Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
1982. december 11., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak 16. Összefoglalás, vagyis: új avantgarde :s: IMIUMIIIII ammmmmmm ammmmmmm ■■■■«mmMM**00000000mm0m**000am ■■■mmwmaaaaaaaaaaaaaaaamm000mm Victor Vasarely: Tau-ceti Amiről eddig írtunk, általánosító megjelöléssel: avant- garde-nak mondják (ez franciául előőrsöt jelent), másutt modernizrrtusnak. Sem egyik, sem másik gyűjtőfogalom nem fedi azt, ahogy értelmezzük. A maga korában minden korszerű, java művészet elöl jár és mindegyik modern. A modern szó latin eredetű, de latinban a modo jelentése: éppen most, nyomban, azonnal, tüstént, s csupán átvitt értelemben lett végül is a modern: korszerű, időszerű, újszerű, mai. De hát az impresszionizmus óta minden művészeti vállalkozást, mely elvetette az előző kifejezési formákat, *-s feladatának a művészi forma megújítását tekintette, utólag képzett fogalommal avantgarde-nak nevezzük. Hovatovább az avant- garde-dal is megbékül a közízlés, ha olykor idegenkedik is tőle. De fejcsóválva nézi a mai avantgarde törekvéseket, amelyeket jobb (1965) híján neoavantgarde-nak nevezünk, „új előőrsöknek'’. Aki komolyan veszi, hogy a művészetek tükröt tartanak saját korunk elé, azok a mai avantgarde-ot valójában bírálatnak, reális tükörképnek tartják, mint elődeiket, mások az értelmiség kapkodásának, társadalomellenes anarchiának. Az igazság a kétféle végletes álláspont között van. Ennek az avantgarde-nak csupán távolról van köze a megelőzőhöz. Közvetlenül 1945 után nem is igen mutatkozott az újítás szándéka. Az indulatok nyugovóra tértek, az ember a művészetekben sem kívánta a lázongást, a mindenáron újat. De a ’60-as évek táján feltűntek a társadalomból való kiszakadás művészi megfogalmazásai. A divatossá lett „csak” jellemzi ezt a kiábrándultságból táplálkozó avantgarde-ot, mely éppúgy épít a polgárt hökkentő abszurditásra — krimivel, szexszel, ngvetségessel —, mint ötven éve a dadaizmus. Csak ne kelljen unos-untalan az öregek meséit hallani: szegénységről, háborúról, harmóniáról, tisztességről, mert nincs értelme a tegnapnak, nincs a mának és a jövőnek, nincs semmihez, senkihez se közünk, csak önmagunkhoz, csak a múló pillanathoz. Van az avantgarde-nak egy építő, konstruktív vonulata is, gondoljunk a magyar származású Viktor Vasarely- re, Schöffer Miklósra. Ok a teremtő alkotásra figyelnek, számukra az avantgarde nem áru, nem a reklám egyik formája, nem egyéni- eskedés, nem szalonképes előkelősdi, hanem ugyanolyan meggyőződéssel és hittel telített vállalkozás, mint a tegnap avatgarde-jáé. Kivonulás ez is a megáporo- dott művészetekből, de nem kiábrándulással. Kétségtelenül van tudományos, racionális vonása ennek a magatartásnak. A tudományok forradalmasították művészeteinket. Nemrégen nálunk is nagy visszhangot keltett a lézerofónia, a lézersugárral előállított, hanggal aláfestett kép. Még aligha tudjuk meghatározni, hogy ez az út merre visz. De ez nemcsak tagadás, ez a lehetőségünkre álló eszközök birtokba vétele. Sok egyéb között említhetjük a neoavantgarde-nak a múltbelihez képest azt az újdonságát, hogy nyitva hagyja az alkotást, s ez az irodalomban éppen úgy tüntet, mint a képzőművészetben vagy a zenében. Vagyis rábízza a nézőre, az olvasóra, a hallgatóra, hogy ő fejezze be a mű formáját, gondolatát, ritmusát. A tegnapi avantgarde többé-ke- vésbé lezárta a művet, keretbe fogta a képet, alapra ' helyezte a szobrot, a kompozíciónak törvényei voltak. A mai avantgarde igyekszik ezektől a formáktól, mint öröklött törvényektől, szabályoktól megszabadulni. Kétségtelen, hogy ezzel bevonja az alkotás befogadóját az alkotó, folyamatba, arra készteti, hogy ne alárendelt „műélvező’’ legyen, hanem tevékeny- vállaló is. Ugyanakkor kaput nyit az ötletművészetnek, az egyéni- eskedésnek, a mesterkélt individualizmusnak. Ez a veszélye az új avantgarde-nak. A neoavantgarde-ban az elmúlt százhúsz év művészeti kísérletének, az avantgarde-nak minden elemét megtaláljuk, elsősorban a szürrealizmusét. De sem a jégből faragott szobrokat, sem az agypótló számítógépeket, sem a talált tárgyak művészi rangra emelését nem tekinthetjük művészi vívmánynak. Üj értékrend van kialakulóban, változnak a kifejezési eszközök, módszerek, mint ahogy változik az ember is. Megérthetjük a művészet vívódásait is. Az ötletművészet múló sikereiben azonban inkább szomorú példát látunk, mint követendőt. •Ha nem is fogadjuk be egészen, kísérjük figyelemmel, megértéssel napjaink művészetét. A neoavant- garde nemcsak keres, nem csupán korunk igen bonyolult, tisztázatlan képét fogalmazza meg, de tovább élteti a népi művészetek iránti vonzódást, a konstruktivizmus szemléletének értékeit, a szürrealizmus képzet- társításainak ma már felfog- hatóbb emberi tartalmát, hogy csupán néhány pozitív jelenségre figyelmeztessünk. És itt találkoznak korunk reálisabb útjaival, a kritikai realizmussal — kerülő utak az egyenesebbel. Koczogh Ákos (Vége) Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, ma disz (tárgy és gyapjúhímzés, 1975) Szitás Erzsébet: Kodály Zoltán Madár János: Fohász Ne küldd el az utakat, homlokomat a szélnek. Két kezedet nyújtsd felém, s ujjaink beszélnek. 1 • Verrasztó Gábor: Rétegződés három év már elrepültek a fecskék tegnap meoint lerajzoltalak ugye nem gondoltad volna hogy még most is SZERETLEK lehet hogy ez az út a végtelenbe bekapcsoltam a tévét bombák rakéták szárnyas halál MADE IN USA senki sem látott semmit még mindig szeretlek NO BOMB emlékszem egyszer mellém ültél enni kellene valamit többször is egész közel borsóleves a torkomon akadt valami felköhögtem egy TANK volt közben itt voltál egy percig vagy egy évig már nem tudom találat érte a szemközti házat reggelre gombák nőttek az égen vagy valami hasonlók ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK Gárdonyi világa Emlékezés halálának hatvanadik évfordulóján Vannak olyan irodalmi alkotások, amelyek olyan mélyen ivódnak lelkűnkbe, hogy örökkön magunkban hordjuk. Vannak olyan alkotások, amelyek gondolatisága nemesíti a lelket, tetteinkben is mindig ott motoszkál a meghatározó gondolat. Vannak olyan művek, amelyek bája, történetisége úgy él tovább, hogy újra és újra megidézzük. A gyermek- és ifjúkor olvasmány- élmény-világáho.: oly szorosan kötődik Gárdonyi Géza az Egri csillagok című regényének történet-. n.int ahogyan elválaszthatatlan a világ felfedezésétől a Robinson Crusoe, Huckiebery Finn, Tamás batva kunyhója. Copperfield David, az indián könyVek, és még hosszasan lehetne sorolni. Egyik értékelője ezt jegyzi fel Gárdonyiról az Egri csillagok kapcsán, hogy „megírta a legmagasztosabb hazafiság népi tankönyvét”. S mennyire igazi Gárdonyi Géza, a néptanító ezzel ért el a pedagógusi pálya csúcsára, hiszen az 1899-ben folytatásokban, majd 1901- ben könyvalakban megjelent alkotás azé az emberé, aki •gképp eljegyezte ekkorra már magát az irodalommal, amely kezdetben ugyancsak rögös pálya volt. de itt, ebben a művében példamutató hősöket teremt, s ezzel nemzedékeket tanít nemzeti múltunk becsülésére, tanít arra az örök igazságra, hogy egy hazát naggyá a nép tehet. Éppen száz esztendeje annak, hogy 1882-ben megérkezett Karádra, ahova segédtanítónak nevezték ki. Választott hivatása, hogy a nép „lámpása” legyen. S mily vigasztalan körülmények között kezdett: szobájába befütyült a szél, mert nem volt üveg az ablakon, ágyába pedig beesett az eső, mert a tető is hibás volt, s ő pedig napról napra élt, és cikkeket írt, de kezdetben ugyancsak kevés sikerrel. Aztán így sorakoztak néptanítói pályájának állomásai: Devecser, Sárvár (ez utóbbi helyről osztrákellénes magatartása miatt küldték el), Dabrony, ahol szerencsétlen kimenetelű házasságát is kötötte. S mindez megjelenik majd novelláiban és A lámpás című kisregényében. 1885-től azonban Gárdonyi végérvényesen eljegyezte már magát az újságírással, illetve a szépírói munkával, amely kezdetben hasonlóan göröngyös útnak ígérkezett, mint a néptanítóság. Győrben a Hazánk című napilapnál kezdi, aztán a Tanítóbarát nevű pedagógiai folyóiratot szerkeszti, majd a Győri Közlöny szerkesztőségének lesz a tagja, később a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló szerkesztőségében dolgozik. 1891-től az Arad és Vidéke című napilap szerkesztője, 1897-ben aztán végleg Egerbe költözik, s itt él haláláig, amelynek hatvanadik évfordulójára most emlékezünk Gárdonyi Géza életművének jelentős része az idő rostáján kihullott, elavult. Realista szemléletű novellisztikáját azonban az Egri csillagokkal, A lámpással, legjobb kisregényeivel együtt a magyar irodalom klasszikus hagyományai között tartjuk-számon. Ügy tiszteljük őt, mint egy ellentmondásos korszak művészi tükrének alkotóját. Gárdonyi Géza par excellence nóvel- laíró volt, s mint ilyennek, a magyar elbeszélő próza legjobbjai között van a helye. Ábrázoló művészete veretes népi ihletésű: a nép- költészet, elsősorban a népdal érzelmi gazdagsága, leheletfinom remegése szélesedik nála epikus hullámzássá. A paraszti lélek intimitásainak feltárásában kortársai közül senki sem jutott mélyebbre nála, miközben igen gyakran hiányzik belőle a harcos szenvedély. Novellaírói, regényírói hangjára nehezen talált rá. A pesti Magyar Hírlap hasábjain a lap főszerkesztője, Fenyő Miksa ösztönzésére írott Göre Gábor-történetek- re, amely egyfajta közízlést, hamis illúziót elégítettek ki, később szinte gyűlölettel emlékezett vissza. A lámpás megjelenése egyben művészi fejlődésének is új állomása. Néptanítói múltjának emlékei szólaltak meg ebben a műben, méghozzá figyelmeztető hangon. Aztán sorra jelenik meg a Két menyasszony és más elbeszélések, az Egri csillagok előtanulmánya a Kékszemű Dá- vidkáné, Az én falum. Műveiben közvetlenül mesélt az iskola, a falu hétköznapi eseményeiről, apró örömökről, gondokról, a gyermeklé- lek finom rezdüléseiről. Kétségtelen, hogy Móricz és Móra előtt Gárdonyi alkotott a legmaradandóbbat ezen a területen (Március, A hópehely, Bűntárgyalás stb.). Egyik-másik novellája erősen társadalmi telítettségű. A parasztleányban a szerelem beteljesedésének útját álló osztálykorlátokat támadta, a Boriskábari pedig ismét a néptanítók társadalmi kivetettségét példázta. De útját később újabb tévelye- dések jellemzik, hiába intik barátai, Bródy és Móricz. Ady értékelése azonban mégis igaz: „Soha és senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poéta- sággal nem mesélt, mint a legújabb, Gárdonyi. Tudom, hogy szerénységében bántom meg, ha Dickens nevét írom ide, de új Dickens, vagy legalább bölcs derűjében hozzá hasonló.” Ez Gárdonyi értéke ma is. Fülöp Béla
