Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

1983. március 26., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiss Bálint (Vésztő, 1172. dec. 9. — 1853. márc. 25. Szentes) Ritkán szoktunk halálozá­si évfordulóra emlékezni, de azért kivételesen erre is van példa, mint az elmúlt évben például Arany János halálá­nak ‘100 éves évfordulója. Ilyen kivételt kell tennünk Kiss Bálint esetében is, ki­ről bizony 1972-ben megfe­ledkeztünk születésének 200. évéről. Most, halálának 130. évében kötelességünk tiszte­legni személyisége és mun­kássága előtt, mert érdemei ennyi év távlatából is el­évülhetetlenek. ' Amikor 1973 őszén a Sár­rét nagy tudósa, Szűcs Sán­dor 70. születésnapját Bihar- nagybajomban ünnepeltük, Filep Antal üdvözlő beszédé­ben a nagy elődök sorában említette a vésztői születésű Kiss Bálintot, akit a magyar néprajz első művelőjének ne­vezett meg. E megállapítás után szégyenkezve tekintet­tem körbe, vajon rajtam kí­vül van-e még ilyen tájéko­zatlan, vagy csak nekem kell restelkedni ? Azóta a lexikonok és egyéb hozzáférhető források tanul­mányozása során kialakult a megközelítő összkép erről a kitűnő közéleti férfiúról. A református egyházi irodalom nem feledkezett meg róla, így az ők (Imre Ernő, Boty- tyán János, dr. Járy Péter) írásaiból merítek a legtöb­bet. Kiss Bálint vésztői jobbágy családból származott, és bi­zonyosan jó tanulmányai ré­vén került a debreceni re­formátus kollégiumba. Hu­szonhárom éves korában az Emlékezés egy vésztői jobbágyfira akkori gyakorlat szerint há­rom évre tanítania kellett, és ő szülőfalujába ment vissza, ahol 1798-ig oktatta és ne­velte osztályos társait. Fel­tehetően ő volt a vésztői is­kola második vagy harma­dik rektora, aki felsőiskolai végzettséggel rendelkezett. Jól ismerte osztályának el­nyomott sorsát, a gazdálko­dás embert nyűvő kiszolgál­tatottságát a természettel és a földesúri világgal, ö is — mint később Sinka István — belülről tapasztalta, látta azt a társadalmi igazságtalansá­got, mely a nemzetfenntartó paraszti tömeget sújtotta. Az­zal, hogy ő kiemelkedett osz­tályos társai közül, nem for­dult el tőlük, hanem élete végéig mindent megtett sor­suk jobbításáért. A vésztői rektori állást három év után — a kor szokása szerint — otthagyja, és külföldi tanul­mányútra indul. A tanulmányaikat itthon befejező fiatalok külföldi út­jaik során a német és a hol­land egyetemeken folytatták tudásuk bővítését. Ez alka­lommal nagy figyelemmel ta­nulmányozták a polgárosuló Nyugat kultúráját, társadal­mi berendezkedését, a pa­rasztság életkörülményeit. Kiss Bálint a jénai egyetem­re iratkozott be, de megfor­dult Drezdában, Lipcsében, majd felkereste Koburg, Er­langen, Prága, Nürnberg, Linz, Passau városokat, és Bécsben is több időt töltött. A kor ismerői előtt isme­retes, hogy milyen szakadék­szerű különbségek mutatkoz­tak a magyar és nyugati életviszonyok között, de ez még fokozható, ha a tiszán­túli állapotokra utalunk. A fiatal Kiss Bálintra nagy hatással volt ez az út. A re­formkor mindent újító, job­bá tenni szándékozó tervei őt sem hagyták nyugton. A szentesi református egyház 1799-ben lelkészének válasz­totta, és haláláig^ (1853) nagy tiszteletben részesítette. Kiss Bálint munkásságáról tanulmánykötet készül, itt e helyen csak fölvillantani le­het mindazt, amit 54 év alatt tett a népért, a haladásért az élet minden területén. Felismerte, hogy papi hiva­tása nem korlátozódhat a templomi szónoklataira, azt ki kell szélesíteni nagyobb körre. Népének szolgálatát az élet minden területére ki­terjesztette. Ahogyan azt Tes.sedik Sámuel esetében is