Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

1983. január 22., szombat o Szakonyi Károly: Dixieland Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok Éles trombitafutamok. Zon­gora. Mikor is? Hol is? Ritmus Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszt a, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hám- lik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de har­sogó sárgán hullanak a sé­tányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a te- tasz. A folyó színtelen. Párába oldódik >a túlpart. Az a nő ott csak körmöl. körrhöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a go­lyóstolla; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon á seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kí­vül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támaszt­ják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléh- asztalok. Rácsos székek. Fa­levelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szál­kás padló. Vörös függönyök az ablakokon. Tél. Vagy ké­ső ősz. Piszton meg szakszofon. A szakszofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csen­dül a pohár a hamutartó­nak ütődve. A sötét bolthaj­tás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami kö­zönséges, már amikor beül­tem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszok­nya meg a harisnyás láb. Minden pinoérlány kívána­tos. De ha záróra után vé­gig kellene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne ve­lem várakozva a sötétben? Fűízű csókja volt! A fo­gak. A száj puha melege. És az a fűíz! — Parancsol? — Hogyan? Ja ... egy ko­nyakot még. Hozzon. — El­mosolyodom, hogy szövetsé­get kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby... , Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öl­tönyben. Az egyik visszaha­jol a kocsiba, beszél vala­kihez. Nevetés. Távol van­nak, nem értem őket. Ne­vetés. A férfi ellép a ko­csitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fe­hér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsi­ajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, si­et, a férfiak loholnak mel­lette. Bemennek a bolthaj­tásos helyiségbe. A fekete nő fel sem pil­lant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Ha­zai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szakszofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor be­fejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös dra­périákon felírás. Fehér, ki­vágott betűk. Három olaj­nyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik ke­rületben? Lustán bújik elő a sötét­ből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szok­nyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkoz­na. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, át­olvassa a levelet. Javít, ol­vas. A hajába túr. Nyolc-tíz méter lehet köz­tünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egy­mást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos, hogy igazán engem figyel-e? Tartja kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr. vékony, de színes raj­zolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar ját­szott. Szállt a por. Fello­csolták a padlót, de szállt a por. Yes Sir, that’s my Baby . . . Rettenetesen sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fe­hér blúzban, kék szoknyá­ban. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Vissza­mentünk a többiekhez, a nagy fali tükörből látni le­hetett a termet. A fehér ab­roszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szakszofon mélabúja. A dixieland. összekulcsol­tuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahaitottam a feiern a vállára, éreztem a bőrét. Sokat itttam. A blúzon át is megcsapott a teste párá­ja. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egy­másba kapaszkodtunk, ki­értünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevet­tek. a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott és megcsókolta a szám sar­kát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fűíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélye­sen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele. az előszo­bában a nővére fogadott, terhes volt. talán a nyolca­dik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok, örült, hogy a húgának van eav fiúja. A férje a kony­hában vacsorázott. bekö­szöntünk. ruhák lógtak a fregolin, mosott ruha meg főzelék'szag volt. És egy gyenge körte fényénél... A pincérlány hozza a nő­nek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást.. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lám­pában. Menjünk a szobába, mondta a nagyhasú nővér. Likőrrel kínált, császárkör­tével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, egyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ül­tünk, s miután a nővére ki­ment, ö megint elmondta, hogy kalauznő villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szok­nyáját is, meg a blúzát. Ret­tenetesen vézna volt, kis mellű: a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valami­lyen iskolára akarják külde­ni, azt mondta, hogy tanul­jon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, men­jen-e? Ezt sokszor megkér­dezte, minduntalan, amint csak közben-közben megpi­hentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pedig egyre két­Heinrjch BöH nézetei r Uj regény a könyvespolcunkon ségbeesettebben faggatott, az­tán az{ kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ö most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elkö­szöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én va­jon hogy akarom, mit te­gyen? Csontos kezével si­mogatta az arcom. Teázik. összehajtja a le­velet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megka­varja a gőzölgő italt. Kor­tyint. A% ezüstszínű kocsit bele­pi az ősz. Klarinét. dob. Black Eyes... A dixieland kikúszik a bolthajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy la­pot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöl­tem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudha­tom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixie­land. Flying on Sledge ... Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hát­ra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűn­tem a szeme elől. A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a le­velet, olvas néhány sort, ja­vít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pin­cérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét, összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen félkézzel ösz- szegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállók. Elmegyek mel­lette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A ne­vemet hallom. Megfordulok. — Nekem szólt? — Tessék?! — A nő ar­cán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. — Mint mond? Hogy én?!.... — Nem, semmi, semmi!. . . — intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettá­ját, bemondom a fogyasztá­somat, várja a pénzt. A ká­véfőzőnő szórakozottan fi­gyel. — Üj -felvétel? — kér­dem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Üj. A legújabb. A dixieland bánd. Szereti? ..Nem volt vétkes, csak olyan módon buta, hogy a butasága kizárta a tragiku­mot . . . Olyan finom és tö­rékeny és ezüsthajú volt az apám, olyan jóságosnak lát­szott ... Mi tette ezt a sze- retetre méltó embert, az apámat, olyan keménnyé és olyan erőssé, miért emlege­tett a képernyőn társadalmi kötelezettségeket, állami ön­tudatot, Németországot, még kereszténységét is, amely­ben nem hitt, hiszen maga vallotta be, és úgy, hogy muszáj volt elhinni neki? Csakis a pénz tehette ilyen­né, nem az a valóságos, amin tejet vesz az ember meg taxizik, meg szeretőt tart, meg moziba jár — csakis az absztrakt pénz. Féltem az apámtól, és ő is félt tőlem: mindketten tud­tuk egymásról, hogy nem vagyunk realisták, mindket­ten megvetettük azokat, akik reálpolitikát emlegettek . . . Kiolvastam az apám szemé­ből, hogy nem adhatja ő bohócnak a pénzét, mert az csakis egyet csinálna vele: elköltené, az pedig pontosan ellenkezője annak, amit a pénzzel tenni kell.” így vélekedik a világról, apjáról, a pénzről a bohóc, Hans Schnier, Heinrich Böll most megjelent regényének főhőse. Az apa pedig öreg, dúsgazdag szénbánya-tulaj­donos és részvényes, igazi híres ember, tekintélyes közéleti személyiség. A pénz az ő pénze, és a hozzá ha­sonlóké; ebből nem kér Hans Schnier. Meg az ő vi­lágukból, a kifogástalanul öltözött, légkondicionált, ta­karékbetét- és telekkönyvtu- lajdonos, megszervezett és elrendezett, rendszabályo­zott. farizeus világból. In­kább bohóc lesz; bukfencet hány, gitározik és énekel, még azt is inkább vállalja, hogy mocskos pályaudvari lépcsőkön kalapot téve ma­ga mellé „lépjen fel”, mint hogy környezetéhez alkal­mazkodjon, megalkuvó le­gyen. Sosem tudja megbocsátani anyjának azt a katonás szi­gort és takarékosságot, amely — bár jómódúak vol­tak — nem engedte, hogy a három gyerek otthon egy­szer is annyit ehessen, amennyit akar, s azokkal a gyerekekkel játsszon, akik­kel akar. És főleg azt nem tudta elfelejteni, hogy szü­lei nem voltak olyan „ke­gyesek”, hogy megtiltották volna nővérének azt az is­kolai kirándulást a légvé­delemhez, amelyről sohasem tért vissza ... S hogy asztal­hoz tudtak ülni. és enni pró­báltak. amikor egyetlen lá­nyuk halálhíre érkezett. . . Nem akart Hans Schnier semminek részese lenni, aminek pedig könnyen él­vezője lehetett volna. Sze­relmi csalódása csak fokoz­ta a társadalommal szemben érzett dacát. Vándorénekes és szabad szeretőként még csak boldog volt, ám Marie alkalmazkodott: a kiegyen­súlyozott polgári élet, a biz­tos támaszt nyújtó férj ked­véért feladta szerelmét. A kötet címe: Egy bohóc nézetei. S a bohóc nézetei a szerző nézetei. A könyv 1963-ban jelent meg, s azóta a Nobel-díjas írót a kriti­kusok „kölni bohóc”-nak, vagy „a nagy kölni bohóc­nak nevezik — hol elismerő, hol pejoratív hangsúllyal. Tény, hogy Böll műveivel „illetékes helyeken” már többször kihúzta a gyufát. Olyan leleplező erővel, nagy sikerrel és már annyiszor írt arról