Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
1983. március 5., szombat o Tervezés, elemzés, érdekeltség Utak és tévutak a tsz-ek közgazdasági munkájában A Békés megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetsége elmúlt hét végén elnökségi ülésén elemezte a termelőszövetkezetek közgazdasági munkáját, a szövetség közgazdasági bizottságának felmérése, javaslatai és észrevételei alapján. Elöljáróban az elnökségi ülés résztvevői azt állapíthatták meg, hogy míg a mezőgazdasági üzemek többsége jó néhány terméket világszínvonalon termel, addig ugyanez nem minden esetben mondható el a termelő- szövetkezetek számviteli, üzemgazdasági munkájáról. Ennek okait elemezve első helyen a személyi feltételek hiányosságairól szólt a napirendi pont előterjesztője is. A személyi feltételek alakulásában, alakításában a nehézség kettős. A gazdaságok kisebb részében a legutóbbi időkig „szükséges rossznak” tartották a számvitelt, e meggyőződéssel csak most, napjaink bonyolult közgazdasági körülményeinek szorításában hajlandók szakítani. Ekkor jön viszont a második akadály: ha a termelőszövetkezet vezetése igényli is a színvonalas közgazdasági-üzemgazdasági munkát, megfelelő embert ehhez nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem találnak. Az előbbieket a statisztikai adatok bizonyítják. Egyetemet, illetve főiskolát végzett közgazdasági szakember a megye 81 termelőszövetkezetében 84 dolgozik összesen ugyan, de olyan megosztásban, hogy hét gazdaságban egyáltalán nincs üzemgazdász, tizennégy üzemben pedig egy-egy olyan embert foglalkoztatnak az üzemvitelben, akinek ehhez a munkához megfelelő képesítése van. Ez annyit jelent, hogy a gazdaságok egynegyedében megfelelő hatékonyságú üzemgazdasági munka a személyi feltételek hiányában egyszerűen elképzelhetetlen. Ugyanehhez a kérdéskörhöz tartozik, hogy eleddig a téeszeknek mindössze 57 százalékában alakítottak ki köz- gazdasági csoportot, általában két-három fővel, ennél nagyobb létszámú üzemgazdasági munkacsapat osztályszervezésben mindössze 14 helyen segíti a vezetés munkáját. Sajnos az üzemgazdasági csoportok megléte önmagában még nem feltétlen garanciája a megfelelő számviteli munkának. Jó néhány helyen ugyanis a közgazda- sági részleg nem az elnök, vagy a közgazdasági elnök- helyettes irányítása alatt dolgozik, mint ahogy az helyes lenne, hanem vagy kettős irányítás alatt, a főkönyvelő és a főagronómus közös felügyeletében, vagy egyéb szervezésben. A helyzet a felmérés szerint még akkor is tovább bonyolódik, ha a szövetkezeti számviteli munkát megfelelő személy irányítja, jól képzett munkatársakra támaszkodva. Arról van szó tudniillik, hogy még olyan esetekben is, amikor a szövetkezet vezetése tisztában van az üzemgazdasági tevékenység jelentőségével — s ezáltal ez a munka el is nyerte már a megfelelő rangját az üzemben —, feladatköre még akkor sem mindig tisztázott kellőképpen. Az üzemgazdászok közül nem is kevesen adatgyűjtéssel töltik munkaidejük nagy részét, s így alig marad energiájuk az érdemi munkára: az elemzésekhez, a döntéselőkészítéshez. Hasonló a helyzet a közgazdasági csoportokra kirótt feladatokkal is. A rendszeres statisztikakészítés mellett sok termelőszövetkezetben a földnyilvántartás, a gépjavítási ütemterv-készítés, a tábla- törzskönyv-vezetés, a háztáji tevékenységgel kapcsolatos elszámolások, a gépjármű- használat nyilvántartása, a kiskereskedelem irányítása, és még sorolni lehetne, hogy mi minden tartozik rájuk. Ha az előbb szóltunk arról, hogy nem mindenütt ismerték még föl a közgazda- sági munka lényegét, fontosságát, akkor ehelyütt azt is szóvá kell tennünk, ha a ló túlsó oldalára esve terhelik túl a számviteli szakembereket. Az sem ritka dolog ugyanis, hogy a tervezésbe a tervek, termelési programok kialakításába az agrár- szakemberek jószerivel nem is kapcsolódnak be, csak utólag véleményezik az üzemgazdasági csoport által összeállított javaslatokat. Külön fejezetet érdemelne az „elemzés” elemzése. Ennek minősége szintén a személyi feltételektől függ alapvetően. Mert, bár napjainkban elengedhetetlen a gazTöbb húsfehérje — import nélkül Bosszankodva újságolta az egyik ismerősöm, hogy az ország nehéz importhelyzete ellenére nyolcmilliárd forint — úgy 200 millió dollár — értékben hozott be fehérjetakarmányt tavaly a mezőgazdaság. Ismerősöm tudni vélte, azért kell külföldről vásárolni az ilyesmit, mert nálunk még az elhullott állatokat se tudják ösz- szeszedni, meg azért, mert a vágóhidakon mindenfélét kidobnak, amiből húslisztet lehet csinálni. Hát azért állunk így! — hangzott a ledorongoló megállapítás. Hát nem ezért állunk így. Kétségtelen tény, hogy a magyar állattenyésztés évente egymillió tonna fehérje- takarmányt használ föl, és ez idő szerint ennek 68 százalékát importálnunk kell; valóban nyolcmilliárd forint értékű valutáért. Viszont az is tény, hogy ennek a behozatalnak ellentétele 59 milliárd forint értékű, nem rubelelszámolású élelmiszerexport, amelynek nagy hányada részben vagy egészben állati termék. És így azért már egészen más a kép. Nem lehetünk önellátók Az másik kérdés, hogy valóban elkerülhetetlen-e eny- nyi fehérjetakarmány importja? A válasz: jelenleg az országban a vágóhidakon keletkező melléktermékeknek és az elhullott állatoknak több mint 80 százalékát dolgozzák föl takarmánnyá, vagyis hús- és csontlisztté, illetve húspéppé. Ez igen magas arány, bár javítására van még némi lehetőség. Ezért született meg az a program, hogy 1985-ig 75 ezer tonna állati fehérjét adjon a mezőgazdaságnak élelmiszeriparunk. Ez persze a fehérjegondoknak csak kisebbik hányada. Húslisztből, ha minden gramm hulladékot földolgozunk, akkor sem lehetünk ekkora állatállomány mellett önellátók. Mint ahogy növényi fehérjetakarmányokból sem. Az állattenyésztés által nagy mennyiségben használt szójából például az elmúlt években azért termeltünk csupán néhány ezer tonnás mennyiséget, mert honi termőföldjeink éppen a szójaövezet határán terülnek el. Vagyis — sokáig így gondolták a szakemberek — nem lehet gazdaságos, biztonságos a termelése. S igaz ugyan, hogy sikernövényünknek, a kukoricának sem Magyarországon van az ideális termőhelye, de ahol a tengeri 6—10 tonnányit terem hektáronként, ott — úgy vélték — kár a szója bizonytalan, két tonnás hozamával kísérletezni. Már azért is, mert a kukorica világpiaci ára régóta és változatlanul csupán fele a szójáénak, a várható hozama viszont általában háromszorosa, jó esetben az ötszöröse is lehet. Az utóbbi időben azonban kiderült: a szója jó eredménnyel termelhető ott (például az ártereken), ahol a kukorica sorsa bizonytalan volna. Ezért aztán, hogy a mezőgazdasági üzemek nagyobb kedvvel foglalkozzanak vele, fölemelték ennek az értékes babfélének a fel- vásárlási árát. így 1985-ig a mai 22—23 ezer hektáros szójatermő terület akár 50— 55 ezer hektárra is növekedhet, ez pedig évi 85—90 ezer tonna szójadarát jelent; a hazai fehérjetakarmány-felhasználás csaknem 10 százalékát. Nagy szükség van erre a mennyiségre, márcsak azért is, mert veszély fenyegeti a másik, nagy mennyiségben itthon termelt fehérjetakarmány-növényünket, a napraforgót. A környező országokban eddig ismeretlen napraforgó-betegség ütötte föl a fejét, s egyelőre eredménytelen az ellene való védekezés. Nálunk ilyen betegség még nincs, reméljük, nem is lesz, de a napraforgó mindenképpen nagyon kényes növény. Termőterülete nem növelhető — ugyanarra a helyre csak ötévenként szabad vetni, mert különben végzetesen fertőződhet —, ezért távlatokban is csak évi 200 ezer tonna napraforgódarával számolhatunk. Ráadásul technológiai okok miatt ennek a mennyiségnek még mindig csak a fele első osztályú, vagyis alacsony héjtartalmú. Márpedig hízósertésekkel csak az ilyen dara etethető gyomor- és bélbetegségek veszélye nélkül. A növényolajipar — különösen a martfűi gyár — nagy erőfeszítéseket tesz a minőség javításáért, már azért is, mert a másod-, harmadosztályú darának alacsonyabb az ára, s a mezőgazdaság ezzel együtt sem vásárolja szívesen, hiszen csak korlátozottan tudja használni. A növényolajipar úgy tervezi, hogy 1985-ig 80 százalékra emeli az első osztályú napraforgódara arányát. További lehetőségek S ezzel a hazai növény- termesztés fehérjetermelési lehetőségei még korántsem dálkodás negyedéves átfogó értékelése, sőt a költségek, a bér alakulásában a havonkénti összegzés, mégis az derül ki a vizsgálódásból, hogy ezt nem tartják mindenütt fontosnak. & <iV De, hogy jó példát is mondjunk, a tsz-szövetség elnöksége azt is megállapíthatta ezen a múlt hét végi ülésén, hogy ma már nem egy termelőszövetkezet közgazda- sági munkája állhat példaként a többiek előtt. Ezek azok a közös gazdaságok, amelyek már korábban rátérnek az ágazati önelszámolás rendszerére, s az ezzel összefüggésben kialakított üzemelemzések során szerzett tapasztalataikat érdemes lenne megyeszerte népszerűsíteni, elterjeszteni. Ez utóbbiban van szerepe a tsz-szövetségnek, a szövetség közgazdasági titkárságának, illetve közgazdasági bizottságának. Ugyanúgy, mint a számvitel gépesítésének segítésében, gyorsításában, a számítógépes rendszer alaposabb megismertetésében, fokozatos elterjesztésében. Mindezekkel a feladatokkal — amelyekhez természetesen hozzá tartozik az üzemek rendszere, tájékoztatása, a megfelelő továbbképzések megszervezése, értekezletek, tapasztalatcserék rendezése, a technikai háttér kiépítésének segítése — a tsz-szövetség elnöksége a téma megvitatását követően meg is bízta a közgazdasági titkárságát. Hangsúlyozottan emelte ki az elnökség ugyanakkor, hogy az üzemgazdasági munka színvonalának emelése alapvetően a személyi feltételektől függ. A személyi feltételek megteremtését viszont ma még erősen nehezíti az, hogy az egyetemi végzettségű üzemgazdászok fizetése lényegesen alacsonyabb a beosztott termelésvezetőknél, s az üzemek nagy részében nem is tartoznak a premizáltak körébe. Kőváry E. Péter merültek ki. Az utóbbi években egyre több mezőgazda- sági üzem kap kedvet a korábban gyomnövénynek tekintett lóbab és csillagfürt termesztésére. E két növény igénytelen, és termésének fehérjetartalma meglehetősen nagy. Ráadásul a lóbabról kiderült, hogy a nyugat-európai konyhák kedvelt étke. Ma tonnája 250 dollárért adható el. Egy tonna szójadarát ennyiért lehet vásárolni. Lóbabból, csillagfürtből, takarmányborsóból ez idő szerint úgy 40 ezer tonnányi terem, ha minden jól megy, 1985-re akár 85— 90 ezer tonnát is be lehet majd belőlük takarítani. 1985 után is Bár — amint láttuk — van még lehetőségünk több hazai fehérjetakarmány termelésére, mégis importra szorul majd az ország. Még az évtized második felében is. Egyfelől azért, mert — ezt még a régi parasztemberek is tudták — a növényi eredetű fehérje nem pótolhatja az állati eredetűt, a húslisztet. Másfelől és legfőképp: továbbra is örvendetesen gyarapodik állatállományunk, s ennek nem szabad gátat vetni. Élelmiszerexportunk ugyanis csak akkor növelhető, ha egyre nagyobb mennyiségben, s^ főként választékban tudunk eladásra kínálni állati termékeket. Ha fehérjeimport nélkül leszünk képesek több húst termelni, akkor elmondhatjuk, hogy mezőgazdaságunk hozzájárult a fizetési mérlegünk javításához. Erre pedig megvannak az esélyeink — a lehetőségeink. Gádor Iván Termelési főmérnök Anya, feleség s a gyárban, ahol immár húsz esztendeje dolgozik, termelési főmérnök, az igazgató első számú általános helyettese. Pinke Sándorné. Ha ecsetvonásokkal kellene megjeleníteni portréját, a vászonról csillogó, nagy barna szemek tekintenének ránk, a megnyerő, szimpatikus arcéi határozottságot, tiszteletet parancsoló energiát közvetítene. Valahogy úgy lehetne kifejezni ezt, ahogyan Ulbert István, a békéscsabai baromfifeldolgozó igazgatója mondja helyetteséről: „Klárika, Pinke Sándorné — szavaira oda kell figyelni.” Munkásszülők gyermekeként (édesanyja a kötöttáru- gyárban dolgozott, apja gépkocsivezető volt) teljesült az a vágya, hogy az akkor még „betegeskedő” mezőgazdaság lábadozását segítse. Mindig érdekelte a biológia, a növénytan és az állattenyésztés, és érettségi után a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre jelentkezett. A hatvanas évek elején végzett, s először a Mezőhegyesi Állami Gazdaságban dolgozott mint fiatal, általános mezőgazdasági mérnök. Ezek voltak a gya- gyorlóidők. Aztán megpályázta a békéscsabai baromfi- feldolgozó ajánlatát, és 1962- ben így került mostani munkahelyére. Először csoport- vezetői beosztást kapott a feldolgozószalagon, a csoma- golóban. Az üzemi gyakorlat elsajátítása után rövidesen kinevezték főművezetőnek, majd a termelési osztály élére. 1972 óta pedig termelési főmérnök, az igazgató általános helyettese. Dióhéjban így foglalható össze az a húszéves út, melyen Pinke Sándorné a gyár, az ország felemelkedésével együtt mindig följebb haladt, mintegy példázva azt is, hogy a rátermett új értelmiségnek, köztük a nőknek mind fontosabb szerep jut az irányításban. Hogy az újabb és újabb beosztásokban meg tudta állni a helyét, az annak köszönhető, hogy sohasem szakadt el a dolgozóktól. — Mostani feladatköröm sem íróasztalhoz kötött — mondja. — Jó döntéseket nem lehet sem a termelés, sem a kereskedelem területén hozni megfelelő tájékozódás nélkül. S ezek csak e területek dolgozóitól származhatnak. ... Ezért Pinkéné közvetlen napi kapcsolatot tart a dolgozókkal, hogy a valóságos helyzetnek megfelelő információk alátámasztásával ajánljon döntésre a vezető testületnek fontos javaslatokat. Pontosan fel kell ugyanis mérni — csak egy példát véve alapul —, hogy milyen mennyiségű áru feldolgozására képes a gyár, ehhez a munkaerő mennyire áll rendelkezésre, mik a javasolt feldolgozás anyagi költségei és milyen következmények származhatnak az esetleges „elcsúszások”-ból ... Jelen esetben a szinten tartás a gyár ez évi gazdasági feladata, vagyis 2700 vagonnyi áru feldolgozása. E terv teljesítésének aprólékos kidolgozása a termelési főmérnök teendője (akinek a kereskedelem is a feladatköréhez tartozik). — Egyedül ennek megtervezésére nem lennék képes, de olyan munkatársaim vannak, akik megkönnyítik a döntések előkészítését — mondja Pinkéné. — Nélkülük nem tudnék boldogulni... , — Talán egyik fő erénye a kollektív munka kialakítása — jellemzi Pinkéné munkastílusát az igazgató. — Körültekintő, következetes, megfontolt, nagyon precíz és lelkiismeretes jó kolléga, aki az elkövetkező évek magasabb követelményeinek is meg tud felelni. A gyár fiatalabb vezető garnitúrájának — amely kialakult az utóbbi húsz évben — a nevelésében maga is részt vett, és mivel köztudomásúan a dolgozók döntő többsége nálunk nő, a dolgok természetéből adódóan hozzá közvetlenebbül fordulnak még egyéni problémáikkal is. — Nagyon aranyos főnök — mondja róla Kocziszkiné, egyik beosztottja. — Még ha valakit valamiért meg kell bírálnia, akkor is megtalálja azt a hangnemet, amely nem sértő, hanem inkább nevelő hatású. — Jól lehet vele dolgozni — vélekedik Kovács János, a kereskedelmi osztály vezetője. — Érti a munkáját, megadja számunkra a legújabb információkat. Mások úgy tartják: talán egy kicsit „túl aprólékos” is, bár a legparányibb részletek utáni érdeklődést sem sértően teszi. Férje az Állami Biztosítónál dolgozik, 19 éves lánya pedig — aki kereskedelmi- vendéglátóipari főiskolán szeretne továbbtanulni — a téglaiparnál adminisztrátor. Esténként és szombat, vasárnap van együtt a család, amikor is Pinkéné kedvenc egyéni tevékenységét űzi: főz. Azt mondják, nem is rosszul, és főleg gazdaságosan. Ezen le- hét ugyanis a legjobban spórolni, és hát kell a pénz, mert a Pinke család a fizetett szabadság heteit külföldi kempinges túrákon szereti tölteni, s ez akár nyugatra, akár keletre vagy délre esik, bizony elég költséges. De jó világot látni, hogy miként élnek másutt az emberek, és főleg jó, megnyugtató érzés azt összehasonlítani a mi életünkkel. Varga Dezső Az elmúlt tíz évben Franciaország nagyot lépett előre a városi szennyvizek tisztítása terén. Víztisztító üzemek tucatját építették fel. Képünkön a franciaországi Ponteves község ülepítő szennyvíztisztító üzemét látjuk (ks>