ismerjük, a templomi kated­rát a tudományok szószéké­vé tette. Tanította híveit a helyes gazdálkodásra, a gya­korlati életre, és a mezőgaz­dasági tudomány akkori eredményeit ismertette. Az ismeretterjesztéshez iskolák kellettek, tehát építtetett kor­szerű tanügyi intézményeket, ahol a gyermekeket modern elvek alapján az életre ké­szítették elő. A földműves lakosságnak mezőgazdasági eszközöket tervezett, melyek a múlt szá­zad végéig használatban vol­tak. Legjelentősebb alkotása a vaseke volt, melyet a Nem­zeti Gazda c. folyóirat 1817. számában ismertetett részle­tesen, közreadva annak le­írását. Az épületek cserépzsin­dellyel való befedését úgy se­gítette elő, hogy az iskolá­ban gyakorlati oktatásként bevezette a tetőfedő cserép gyártását, melyet otthon is készíthettek. Agyag, sablon volt, és ezt játékosan is ké­szíthették nők és gyerekek. Ez a maga idejében szintén nagy vállalkozás volt, ami­kor a nád és gyékény tetejű házak tűzveszélye állandó rettegésben tartotta az em­bereket. Nádarató gépet is szerkesz­tett, mely kevesebb emberi erőt és nagyobb teljesítményt eredményezett. Cséplőgépet tervezett, majd a malmok korszerűsítésével foglalko­zott. Iskolapolitikája a modern irányzatokat követte, min­den fejlődés alapját a tudás­ban látta. Helyesen ismerte fel a korabeli oktatás gyen­géit. Többek között így írt erről: „... szoktatódtak a mások kényekért való ha­szontalan munkának zúgoló­dás és ellentállás nélkül va­ló elhordozására, a feljebb­valók iránt való vak enge­delmességre, s az általuk okozott méltatlanságok csen­des keserűséggel való eltű­résére.” Irt tankönyveket, jókat me­lyeket a társadalmi felvilá­gosítás eszközeivé tett. Taní­totta a népet a föld műve­lésére, a négyes vetésforgó alkalmazását, azokban mit kell évente vetni és miként kell a földet előkészíteni. Ezen módszerek haszna meg is mutatkozott! Holdanként 200 mázsa cukorrépát, kuko­ricából 20—25 mázsát tudtak produkálni Kiss Bálint mód­szerével. De ezeken túl ráve­zette a szentesieket a zöld­ség- és gyümölcstermesztés rejtelmeire, öntözésére, pa­lántázására. Ma is ez a te­rület az ország egyik legje­lentősebb primőrtermesztője és -szállítója! De a szőlőmű­velés elterjesztése, oltásának megtanítása is az ő nevéhez fűződik. Történetírói munkássága is jelentős volt. Feldolgozta az ország történetét, lefordítot­ta Anonymus Gesta Hunga- rorumát, megírta a békés— bánáti esperesség történetét, mely kéziratban a szentesi ref. egyház tulajdonában ta­lálható. Írásai mind a nép oldaláról és annak szempont­jai szerint fogalmazódtak. Részletesen feldolgozta a szentandrási kuruc felkelést, a török megszállás időszakát és sok más egyéb témát. Az 1848—49-es szabadság- harc alatt .esperesi körlevél­ben szólított föl, hogy: „fegy­vert szerezzen minden haza­fi, s abban magát gyakorol­ja”. A nőket pedig felszólí­totta, hogy a honvédek ré­szére fehérneműt készítse­nek. A szabadságharc leverése után Vörösmarty Mihály ná­la keresett menedéket. A Tudományos Akadémia le­velező tagja, a Magyar Ter­mészettudományos Társulat­nak rendes tagja. Emlékét Szentesen utcanév őrzi, Vész­tő még várat magára, de is­merve a községi vezetést, bi­zonyosan megtalálják a mód­ját egy emléktábla elhelye­zésére. Miklya Jenő Kalcsó József: Külváros Kiss Ottó: Magam vagyok í. A búcsúzó — mit nem mondtál ki — itt zokog a vállamon. Ügy váltunk el, mint egy óriás kettészakadt fájdalom. 2. S, hogy: „újra együtt a tűzben...” — ez csak egy elparázslott változat. Te a Csendet győzd le — kedves — ha tudod, ne Engem s az álmokat. 