a társadalomról, ahol a rendőrök és katonák rendje, és a szenzációhajhá- szó sajtó a Blumok, Schnie- rek, és hasonló emberek éle­tét lehetetlenné teszi. Ahol az önmagukat. múltjukat és jelenüket vizsgálni, s a valósággal szembenézni aka­rókra bizony rossz világ vár. Ahol a látók, gondolkodók és jobbért tenni akarók vala­mennyien kényelmetlenek, gyanúsak, sőt kommunista­gyanúsak. A mást vallók, hivatásukért rajongók fél­bolondok. hiszen kiközösí­tik magukat a jóléti tőké­sek és belenyugvók kom­fortjából. pedig milyen könnyen élhetnék világukat. De ezek bohóclátószögük­kel és bohócnézeteikkel kí­vülállókká lesznek. Lemon­danak a simulékonyságról, a gerinctelenségről. a kép­mutató erkölcsökről és élet­formáról. Nyomasztja őket az állam remekül funkcio­náló szervezete. S Böll új regényét sem lehet letenni, akárcsak leg­több hosszabb, rövidebb prózai művét, olyan lebi- lincselően tárja elénk az eseményeket, pedig azok a háborúból nőnek ki, vagy már békében, a gazdasági csoda talaján peregnek ugyan, hősei mégis a múlt áldozatai. így van ez a Cso­portkép hölggyel, a Biliárd fél tízkor és a Katharina Blum elvesztett tisztessége esetében is, akárcsak a nem­régiben kiadott, magyarra is hamar lefordított Gond­viselő ostromzárban. A fő­hősön és családján keresz­tül az egész társadalmat áb­rázolja, és bírálja kegyetle­nül. bemutat múltat és je­lent, kibont okot és okoza­tot, valamint a jövőt, a megoldást illetően tapoga- tódzik, továbbgondolkodás­ra késztet. Mondandója megdöbbentő, megrázó, pe­dig mértéktartó marad. Stí­lusa bámulatos, lenyűgöz- és szórakoztat. Egy-egy család egy-egy hétköznapjával az egész NSZK valóságát, az egész német történelmet cél­ba venni, nem csekély vál­lalkozás. S mindezt össze­függéseiben, fordulatos cse­lekményben. mesterien föl­épített alakokban nyújtja. Leni Gruytennel, Katha­rina Blummal, Hans Schnierrel és a többi bo­hóccal. másképp gondolko­dó, másképp érző alakjával szimpatizál Heinrich Böll. s velük együtt vonul ki a ..rendőrállam szuperszer- vezetéből". Nem véletlen tehát, hogy talán a legké­nyelmetlenebb hazai író az NSZK-ban; s az sem, hogy a legnépszerűbb írók egyike külföldön, így nálunk is. Legtöbb regénye, elbeszélé­se megjelent már magyarul; az Egy bohóc nézeteivel tel­jes a kötetek sora. Niedzielsky Katalin Rajki László: Kulcsoskalácsos Arcok közelről Rajki László Szobrászművész. Oroshá­zán született, mint mondja: ,,A helyet alapító kis csa­pattal jöttek az őseim Zom- bárói Orosházára, 1744-ben. Apám asztalos volt, öreg­apám fúró-faragó-olvasgató tanyai ember. Bennem van­nak valamennyien.” Békésen, a Köröstáj-nap alkalmából rendezett kiállí­táson beszélgettünk. Három szép kőszoborral szerepelt azon, a Kenyérmaggal, a Kenyérünneppel és Juhász Balázs, a nevezetes oroshá­zi múzeumalapító portréjá­val. — Sokszor jársz haza, Orosházára Szentendréről, ahol a művésztelepen élsz és dolgozol. Miért ez a sokszo­ri hazajövetel? — Mondhatnám egyszerű­en azt, hogy nem tudok el­szakadni Orosházától, a gye­rekkoromtól, az emlékektől. Mondhatnám, és ez igaz is lenne. De van más is. A vá­ros, a vidék, ez a Körösök tája a feltöltődés, az erőme- rífés helye számomra. Ilyen­kor az is eszembe jut, hon­nan jutottam el hová. és hogy mí a dolgom a világ­ban. — Orosházán, tudom, szá­mon tartanak. És megbízá­sokkal is felkeresnek. — így van, és ez nagyon jó érzés. Én csináltam — például — emlékplakettet a Darvas irodalmi emlékház megnyitására, mészkőbe fa­ragtam Birkás Imre portré­ját és ólomba öntöttem dr. László Elek arcmását, most pedig Petőfi-szobrot készítek a művelődési központ elé. — Sokszor említed beszél­getés közben, hogy a mű­vész és* a humánum elvá­laszthatatlan. Hogyan érted ezt? — Úgy, hogy a művész attól művész, hogy az alko­tás folyamatában, az alko­tásban a humánumot keresi és juttatja érvényre. Vala­mit, amit ha átél a szemlé­lő, úgv érzi, több lett általa, úgy érzi, hogy megrezdült a lelke a látványtól, és a lát­vány mögötteseitől, amit úgy is mondhatnék, hogy gon­dolat. Az emberség, az em­beri méltóság tisztelete. — Azt hiszem, sőt, meg­győződésem, hogy szobraid és plakettjeid sorra bizo­nyítják: a humánum való­ban ott sugárzik mindegyi­ken. Ez nyilván azt is je­lenti, hogy sokakhoz el akarsz jutni. — Pontosan! És azt aka­rom. hogy félreérthetetlenül megértsenek. Hogy tisztán tudják, érezzék, mit miért csináltam, ez vagy amaz a szobrom-plakettem miért ké­szült? Igen, a sokakhoz elju­tó alkotásnak van igazi ér­telme. És lehetek, élhetek bárhol, lehetek művész vagy asztalos: a legegyszerűbb munkát is alkotó módon kell tennem, mert ha nem így van, értelmetlen, nyűg és kínlódás csupán. . — Húsz éve végezted el a főiskolát. Mire jutottál? — Úgy is válaszolhatok, hogy minden érdekel. Eszem­ben sincs azon bíbelődni, hogy valamiféle sajátosan „rajkis” stílust alakítsak ki magamnak, hogy arról azon­nal ráismerjenek. Alkotok, ahogy az eszem és a szívem diktálja, és úgy, ahogyan a legtöbben megértenek. Ez a legfontosabb számomra. Sass Ervin /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom