Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

1982. december 4., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Helyünk a világban Beszélgetés Hubay Miklóssal, a Magyar írók Szövetsége elnökével — ön sok időt töltött kül­földön, jól ismeri más né­pek irodalmát, irodalmi éle­tét, írószervezeteit. Vélemé­nye szerint mi a sajátossága a mi irodalmunknak, iro­dalmi életünknek? — A látszat ellenére mesz- sze vagyok attól, hogy is­merjem a határon túli iro­dalmakat. Kevésbé ismerem, mint az irántuk érdeklődő, művelt magyar olvasó. Egy­szerűen azért, mert nem ol­vasok sokat, például prózát alig. Ha meg olvasok, akkor a magyar irodalmat olva­som, azon belül a költőket újra és újra! Ezzel el is megy az olvasásra jutó időm. Nyolc esztendeje a firenzei egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat tanítok, az órákra is fel kell készülnöm, hogy eleven élményként ad­hassam át élő és klasszikus irodalmunkat hallgatóimnak. Tehát Firenzében is magyar irodalmat olvastam és olva­sok. A hazától távol az em­ber szervezete is ezt kíván­ja! Arra viszont csakugyan több módom adódott, hogy az irodalmi életet megfi­gyelhessem más országban, így lesz szembeötlő igazán a magyar irodalom és iro­dalmi élet két legfeltűnőbb sajátossága: a líra kiemelke­dő szerepe és az írók népi­nemzeti tudata. Külföldről nézve ez nagyon szembeötlő. Mielőtt Francois Mitterrand francia államelnök a közel­múltban hazánkba látoga­tott, kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne magyar írók­kal találkozni, s eljuttatott hozzám egy feljegyzést ar­ról, kikkel szeretne eszmét cserélni, és mely kérdésekre szeretne választ kapni. A kérdések legpregnánsabbja, hogy a költészetnek miért nagyobb a jelentősége Ma­gyarországon, mint a pró­zának. Ez a jóindulatú nyu­gati érdeklődő számára meg­lepő, s szerintem ma való­ban ez a helyzet. (Bár nem­régen az Élet és Irodalom­ban á fiatal írók szervezeté­nek képviseletében megin­terjúvolt Szilágyi Ákos az új nemzedékek irodalmi éle­tére jellemző tünetek közt azt említi, hogy náluk a próza jelentősége nagyobb a líráénál.) — Vannak-e jellegzetes problémáink? — Az egyik nyilvánvalóan a magyar irodalom hagyo­mányos közéleti töltése, amely megmarad akkor is, ha a közélet irányításában az irodalom elfogadja a po­litika primátusát, és nincs oppozícióban vele. Az iroda­lom e közéleti szesepe ész­revehetően akkor is létezik, ha a magyarországi irodal­mi életet mindig befolyá­soló nyugati divatok az ilyen szerepnek ellentmondanak. Irodalmunk másik jellegze­tes problémája, amelyet sokszor provokatívan emel­nek ki, és sokszor reményte­lenül próbálnak elkendőzni: irodalmunk „városi” és „né­pi” vonala közti ellentét. Ez az ellentét, mint két pólus, olyan erőteret teremt a ma­gyar irodalmi életben, amely szerencsés esetben a művek, tendenciák megerősítését szolgálja, szerencsétlen eset­ben nevetséges és szégyen­letes béka-egér harcra hec­cel. De aki távolból, vagy egy majdani „objektív utó­korból” figyeli ezt a jelensé­get, vagyis századunk ma­gyar irodalmát, az megren­dültén fogja látni, hogy mi­lyen nagy volt az a magyar irodalom, az a magyar szel­lem, és az a magyar nyelv, amely egyrészt kávéházi be­szélgetésekben csiszolódott, másrészt a képalkotás cso­dálatos lehetőségeit emelte folyton föl az indusztriali- zálódás során egyre inkább