3. Kettőnk közül — igen, tudom! — ő volt a legnagyobb: A fájdalom, ami — most már — azt hiszem, Én vagyok. Kalcsó József: Emlékezés Katona Judit: Magány Ma újra Rilkét olvasom s ülök a magány ablakában. Két gyerek figyel. Integet kamasz fiam s a pici fodros, piros ruhában. Odatapasztják homlokuk az idő tiszta, kék üvegéhez, így látom őket mindig én, míg Kháron folyójához nem érek. Szavak, szavak Fénykép, keret nélkül Ódon fiók mélyén, ritkán nyitott kazetta rejtekén la­pult a kép. Töredezett papí­rok közt, feledésre ítélve, vagy éppenséggel, hogy egy jókora rendcsinálás elsodor­ja, sok-sok kacattal együtt, szemétre. Múltba merengő borús délutánnak kellett jön­nie, hogy kiválasszam a lo­mokból. És most itt éledezik az asztalomon. Beszédünk van egymással.­Két ifjú ember, szerelme- tes mátkapár mosolyog rám. Ha jól számolom, éppen 75 éve kattant a fotográfus ma­sinája, azóta néznek ők a ke­ménypapírra ragasztott fény­képről. Bajszos legény, bo- d, rított hajú lyány. Mit sem törődve világ zajával, vidá­man, örökre összetartozón. Dacolva enyészettel, elmúlás­sal. Anyai ágon ők a nagy­szülőim. Simogatom a fényképet, ujjaim idegével próbálom ér­zékelni. Míves munka, kéz­jegyét is bevéste a mester: Frantisek Priban, fotograf. Praha, Brevnov ulica. Jó len­ne megnézni, mi maradt a régi műterem helyén. Örzi-e a kilincs régvolt emberek kézszorítását, mesélnek az utcák messzi tűnt ősökről? Prágából jöttek tehát — késői honfoglalók —, s ami­kor lakást béreltek az öreg Tabánban, árva kukkot se tudtak magyarul. Szívük sze­relmével, munkájuk verejté­kével kötötték magukat e földhöz, s keveredett csont­juk is hamarosan a századok óta itt porladók emlékével. Szűk marokkal mért éveket kaptak: rosszul „gondolta”, sehogy se „fontolta” meg az agg király, amikor fiatal éle­teket terelt halni. Nagy­apám az első bevonulok közt került a harctérre. Hej, mi­csoda bakabúcsúztatót ren­dezhettek . szaktársai az El­ső Magyar Betűöntőben! Mi­re a levelek lehullanak, ha­zajössz — mondogatták. Ám a katonák sűrűbben hullot­tak, mint a levelek. Csacska golyóval, néhány deka ólom­mal volt véletlen találkozá­sa, és hopp: egy ember nincs többé. Ifjú özvegye is megtanulta az illemet, s mert szegény volt, meghalt szaporán. ^Maradt utánuk két árva — vigyék tovább az életet — és maradt a fénykép, emlékeztetve a bol­dog időkre. Mint a mesében! Lúdbő- rös, ijesztő rémmesében. Rossz királlyal, éjszakai er­dővel, földre tocsogó vérrel. Megtört özvegy, éhező gyere­kek. Pojáca tollforgató se tudna ennél csúnyább histó­riát kiagyalni. Pedig kar­nyújtásnyi időre tőlem va­lóság volt mindez. Bárhogy együttérzek, teljességgel el­képzelni se tudom a sorsu­kat. És mit ér a képzelet, mennyit változtat a valósá­gon? Rajtuk nem segíthetek, inkább ők adnak nekem Is erőt. Mosolyukat látva böl­csebben figyelem a világot. Általuk kevésbé lesz fontos a mindennapok piti zakla­tása. Sunyi kézfogások, zava­ros habokkal bemocskolt sze­relem, törpelelkűek vigyor­gása? Ugyan már, mit szá­mít mindez! Győzzön az élet, hiszen az életnek mindig akadnak jó esélyei. Kedves öcsémuram, szép­séges ifiasszony! Nem lett alkalmatok megöregedni. Lám, ahelyett, hogy apóka- anyóka módjára . csilingelő történeteket susognátok az arany Prágáról, kései unoká­tok neveletlen szavakkal szólít benneteket. De túl év­tizedek villanásán érzitek ta­lán, hogy sejtjeitek egy pa­rányi emléke meghatódva gondol rátok. S a számára adatott élettel szeretne^ kicsit megbékélni. Vagy ha nincs más: ölre menni a bolond idővel. Valakinek végre ve­szíteni is kell. És miért ne lennénk egyszer „mi” a győztesek? Andódy Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom