Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-08 / 32. szám
1983. február 8., kedd NÉPÚJSÁG A Nagykörút megálmodója Százötven éve született Lechner Lajos Azok a fővárosi járókelők — s ugyanígy az itt vakációzó külföldiek —, akik ráérő idejükben Budapest Nagykörútján sétálgatnak, elégedetten láthatják, miképpen újul meg ez a Dunától a Dunáig ívelő terjedelmes útvonal. Ám amíg a Margit-híd felől a Petőfi- híd irányába, avagy éppen amonnan visszafelé lépkednek, bizonyára nem is sejtik, hogy ezt a kettős palotasorral ékesített körutat egy ember útmutatásai alapján szabták meg, illetőleg hozták tető alá. Ez a bizonyos férfiú a most százötven esztendeje született neves építészünk, Lechner Lajos volt, aki 1833. február 8-án látta meg a napvilágot, és 1897. február 18-án halt meg. Ö is a mindenféle tudósokat, művészeket felnevelő híres Lechner família tagja volt. Ebben a tálentumos családban született, és az építészi hivatást választotta. A műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, majd a Budapesti Építési Igazgatóságon vállalt munkát. Ott tevékenykedett akkor is, amikor a múlt század harmadik harmadának elején Duna-parti metropolisunk immár úgy kinőtte régi kereteit, s egyúttal olyan rohamos fejlődésnek indult, hogy a település általános rendezését immár nem ha- laszthatták tovább. Mint ilyenkor szokásos, mindenféle pályázatokat írtak ki, és ezek alapján szabták meg, mit hova és hogyan kell építeni. Nos, ami a föntebb már emlegetett Nagykörutat illeti, annak világvárosi jellegű kialakításáról is megfogalmazódott egy nemzetközi pályázat, s ezt 1870-ben nem más, mint a közművek építésében akkor már igen jó hírnévnek örvendő Lechner Lajos nyerte meg. Az akkor harminchét éves szakember az első díjért tízezer forintot kapott. Elképzelésének értékességét még a hozzá nem értők számára sem kell különösebben bizonygatni. Azt tervezte, amit a városfejlődés szükségessége a legégetőbben parancsolt. Tehát egy olyan — nagyjában félkörös ölelésű — bulvárt álmodott meg, amely önálló építészeti egységként zárja magába a belsőbb városrészeket, és amely egyúttal kellőképpen tágas és mutatós ahhoz, hogy mind a kereskedelem, mind a vendégfogadás méltó színtere legyen. Terve a közmunkák fő-fő gazdáinak annyira megtetszett, hogy nemcsak a kitüntető első díjjal jutalmazták Lechner Lajost, hanem hamarosan a régi Sugárút — a mai Népköztársaság útja — felépítését is rábízták, mégpedig vezérigazgatói minőségben. Élére is állt a Sugárúton serénykedő építőtársaságnak, ám onnan egy még nagyobb szabású feladat, az árvíz sújtotta Szeged újjáépítése szólította el 1879-ben. A szó szoros értelmében elmondhatjuk, hogy Lechner szabta meg a Tisza-par- ti városnak — máig a településrendezés kiemelkedő példájának emlegetett — arculatát! Ott is a körutas, sugárutas rendszert látta célLégi felvétel Szegedről szerűnek megvalósítani. Tehát megvonta a Tiszától a Tiszáig ívelő Kiskörút, majd a hasonlóképpen ölelő Nagykörút nyomvonalát, és ezeket a szabályosan egymást követő sugárutak egyeneseivel kötötte össze, illetve metszette át. (Hogy Szeged milyen hálás lehet újjáépítőjének, az most, bő száz esztendővel később mutatkozik meg csak igazán, hisz ez a sugárutas keret váltig jól tágítható.) Lechner 1884-ig parancsnokolt Szegeden, majd amikor ottani kötelességének eleget tett, visszajött a fővárosba, ahol