltűnjenek. Az egyiknek éppen olyan formája van, mint Badurá- n*k, a villanyhegesztőnek. És ennek az árnyéknak1 hangja is van. Sunyin nevet, és azt hajtogatja: „Ja, kérem, valamit — valamiért. A nagy pénzekért valamit áldozni is kell!” A szentségit az alamuszi pofájának! Mintha a becsületet akármennyi pénzért is fel lehetne áldozni! Mert a becsületre célozgatott Ba- dura. Hogy ezt megtaposhatják azalatt, míg a próIrhatom úgy, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten a három tavasz jegyében gyönyörűséges kiállítást nyitott Petőfi Sándorra emlékezve. Petőfire, aki megjövendölte, hogy „az álmok nem hazudnak”, és „dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él”. Felmegyünk a történelmet látott lépcsőn a Károlyi-palotában, a ma már múzeumban, és szorongó szívvel lépünk be a terembe, ahol Petőfit idézik meg a relikviák: holt és mégsem holt tárgyak, képek, bútorok, használati eszközök, ruhák, és megelevenedett verssorok: egy óriás ívű élet nagy pillanatai, megmaradt emlék-percei. Akikkel először szemben állhatunk, a szülők és István öcsém portréi, Orlay- Petrich Somától, a mezőbe- rényi festőtől. Aztán vezet a tárlat, egészen a fiú, Petőfi Zoltán íróasztaláig, és a kiállításrendező dr. Szekeres László eligazító -szövegéhez, mely nemcsak eligazít, hanem kitűnő olvasmány, kiváló példája annak, hogyan lehet ilyesfélét is úgy megírni, hogy az érdeklődő olvasó érezze: aki írta nemcsak egze volt ott, hanem a szíve is: „A relikviák mostani megszólaltatásával azt igyekeztünk megvilágítani, hogy a nagy forradalmár lírikus, történelmünk büszkesége megszívlelendő újat tud mondani napjaink számára is.” Igen, ezen az úton j árvagondolva végig kell látnunk bás pilóta minden második nap messze jár. Hetekkel ezelőtt kezdte. Előbb csak egész halványan, általánosságban, hogy nem jó a fiatalasszonyokat magukra hagyni. Ekkor Ódor Feri még fel se vette, eszébe sem ötlött, hogy az ő szá- jaízét akarja rontani Badu- ra. Később azonban már lehetetlen volt nem észreven- nie, neki húzzák itt a nótát. Egyik nap aztán megelégelte. Letette a kulcsot az akna szélére, nehogy ez az alak félreértse, és elhívta a műhely sarkába. — Ide figyelj, Badura — mondta, és anélkül, hogy tudta volna, megfogott egy gombot a hegesztő szikráktól égett kék zubbonyán —, mit akarsz te tulajdonképpen mondani? — Okos ember ért a ki nem mondott szóból is! — De én a kimondottat szeretem, pajtás! — Akkor kérdezd meg a feleségedet! Hátha megmondja, ki furikáztatja reggelenként a motorján, amikor te még oda vagy. Es esetleg azt is, hogy honnan? Ódor elengedte a hegesztő kabátján a gombot, és csak annyit mondott: — Nagy szamár vagy te, Badura. Ordítsz, aztán azt se tudod, mit. Azzal otthagyta. Menet közben megtörölte a homlokát, s mire a kocsijához ért, már érezte, hogy gyomrában is oldódik a görcs. Hát ezt tudja Badura? Hiszen ő ezt már régebben tudta. Magától Icától. Ö mesélte, egyik reggel elkésett volna, ha Aradi fel nem veszi a motorjára. Nyugodtan dolgozott egy darabig, készítette elő a kocsiját indulásra, s csak amikor kiállt vele a gyár elé, akkor fogta el a kétség. Hátha csak azért számolt be Ica a motorozásról, hogy elterelje a gyanúját? Hogy tőle hallja, ne másoktól? A gondolat belemart, és ettől kezdve nem hagyta nyugodazt a csodálatos gyűjteményt, mely — legalább is számomra — olyan erővel támasztja fel az elmúlt századot, a Nagy Időt, a költőt és Júliáját, melyhez hasonló élményt még nem éreztem múzeumokat járva. A relikviák története regénybe illő. Petőfi tárgyainak kálváriája — ahogy a már említett szép és