betemetődő őskultúrából. És bámulhatja' a távoli figyelő azokat a legnagyobbakat, akik — mint Ady, Bartók, Illyés, József Attila — e két inspirációnak a szintézisére is képesek voltak! — A líra kivételes helyze­te irodalmunkban milyen visszhangot kelt külföldön? — Nemrég utazott el tő­lünk egy fiatal olasz költő, Saure Albisani, aki a Műve­lődési Minisztérium vendé­geként járt nálunk. Szabó Lőrincet fordít, és egy Olaszországban megjele­nendő XX. századi magyar antológiát gondoz. (Zárójel­ben hadd tegyem hozzá a leglényegesebbet, hogy az anyagi alapot Illyés Gyula adta, aki tavaly ősszel az Olaszországban kapott Mon- dello-díjával járó ötmillió lírát ennek az antológiának a támogatására ajánlotta föl. A pénz és még inkább e gesztus erkölcsi értéke — Illyés nevének és a Mon- dello-díjnak a varázsával — is segíti felbátorítani a je­lentős olasz kiadókat az an­tológia publikálására.) — Albisani az ön tanítvá­nya volt Firenzében? — Igen, s az ő személye garancia számomra, hogy a válogatás és a fordítás a le­hető leghatásosabb lesz. Szinte megbűvölte őt, hogy milyen gazdagon virágzik nálunk a költészet, s hogy milyen népszerű! Olaszor­szágban abszurdumnak hat­na, hogy egy napilap vasár­napi számában verset is le­het olvasni. Nagyszerű 'heti­lapjaikban kitűnő újságírók tökéletes eszmefuttatásait ol­vashatjuk a világ minden dolgáról, de verset az utóbbi évtizedben talán kétszer ol­vastam bennük, egyet Paso­lini, egyet pedig Montale halálakor. A firenzei fiatal költő talán városa történeté­ben találhat példát hasonló virágzásra a quattrocentó- ban, a cinquecentóban, ami­kor száz—kétszáz művész élt és festett egyszerre a városban... — Itthon időről időre fel­vetődik a mester és tanít­vány viszony hiánya az iro­dalomban. Mi erről a véle­ménye? — Az 1945 után, vagy in­kább az 1950 után kezdődő irodalmi életben az író sze­repe Magyarországon — nálunk talán inkább, mint másutt! — megváltozott. A háború előtti és alatti évek­ben számomra (és nem vol­tam e tekintetben egyedül) lélegzetelállító pillanat volt, ha irodalmunk valamelyik nagy képviselőjét egyáltalán megláthattam. Már magunk is könyvekkel, bemutatott színdarabbal a hátunk mö­gött némán követtük a túlsó oldalon haladó Móricz Zsig- mondot, Karinthyt... Vagy egy másik példa: abba a szerkesztőségbe, ahol egye­temistaként dolgoztam, rend­szeresen bejárt Illyés Gyula. A szerkesztőség beltagja volt Gyergyai Albert. Illyés jöttére a nála idősebb Gyér- gyai szinte az ajtó mögé rejtőzött zavarában, megille- tődöttségében, hogy a helyi­ségbe a nagy költő belépett! Illyés akkoriban negyven év körül járt. Nem generációs kérdé^ volt tehát a mester és tanítvány viszony, ha­nem az elismert írói, költői értékeknek rendkívüli tisz­telete a fiatalabbak, illetve., írótársak részéről. A Nagyok az értékeikkel voltak meste­rek! Hogy jókedvű, ám a kérdés mélyére világító ese­tet említsek: Illyés a ma­gyar nyelv igét teremtő ere­jére hozta egyszer példának, hogy a kávéházi asztalnál a vezető kritikus oda-oda „schöpflintett” ... Hadd te­gyem hozzá, hogy az írónak azidőtt meglevő, egyáltalán nem egészségtelen kultuszá­ban a sajtó is szerepet vál­lalt. Húszéves koromban én többet tudtam a velem nagy­jából egykorú Karinthy Ci- niről, aki állandóan szere­pelt a Színházi Életben jó mondásaival és tárcáival, mint ma, amikor Magyaror­szág egyik legjelentősebb prózaírója. Huszonnégy éves koromban, első színházi be­mutatóm előtt többet írtak az újságok a készülő darab­ról, mint most, ha a nem tudom, hányadik színművem bemutatójáról írnának. Az író, ha értékes műveket al­kotott, népszerű ember, ka­rizmatikus személyiség lett, mai szóval: sztárnak érez­hette magát. De mondjuk inkább úgy: a közérdeklődés homlokterébe került... — Féltsük-e irodalmunkat az avantgardizmui hullá­maitól? — Számomra az egyik legizgalmasabb magyar nemzedékregény az, amely­ben Vas István a XX. szá­zadi magyar költészet irá­nyainak küzdelmét bemu­tatja. Ennek egyik nagy té­mája, hogy miképp fordult az avantgard-divatok idején az avantgárdot megtapasz­talt magyar líra a hagyomá­nyos tematika, a hagyomá­nyos küldetés és a hagyo­mányos forma felé. A ma­gyar irodalomnak ez a kü­lönössége nem csupán e re­gényfolyamban figyelhető meg, hanem ma, a neo- avantgard-divatok idején is az irodalmi életben. Hadd tegyem hozzá e sajátosan magyar irodalmi tendenciák magyarázatául: minden nyu­gat-európai, közép-európai vagy kelet-európai „izmus” lényegében a hiteltelenné vált konvenciókkal szem­ben a hiteleset kereste. S ha nem találta, vége volt. S akkor kereste tovább ugyan­azt a hiteleset valamilyen más formában, már egy más hullámtól érintve. A hite­lesnek a keresése az, amely miatt a magyar lírának a fejlődése nem is különbözik annyira az avantgard- törekvésektől, de mi azt valljuk, hogy ami a hiteles­séget illeti, mi birtokon be­lül vagyunk. Gulay István Schéner Mihály: Grafika I. Galambosi László : Tanya A háztetőre macska. körme ír. Boglyaközeiben ayókál a nyír. Körötte kövér vadnyulak m.elengetik viskóikat. A csipkefa földig hajolva súg. Bozsogní kezd a vakondalagút. Tollas hodályba róka lép, libával vérzi réklijét. A hold előtt cinkét ringat a gally. Surrog a selymet pörgető guzsaly. Schéner Mihály: Grafika II. Szúdy Géza: Hull az akácok aranypénze Hull az akácok aranypénze Ezzel fizet ki életem? Elfogadom pénzét az ősznek Boldogan hogy még tehetem Hogy itt vagyok még elfogadni Az élő személyes csodát E soha már nem ismétlődő Kristály pillanat mákonyát S míg jegecedve árad el mi Időben őszökben örök Myroni diszkoszként a sorsnak Kezében szállni feszülök Őszömnek fénylő aranyában A messzi eget kémlelem Készül a végső mozdulat mely Egyszer majd meglendül velem Fölívelek pakon peregve Amint ok és cél összefog S ha, én nem is — az tudja tán hogy Hová dobott ki eldobott Takács Tibor: Két őszi vers í. Szeptember végi orosz erdő, szemembe süt, szinte vakít, színeivel olyan megejtő, benne a cinóber a hit, kármin az ősznek forradalma, izgatottak az okkerek, amint lehullnak az avarba, puskagolyók a friss szelek, aranyfüstben állnak a nyírfák, mind-mind ősi, orosz ikon, lehulló levelekkel írják, hogy jön a tél, szántalpakon. Vajon az ősz most milyen otthon, fent, a tyukos-tetői dombon? 2. Milyen az ősz a kiserdőben? Vadkörtefámon van-e körte? Futkos-e a gyönyörű vörheny skarlát a fák közt körbe-körbe? Jaj, milyenek az okkersárgák, s a nyárból ittmarasztott zöldek? Kétezer kilométert járt át a gondolat, vagy annál többet? Volgográd úszik el a mélyben, az ősz utazik lent a Volgán, hányszor futkos haza reményem sugaras szeptember utóján! Akár a vadludak az égen, míg mondom; én is hazaértem!

Next

/
Oldalképek
Tartalom