ugyan mi másnak, mint az akkor épülő Országháznak az építési ellenőre lett. Hogy e minőségben megint hogyan szolgált, arról egyetlen pillan(MTI-fotó — KS) tással meggyőződhetünk: Duna-parti Parlamentünk e nagykörutas, sugárutas Budapest világhírűén szép épülete. Élete végén a főváros középítkezéseit igazgatta Lechner Lajos, akinek az itt felsorolt — nem túlzás: óriási — feladatok teljesítése közben még arra is futotta idejéből, hogy szakkönyveket írjon. Papírra vetette a Szeged újjáépítése című művét, s szintén az ő szakértelmét, s tollát dicséri az Egészséges építkezés városokban és községekben című tanulmány. Amikor 1897-ben, hatvannégy évesen, örökre lehunyta a szemét, egy nagy építkezési korszak kiemelkedő személyisége távozott vele. A. L. Péküzemben A Békés megyei Tanács 2-es számú (gyomaendrődi) Sütőipari Vállalata szarvasi 6-os számú üzemét két éve bővítették, és alagútkemen- cével, két gyorsdagasztó, valamint egy zsemleformázó géppel látták el. Jelenleg háromkilós cipó, három-, kettő- és egykilós vekni, valamint többfajta péksütemény (egyebek közt kifli, sósperec, zsemle, fonott és kakaós kalács, leveles tésztából rétes, túróstáska) készül az üzemben. A termékekkel Szarvas, Békésszent- andrás, Öcsöd, Csabacsüd, Kardos és örménykút lakosságát látják el. Délutáni műszakban Kli- maj Mihály művezető, az üzemvezető helyettese, akivel néhány szót váltok: — Mennyi kenyér készül egy nap? — kérdezem. — Hetvenöt—nyolcvan mázsa. — Fajta szerint milyen az arány? — Ma például 1200 egykilós, 510 kétkilós, 112 háromkilós vekni, és 1400 háromkilós cipó készült. Nyáron, az idegenforgalmi csúcsidőszakban mintegy 30 százalékkal több a megrendelés. Épül a Hotel Aqua Áll a ház, befejeződtek a szerkezeti munkák, néhány nap múlva a szakiparosok az építés belső tennivalóihoz láthatnak a Hotel Aq-üában. A magyar—osztrák hitelmegállapodás keretében Hévízen épülő gyógyszálló ausztriai kivitelezői eddig — kihasználva a kedvező időjárást — egyhónapos előnyre tettek szert. A háromcsillagos, impo- [ záns szállóban 231 szoba — Az üzem fejlesztése előtti időszakához képest mi változott? — Régebben vekniből csak 2 és 3 kilós készült. Ezután az egykilós igen keresett lett. A cipóigény valamivel csökkent. Egy ideig kukori- capehellyel is készült kenyér, de alig volt rá igény. Pedig más helyeken szívesen fogyasztják, mert igen jó ízű, és hosszabb ideig megőrzi a frisseségét. — Talán nem reklámozzák eléggé... — Az új termékekre a boltokban kellene felhívni a vásárlók figyelmét. — Krumplis kenyeret nem készítenek? — A boltok igényelnék, sajnos azonban nincs alapanyag. Két évvel ezelőtt még volt, de aztán nem kaptunk többet. Sokan reklamáltak emiatt. — Milyen a süteményellátás? — A boltok megrendelésének eleget teszünk. Nemrég elkezdtük a sajtosrúd készítését, és hamarosan szegedi almásrétes is lesz. Ha pedig a vásárlók igényt tartanak rá, készíteni fogunk kuglófot is. Még annyit érdemes megemlíteni, hogy az üzemben ragyogó a rend és a tisztaság. P. B. lesz, közülük harmincötöt mozgássérültek számára rendeznek be. Saját gyógy- központjában termálvíz, valamint fiziko- és elektroterápiái részleg áll majd a vendégek rendelkezésére. A sportolásra" nyitott úszómedence, kondicionáló- és tornaterem, valamint tenisz- és bowlingpályák kínálnak lehetőséget. A már nemzetközi hírű Hotel Thermal közelében épülő, újabb hévízi gyógyszállót a tervek szerint 1984. június 1-én nyitják meg. „Ez az otthonom” Lakótelepinek lenni — ez nem csupán azt jelenti, hogy az ember a „Lakóházaknak egységét alkotó (egységes terv alapján épült), a település többi részétől elkülönülő csoportja” egyik lakásában él. Lakótelepinek lenni — életforma, amelyet lehet szeretni vagy nem szeretni, amelyet divat szidni. Egyvalamit nem lehet — vitatni, hogy a lakótelep szükséges. S hogy milyen ez az életforma, hogyan laknak családok egy nagy közös fedél alatt; idegenként, vagy jószomszédokká, udvarias ismerősökké válnak? Színes házak között tanakodunk, melyiket is válasz- szűk? A hétköznap délutánok unott csendje ül ezen a gyulai lakótelepen. Egy kerékpáros férfi birkózik a hideg széllel, egyébként sehol egy lélek. A lépcsőház — mint a legtöbb. A kapucsengő kibelezve, s aki a látvány ellenére is bizakodik, azt felvilágosítja a krétával írott „tájékoztató”: „A csengő rossz”. Szabályosan, két sz-szel — ámbár ez csekély kárpótlás annak, aki esetleg feleslegesen gyalogol fel a negyedikre. Nézelődjünk. Itt, a földszinten jobbra-balra egy-egy lakás, emitt meg a kerékpártároló nyílik. Egy hirdetőtábla-félén rádió-, tv-javí- tásra, lakáskarbantartásra, takarításra, vízvezeték-javításra, szennyvízcsőtisztításra ajánlkozó kisiparosok — és egy karikatúra „Gondoljunk lakótársaink ' nyugalmára”. Barna munkaköpenyes, barna kalapos, középkorú férfi lépked le a lépcsőn. „Segíthetek valamiben?” — kérdi, majd udvariasan bemutatkozik: — Szalai János vagyok, az egyetlen olaj kályha-szerelő a városban. Tessék elhinni, engem mindenki ismer, tudják, „Engem mindenki ismer” hogy sok mindenhez értek, merthogy van géplakatos, láng- és villamossági hegesztő, lakatos, sőt gépkocsivezető szakmám is. Most itt a másodikon javítottam a gázt, ezzel ni — emel ki a felső zsebéből egy kis csavarhúzókészletet — nem kell sok szerszám. A lakótelepre tereljük a szót, s kiderül, hogy — legalábbis újdonsült ismerősünk szerint — a városban ez az egyedüli lakótelep, ami a jó középátlagot megüti. Rendezett a környék, rendesek az itt élők — ámbár a múltkoriban teljesen tönkretették ismeretlen kezek a telefonfülkét. — Ezek mind állami lakások, úgy 14-15 éve lakjuk — meséli az ezermester — én ugyan nem itt, hanem a szomszéd épületben, majd jöjjenek át oda is. Azt beszélték, mikor kijött az új lakásrendelet, hogy tán meg lehet venni. Mondom én, Szalai János, jó, hát akkor megvesszük. Aztán olvastam, hogy nem adja el a tanács. Mindegy, legalább nem nekam lesz több gondom. Még elmagyarázza, hol is találjuk, ha mégis ellátogatunk hozzájuk, aztán kalapemelve búcsúzik. Fentről hangokat hallunk, irány tehát a második emelet. A lépcsőfordulón éppen két szomszédasszony beszélget; özv. Andorka Józsefné, Juliska néni, és özv. Schwartz Ferencné, Mancika néni. ö a beszédesebb, készséggel kezd mesélni. — Éppen átugrok egy kicsit Juliskához. Hát, ami a mi lépcsőházunkat illeti, ennél csendesebbet igazán kívánni sem lehet. A többit ugye, nem tudom, de gon- dolnivaló, nem egyformák az emberek. Szerencsére itt nincs probléma, veszekedés, jól megvagyunk egymással. Juliska néni az egyik lányával, és annak családjával lakik itt. — Jaj, azt hittem, soha nem szokom meg itt — igazít egyet a szemüvegén — eleinte mentem volna a világba, de hát hová? Tudják, milyen az ember, mikor a megszokott