világos eligazító szövegében dr. Szekeres László mondja: „1849 elején kezdődött. Míg ő maga Bem által megkoszorú- zottan harcolt az erdélyi csatatereken, elfogatási parancsot adtak ki ellene, s a Windisgraetz által megszállt fővárosban a pesti főállamügyészség zár alá vette, és alaposan meghurcolta ingóságait. Nemcsak ,politikailag veszélyes’ könyveit kobozták el, de a legjelentéktelenebb személyes holmijait is ... A Bach-korszak nehéz esztendeiben titokban kezdték meg a szabadságharcra és Petőfire vonatkozó tárgyi emlékek gyűjtését.” S, hogy nem eredménytelenül, hogy a nehéz esztendőkben és azután később figyelmes barátok, ismerősök és hazafiak, az 1876-ban alakult Petőfi Társaság tagjai megmentették és megőrizték a költővel kapcsolatos emlékeket, így jöhetett létre a századforduló után hét évvel az első kiállítás, majd több is, végül ez a mostani, a Petőfi Irodalmi Múzeum emeletén. Mi mindent látunk? Leírni hosszadalmas, felfogni ni. A gyanú odatelepedett mellé a kísérőülésbe, és nem szállt le onnan egy pillanatra sem. Hat óra után indultak, s az, hogy visszafordul, nyolc felé jutott eszébe. Attól kezdve már csak arra gondolt, hogy visszafordul, és váratlanul betoppan; most kínálkozott erre a legjobb alkalom. Olyan, amilyen talán félév múlva se lesz még egyszer. Belülről újra hallja Hal- labrin műhelyfőnök szavait: „Hát ezt a kísérletet jól a nyakunkba varrták ... Addig jártak Slotték fűhöz-fá- hoz, míg újra elrendelték a hűtőjük kipróbálását. De nekem le ne rohadjon* senki a nagy büdös rónaságon, mert nem tudom haza vontatni holnap. Eheti ott a fene három napig is. Azért, ha valaki úgy látja, hogy befuccsolt a csodahűtő, forduljon meg, és szép lassan hozza haza a csikót az istállóba.” Ezt mondta Hallabrin, és amióta ez Odornak eszébe jutott, az összes műszer közül a vízhőmérőt figyeli legjobban. Vajon, nem forr-e fel a hűtővíz? Annak mutatója azonban szabályos helyen lebeg. Sőt, ha egy kicsit engednek az iramból, még lejjebb is megy. A Slott-féle hűtők működnek. Kifogástalanul. Pedig, ha befuccsol a csodahűtő ... Ha befuccsol... Csakhogy nem akar befucs- csolni! De ha ő azt mondja, hogy mégis befuccsolt? Ha ő most hagyja a többieket továbbmenni, szépen megfordul, és holnap azt mondja: „Állandóan forrta hűtővizem” — ki tudja azt megcáfolni? Senki! Az égbolt fekete burája alatt egyetlen halványszürke csík az országút. Tíz fénylő pont a nagy sötétségben: öt autóbusz tíz fényszórója. A hatodik kocsi már visz- szafelé rohan. sem könnyű. Ott van vitrinben Júlia kesztyűje, gyöngy- hímzéses tarsolya, legyezője és hajfürtje (!) szalaggal átkötve. Ott van Petőfi gyufatartója, somfanyelű tőre, botja, egy kivágott deszkadarab a murányi várkastélyból, Petőfi aláírásával. Ott van az ifjúkor: Csapó Etelke játékai, báli cipellője, Med- nyánszky Berta ereklyetartója, a borjádi Sass-család rézbuzogánya, és az íróasztal, a borjádi kúriából, melyen Petőfi verset írt... A másik teremben ^honvédtiszti kardja, kokárdás-díszű dolmánya, a Nemzeti dal első kinyomott példánya Petőfi kézjegyével, és a gondolkodó szék, melyen Mezőberény- ben ült, amikor barátja- pajtása: Orlai lefestette. Az ember, ahogyan itt nézelődik, és megérinti gondolatait az idő különös lehel- lete, a tárgyak valósága, a tárgyakon a költő és Júliája kihűlt keze-melege-nyoma: arra ösztökél, hogy távozva innen, majd otthon, pár nyugalmas órán, elővegyük Petőfi költeményeit, és újraolvasva a régóta ismert sorokat, újraéljük — az itt szerzett élmény tűzén forrósít- va — a versek szavát, a versek mélységeit, tündökléseit. A következő termekben, a „Petőfi utóélete a képzőművészetben" című kiállítás sem engedi gyorsan távozni az oda belépőt, olyan gazdag ez a gyűjtemény, amilyent — tudomásom szerint — még egyetlen alkalommal sem állítottak össze Petőfire emlékezve. Izsó Miklóstól Orlai Petrich Somán át Madarász Viktorig, Benczúr Gyuláig, Kisfaludi Stróbl Zsigmondig, és a mi, batto- nyai Molnár C. Pálunkig itt van mindenki, aki az elmúlt századtól napjainkig a Az első óra irtózatos kínok között telt el, de a végén elégedetten állapította meg, az útnak több mint felén túl van. Ettől kezdve hideg nyugalom szállta meg. Agyában már nem volt semmilyen gondolat, mozdulatai teljesen gépiesekké váltak. Nem érezte a kocsi rázását, még a motor zúgása sem jutott el a füléhez. Gépies megszokottsággal nézett időnként a műszerfalra, és csak egyszer, egyetlen egyszer jutott el a tudatáig az a gondolat, hogy lám, a hűtés még ezt az iramot is bírja. Ekkor keserűen elmosolyodott, de a következő pillanatban már nem törődött ezzel sem. Soroksár határában majdnem elgázolt egy kerékpárost. Az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt, a másik oldalon majdnem leszaladt az útról, egy pillanat tört részéig a fák egyenesen a szélvédő felé rohantak, csak aztán tértek ki és futottak el mellette. Ha máskor történik ez vele, lelassít, és egy *pár pillanatig elgondolkozik azon,* hány lépés is egy börtön cellája hosszában, és vajon mennyi keresztben? Vagy legalábbis néhány jó szava lett volna a kerékpároshoz, aki lámpa nélkül hajt a koromfekete éjszakában ... Most gondolattalanul, ijedtség nélkül hajtott tovább. Nem a ház előtt állt meg, sőt, még az utcába se fordult be, tudta, hogy Ica megismeri az autóbusz motorjának hangját. A sarkon állította le a kocsit, aztán csaknem futva indult el a kihalt utcán. Később, ha arra a néhány percre gondolt, míg a saroktól a házig, majd fel a lakás ajtajáig ért, semmire se tudott visszaemlékezni, csak egy részeg emberre, aki az egyik homályos sarokban fejét a falnak támasztva végezte a dolgát. Attól kezdve azonban," hogy a kulcsot remegő kézzel beleillesztette a zárba, és halkan megfordította, minden, a legapróbb részlet is kitörölhetetlenül belevésődött agyába. Hogy az előszobában egy vödör állt, Benczúr Gyula festménye költőről mondani kívánt valamit. Festmények, rajzok, szobrok sokasága hódol Petőfi előtt: felfedve a változó évtizedek változó nézeteit, Petőfi-arcát is, ez pedig már benne friss földdel, mert Ica át akarta ültetni a nagynénjétől kapott filo- dendront. Hogy a szoba ajtaja nem volt kilincsre téve, csak be kellett lassan nyomnia. Hogy a szobában az utcáról beszűrődő fény hol gyengébb, hol erősebb lett, mert odakint erős szél lóbázta az úttest fölötti villanylámpát. Hogy Ica halkan felsóhajtott, amikor lába alatt megreccsent a parkett. S hogy a kétszemélyes re- kamién, az ő helyén, olyan sima volt a párna, olyan patyolattisztán, hogy láttára sírni támadt kedve a boldogságtól. A gyárban csend és sötétség lebegett a hangárok felett, csak az esztergaműhely ablakai világítottak, és a trafóházból szűrődött ki sejtelmes, kékeslila fény. Beállt a műhely elé, aztán felment az irodaépületbe, hogy jelentkezzék az éjszakás diszpécsernél. — Mi van, Feri fiam? — kérdezte a nagybajuszú, pirospozsgás arcú, idősebb férfi. — Gondolhatja, Laci bácsi. — Szóval a hűtő ... — Persze. Ügy forrt a vizem, mintha gáz égett volna alatta. — Kár... Szegény Slotték most nagyon reménykedtek ... Pali még egy negyedórával ezelőtt is felhívott, nem jött-e vissza va- lamelyikőtök. Csak akkor ment haza aludni, amikor megnyugtattam. Megvonja a vállát: ő nem tehet róla. Köszön és indul. Kilép a gyárkapun, sietve talpal a villamosmegálló felé. Ott megáll, kifújja magát, nyújtózik egyet, nagyokat szippant a friss levegőből, fejét hátravetve felnéz a magasba. S ekkor látja, hogy itt nincsenek felhők pz égen, tiszta fénnyel ragyognak a csillagok. Amikor néhány perc múlva visszaindult a gyárba, még nem tudta pontosan, mit fog mondani. Csak a csillagokat nézte. Azt, amelyik vörös fénnyel ragyogott a gyár homlokán, és azokat, melyek tiszta szelíd fénnyel kísérték fenn az égen. szintén történelem. Int, felfedez, és őriz, őrzi az „örökkön élő”, a halhatatlan egyre tisztább, egyre tisztultabb emlékét. Sass Ervin Arcok közelről Békés József Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, Gáborkát kell meggyőzni, hogy ne kotyogjon állandóan, s ez korántsem könnyű művelet. Gáborka 8 év formájú kisfiú, saját bevallása szerint „számtani zseni”, aki nagyon szeret ott lenni, ahol az események zajlanak. Határozott egyéniség. Apja fia. — Amikor annyi idős voltam, mint most a fiam, Gádoroson éltünk — emlékszik Békés József. — Talán * én is ilyenforma legény lehettem, hasonló élénkséggel figyeltem a világot. Tízéves koromtól Gyulán, majd Szegeden jártam iskolába, de a nagy élmény mindig a nyári vakáció volt. Két hónap gondtalanság, öröm, otthon, Gádoroson. Ha a család érdeklődött, mi leszel kisfiam, hamar válaszoltam: bányamérnök. Fogalmam sem volt, mi fán terem ez a szakma, de legalább mindenkit megnyugtattam. — Mégsem bányamérnök lett, hanem író. Hogyan? — Jókora vargabetűkkel. Amikor újságíró lettem, a napi publicisztikán kívül eszembe se jutott szépirodalommal foglalkozni. A Rajk- per idején azon „szerencsések” közé tartoztam, akit „csak” a munkahelyéről küldtek el, és a pártból zártak ki. Az Ikarusban kitanultam a lakatos szakmát, s mivel újságot nem szerkeszthettem, novellaírásra adtam a fejem. 1956 nyarán vettek vissza a pártba. A szakmai rehabilitációm időpontját október 24-re tűzték ki, ám ez az ismert okok miatt akkor elmaradt. Amikor újjászerveződött az irodalmi élet, sorra vehettem elő a fiókomból a kész írásokat. Soha annyi novellám nem je,lent meg, mint 1957-ben. — Ismét szerkesztőségbe került? — Dehogy. Maradtam az Ikarusban, s közben filmeket írtam. Miire azonban a Jó utat autóbusz című filmem ünnepi bemutatójára sor került, már mint televíziós mentem el régi munkatársaim közé. — A magyar televíziózás hőskorának tartjuk az ’50-es évek végét, a ’60-as évek kezdetét. Mint aktív résztvevő, hogyan emlékszik erre az időszakra? — Azt hiszem, nemcsak a televízió, de a szocialista Magyarország építésének is sodró lendületű, csodálatos korszaka volt. Sosem látott lehetőségek nyíltak előttünk, és ne féljük kimondani: éltünk is velük. Tíz éven át a tv ifjúsági osztályát vezettem, s közben olyan műsorokat csináltunk, mint a Ki mit tud?, a Halló fiúk, halló lányok, a Ki miben tudós. Szép volt, annyi sok munkával, hogy észre se vettem, az írásra alig maradt energiám. Mióta „csak” a gyermek- és ifjúsági osztály dramaturgiáját vezetem, több időm jut erre is. S hogy milyen eredménnyel? Szerencsére hosszan tartana, míg felsorolnám valamennyi munkám. Hadd említsem csupán a Békés megyei Jókai Színházban is bemutatott Próbakő című monodrámám, vagy éppen ezek-' ben a napokban a boltokba kerülő Igazmondó aranyolló című könyvem. Pillanatnyilag egy színpadi musicalt írok, a nyári bemutató időpontja már megvan, most még a zeneszerzőt keresem. Andódy Tibor Találkozások Petőfivel Relikviák, festmények, szobrok a Petőfi Irodalmi Múzeumban