régi házból ilyen helyre költözik az öreg fejével. Most már hálisten- nek meg vagyok nyugodva, és higgyék el, szeretek itt, ez az otthonom. — Kik laknak ebben a lépcsöházban? — kíváncsiskodunk tovább. Tanakodni kezdenek, aztán sorolják, a földszinttől a negyedikig, hogy ki kicsoda, hol van gyerek. Igaz. ennél sokkal többet nemigen tudnak. Az ismeretség — kivéve egy-egy jószomszédi kapcsolatot — leginkább a köszönésre, pár semmitmondó szóra korlátozódik. — Azt mondják, a lakótelepeken az emberek nem törődnek egymással!? — Ha azt nézzük, hogy milyen keveset tudunk egymásról, meg hogy ritkán váltunk szót, az igaz — latolgatja a kérdést Juliska néni. — De ez olyan dolog, hogy mindenkinek megvan a maga gondja-baja, ami ugye, magánügy. De ha valami baj van, akkor számíthatunk segítségre, ezt merem állítani. A múltkor például mentem a másik lányomék- hoz, ők is itt a közelben laknak, és elestem. Egyből ott voltak többen is, elsőnek egy fiatalasszony, fölsegítettek, kérdezték, kell-e orvos, meg minden. — Itt jön Márkiné, ő is tud mesélni! — szól közbe Mancika néni, és már újságolja is a harmadik emeletről ballagó fiatalos, középkorú asszonynak, hogy miről folyik a szó. — Bizony, a múltkor nagy bajban voltam, és Budúék, akik szintén ebben a lépcsőházban laknak, készséggel segítettek — bólogat Márkiné, Erzsiké, aki egyedül él, mint Mancika néni. Nyugdíjas, 40 évet töltött a harisnyagyárban, de még most s bejár, 6-tól 2-ig dolgozik. Itthon meg kézimunkázás- sal telik az ideje. Ügy mondja, nem nyomasztja a magány, az egyedüllét, mert a gyárban jól összeszokott a „társaság”, itt, a házban pedig össze-összefut Mancikával, Juliskával, és megvitatják a világ sorát, a közeli piac árait, meg a tv-mű- sorokat. Ballagunk tovább, fölfelé. A falakon gyerekkezek nyoma, firkálás, lyukak, ma- szat, sár, egyszóval meglehetősen piszkosak, elhanyagoltak minden emeleten. A harmadik és a negyedik szinten, a fordulókban viszont rengeteg a virág, muskátli, kaktusz tucatszám. Becsengetünk a középső lakásba, hátha van itthon valaki. Gömbölyű fiatalasszony, Hernádiné nyit ajtót, szíves szóval invitál beljebb. Készséggel válaszolgat, elmeséli, hogy a román gimnázium kollégiumában, a konyhán dolgozik, hajnalonta pedig a lépcsőházat takarítja, sőt, nemcsak ezt, hanem egy másikat is. — A falak nagyon csúnyák már a lépcsőházban — jegyzem meg. — Bizony azok, de látnák a másik lépcsőházat, az még csúnyább. Decemberre ígérte az IKV. hogy kifestik. de nem értek ide. Szerintem a külső tatarozás még ráért volna, inkább belül hozták volna előbb rendbe! — A lakók? — kérdez vissza, amint témát váltunk. — Csak köszönő viszonyban vagyok a lakókkal, nem nagyon ismerjük egymást. — De hogy is érne rá az ember ilyesmire, mikor hajnalban kelek, mindennap lemosom a lépcsőházat, aztán megyek hatra dolgozni. Sokszor a házi munkára már alig jut energiám — mutat körbe mentegetőzve az egyszobás lakásban. — Elég szűkén vagyunk, éppen most tervezzük, hogy nagyobbra cseréljük ezt a lakást, már a kislány is nyolcadikos, kellene a külön szoba. Hát így — ejti ölébe a kezét. Nos, ezt láttuk egy hétköznap délutánon egy átlagos lakótelep átlagos lépcsőházában. Ezt, és semmi rendkívülit — de hát a legtöbb helyen a legtöbb hétköznap valahogy így telik ... Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi Beszélgetés a második emeleten
