Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
1982. november 20., szombat NÉPÚJSÁG Pyrker érsek gondolt a jövőre II minaret győzött a múló századokon (Kirila Imre felvétele — KS) ajándékügyben Tengernyi munkát írtak össze a világhódításra szom- juhozó törökökről. Abban minden forrásmunka megegyezik. hogy az építkezés nem tartozott szenvedélyeik közé. Fürdőket emeltek ugyan, mert a testápolás, a tisztaságkultusz egyike volt ritka erényeiknek. Ezzel bizony nem kis meglepetést okoztak az állítólag kulturált Európában, ahol még az uralkodók sem kedvelték a rendszeres mosdást. Allah- nak minaretjeik karcsú tornyaival, s a hozzájuk csatlakozó dzsámikkal tisztelegtek. Egerben — a vár elfoglalása után — hamar otthonra leltek. Itt is karcsú tornyokkal ékeskedő imaházat emeltettek még a XVII. század elején. Először — 1664-ben — az országról országra kalandozó, éles szemű, bár kissé túlzó kifejezéseket használó utazó, Evlia Cselebi szól róla: ,,. . . híres a Széles utcai mecset, a Kethuda mecset”. Neki köszönhető, hogy a mecset nevét és az egykori utca nevét is ismerjük. 1687. december 17-én ismét — s ezúttal véglegesen — a magyaroké lett Dobó híres erőssége. A megvertek zöjne messzire futott. A visszafoglalok új rendet diktáltak, ez magyar áldozat nyomán született, de önző, lélektelen Habsburg-érde- kek formálták. Az épít-. ményt a katolikusok kapták meg, akik káptalani templomként használták. A cél tehát maradt a régi, csak a fohászokat címezték — legalább olyan feleslegesen, mint Allah katonái — másnak. Erdődy püspök 1727ben az irgalmasoknak adta. kórházi kápolnának szánva. Az új tulajdonosok hozzá is fogtak a teljes renováláshoz, valószínűleg zavarta őket a másik isten emléke. 1730- ban új tetőzettel látták el. A kupolát felváltotta a sátortető. 1744-ben ismét torzítják eredeti jellegét, hiszen sekrestyét toldanak hozzá. Pyrker érseket valószínűleg zavarta az átépített dzsámi nem éppen szemgyönyörködtető képe, ezért lebontását engedélyezte, és anyagilag támogatta a közelében emelendő templom G. Hagy llián: űz útonjáró Ez volt az utolsó hely. ahová bekopogtatott. A Ba- laton-parti városka összes üdülőjét végigjárta már sikertelenül. A portásnak elmondta, mi járatban van. Az öreg olyan szemekkel meredt rá, mintha bűnözőt azonosítana. Koszos, kopott nadrág, elnyűtt papucs, hosszú haj, és ami a legriasztóbb, kezében egy gitár. A kapus tudta, hogy az üdülőben van egy megüresedett hely. Ennek is két keze van. gondolta. — No, várjon egy kicsit, telefonálok. A fiú rágyújtott. Mozdulatai, különösen ahogy a cigarettát a szájához emelte, egykori napszámosokra emlékeztettek. — Az igazgató úr várja magát. Ott az a fehér ház. Első emelet — mondta az öreg. Az igazgató kövérkés, őszes, köpcös ember volt. Körbejárta az iroda közepén álló jövevényt. Az egri minaret építését. A minaretet azonban nem. hagyta veszni. Csodálhatta eget ostromló, karcsú eleganciáját, a vöröses, a gonddal faragott homokkőbe álmodott kecsességét. Talán jelképnek vélte, me- mentónak is szánta. 1829- ben bádogkupolával fedetté, s megmentette a pusztulástól. A fenn tündöklő félholdat nem szereltette le, hanem keresztet állíttatott fölé. Később nálunk is társasággá szerveződött a múlt hagyatékáért aggódók tábora. Az sem véletlen, hogy a tiszteletreméltó gondolat Egerben bontott zászlót. A stafétaváltók mindenesetre nem feledkeztek meg erről. Többek között ezzel magyarázható az, hogy 1897-ben Möllner István terveinek megfelelően restauráltatta a — Mi van, porosfülű? — kérdezte nyomatékosan. — Munkát keresek. — Kapsz, de nem így. Hajvágás. Borotválkozás. Gitározás nincs! A raktárból adunk másik ruhát. Mosogatni fogsz a konyhán. Egy hónapig tudunk foglalkoztatni. Szállás, koszt, munkabér lesz. Az üdülőkkel nem ismerkedünk, a személyzetnek külön stégje van a parton. Az intézmény szabályzatát pontosan'betartani! Rendben? — Rendben — felelte a fiú. — Most pedig lemegyünk a mosodába, hogy kisubic- koljanak a lányok, mert én még ilyen porlepte embert nem láttam — fejezte be mondandóját félig viccesen az igazgató. A fiú munkájára nem volt panasz. A pohármosogatóban dolgozott egyedül. Szája csücskében mindig cigaretta lógott. Többnyire csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. A személyzeti kosztra nem panaszkodott, bár látta, hogy rajta kívül szinte mindenki mást eszik. A pincérek különféle nyugati cigarettákat szívtak. minaretet a Műemlékek Országos Bizottsága. Nagyjából érvényesült a korhűség követelménye. Annál is inkább. mert az eredeti formáról számos rajzos vagy festett ábrázolás maradt fenn, s ez mindenképpen megkönnyítette az eligazodást. A torony például akkor kapott új kősüveget. Aztán hosszú csend — úgy is mondhatnánk: nemtörődömség — következett. Igaz, 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség megoldotta a kisebb mérvű állagmegőrzési feladatokat, ez azonban nem jelenthetett gyógyírt a régóta sokasodó bajokra. A hetvenes évek akciói azonban sikerrel jártak, s ma már ismét dacolhat az idővel a török világ e ritka szép szimbólu- ma' Pécsi István Sokszor kaptak a borravaló mellé egy-egy paklival. Úgy két hét elteltével az egyik nap, műszak után a főpincér egy százast dugott a fiú csikkzsebébe. — Ezt a jó munkájáért — tette hozzá. A fiú kivette a pénzt, és letette az asztalra. — Köszönöm, de nem kell. — Hogyhogy? Ne hülyéskedjen már — mondta a főpincér, és a legény markába gyömöszölte a piros bankót. A pincérek döbbenten figyeltek. A fiú idegesebben, de türtőztetve magát, újra lerakta a pénzt. — Mondtam már, hogy nem kell — megfordult, és otthagyta őket. Lement a partra, magával vitte a gitárját, de nem játszott rajta. A vizet nézte, a hullámokat, ám ezen az estén nem látszottak, a leszálló köd elborított mindent. Hirtelen hatalmas ütést kapott hátulról. Nem tudott föl- állni, rúgdosni kezdték. Arcán érezte a vér melegét. Hangszerét széttaposták. — Rohadt csavargó! — lihegte egy hang az éjszakában. Fellapozom előjegyzési naptáramat, s látom, nagy piros betűkkel beleírtam (még újévkor), hogy őszutón itt a karácsonyi ajándékvásárlás ideje. Az emlékeztetőt a sok éves tapasztalat, s a decemberi futkosás „réme” diktálta. Érthetetlen, miért is változtatják perzsavásárrá a karácsonyt megelőző heteket az ajándékozni vágyók? Decemberben sincs több pénzünk, mint máskor, s ha van bennünk kis előrelátás, úgyis rendszeresítünk egy ..karácsony” feliratú borítékot, amelybe egész éven át rakosgatjuk takarékoskodásunk eredményét, s ezáltal a forgatagot megelőzve szerezhetjük be a családtagjainknak szánt meglepetéseket. Igen, a meglepetést, és nem a kistafírozást. Mert a karácsonyi vásárlásőrület az utóbbi években — teljesen háttérbe szorítva és elhomályosítva az ünnep lényegét és hangulatát — már- már felért valami fordított árveréssel: „ki ad többet — nem érte, hanem — neki?" Ideje lenne végre komolyan választ keresni a kérdésre: mi az ajándékozás lényege? A meglepetés, az örömszerzés. A kettő nem választható el egymástól, hiszen a legnagyobb öröm éppen a kicsomagolása valaminek. amiről nem tudjuk, hogy mi. Ezért nem fér ösz- sze az egésszel a megrendelés („ezt meg ezt vegyetek nekem karácsonyra”), de még a tudakozódás sem: „mit szeretnél”? Az egymásra fi„Paprika put Szeged on the map”, azaz „Szegedet a paprika tette a térképre” — magyarán, változtatta híressé — írta egykor, az 1930- as évek elején Paál Jób, a Tisza partjáról Amerikába származott paprikakereskedő, aki aztán igazán tudta, milyen értékes, akár egy egész város, sőt, egy egész országrész gazdasági életét meghatározó növény ez a burgonyafélék családjába (Solanaceae) tartozó, a Capsicum annuum L. nevet viselő növény. Igen, ritka mód értékes ez a zöldség- és fűszerféleség, mert friss állapotban eleven tápanyag — főként vitaminforrásként fogyaszthatjuk — megszárítva, megőrölve pedig számos étkünket ízesíthetjük vele. Nem is hiányzik egyetlen konyhából sem, s ezért aztán nehéz elhinni, hogy tulajdonképpen új keletű élelmiszerünk. Kolumbusz történelmi útja után Dél-Ame- rikából hozta át Európába d’ Averio hajós. Magyar földre az 1570-es években juthatott el, amikor — így mondja a história — Széchy Margit, Zrínyi Miklós nevelőanyja is termesztette kertjében a „vörös törökborsot”. (Ez az elnevezés egyértelműen jelzi, hogy a törökök közvetítésével jutott el hozzánk.) A paprika Szeged környégyelés a legfontosabb, annak a tanújele az ajándék. Az igazi . meglepetéshez idő kívántatik. Nem a boltban, sorbanállással töltött idő, hanem a megfigyelésé: mi az, aminek a másik örül, amit szeretne, de nem vesz meg magának, mert luxusnak tartja; mi az, ami kifejezi odaadásunkat, ráfordított figyelmünket? (Nem véletlen, hogy az udvariasság szinonimája a figyelem szó!) Ilyen értelemben az egészen apró ajándék is nagy- gyá nőhet. Az is jó lenne, ha a lassanként izmosodó kisipar ráállna a kis szériák készítésére, az olyan apró használati tárgyakéra, amelyek épp azzal szereznek örömet, hogy „sosem látottak". A téli könyvvásárt sem ártana előbbre hozni, hiszen a legszebb (s legolcsóbb) ajándék a könyv, de hogyan bonyolítsuk le idejekorán a többi vásárlást, ha még nem tudjuk, mi minden várható a könyvkiadástól? Persze könyvet csak annak adhatunk, aki szereti. Ajándékkal csak gyermeket lehet nevelni (őt egy-egy izgalmas mű rákapathatja az olvasásra, egy-egy logikai játék a konstruktív gondolkodásra, barkácsfelszerelés a fúrás-faragásra), de a felnőttet aligha változtathatjuk meg egy ajándékkal. Ne is akarjuk, önmaguk gondozására kevés ügyet fordító nőknek hiába veszünk piperecikkeket, botfülűnek lemezt, ügyetlennek fonalat, kötőtűt. Nem is ez a változtatás ideje; a karácsony az örömszerzés alkalma. kén talált igazi otthonra. Jól táplálta az ottani talaj, a sok-sok napfényes óra pedig az érését segítette. Helyi termesztéséről a legrégebbi adat 1723-ból származik, helybeli fogyasztását pedig szintén a XVIII. században jegyezték fel, mégpedig a piaristák rendházának elszámolásában a „pro paprika” jelzés alatt. A növényhistorikusok kibogarászták, hogy sokáig — egészen a XIX. század elejéig — csupán házi fűszerként alkalmazták, tehát nem termesztették piacra. Erre akkor került sor, amikor a Pálfy-testvérek 1859-ben megépítették az első paprikamalmot Szegeden, ahonnan aztán már nagyobb tételekben került mind a bel-, mind a külföldi vásárlókhoz az égőpiros, csiklandozó illatú őrlemény. Legelső importőre a francia Escoffier úr volt, akinek jóvoltából aztán még a Monte Carló-i Grand Hotel éttermében is szegedi paprikával főztek. Amint azt máig is hallani: „mögindult a papriká- zás”. Annyira „mögindult”, hogy egyre-másra hamisítani is kezdték a terméket, mégpedig oly mértékben, hogy a múlt század végén már törvénykezni kellett minősége védelméről. Csonka Ferenc vegyészmérnök vezetésével laboratóriumot is létrehoztak, amely intéz„Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel" — a régi mondás megint időszerű: az anyagi kényszer bizonyára sokakat rákényszerít majd a találékonyságra. És talán az ajándékkészítésre is. Mert a meglepetés becsét gyakran az adja meg, hogy aki adta, maga alkotta (varrta, kötötte, hímezte, faragta), rááldozta napjaink legvalódibb „hiánycikkét”, az időt, s a ráfordított órák során arra gondolt, akinek ' készítményét szánta. Néhány évtizeddel ezelőtt még felettébb illetlen dolognak számított, fia — közeli családtagok kivételével — férfiember nőnek praktikus holmit vett. Virág, könyv, édesség — eddig terjedt az etikett megszabta skála. De még családon belül is valahogy mindig az volt az igazi ajándék, ami nem tartozott a hétköznapok szükségletei közé. Aztán elkövetkezett a költséges ajándékok kora. Most pedig, kissé nehezebb időkben, ajánlatos visszatérnünk az ötletes apróságokhoz: minden jó, ha örömet okoz. Csak azt ne mondjuk: adok pénzt, vedd meg magadnak. Persze ilyen eset is előfordulhat. De azt nem ajándékozásnak, hanem anyagi támogatásnak hívják. Van úgy, hogy borítékok cserélnek gazdát, amikor mindkét fél a „vedd meg magadnak” jelszóval nyújtja át adományát. De minek? Hiszen az már csak a jó szándék torzképe, a lustaság kölcsönös bevallása. Mi tehát az ajándék? Jelképe annak, hogy valaki fontos a számunkra, annyira, hogy gondolkozni is hajlandók vagyunk érte. mény aztán szigorúan minősített, büntetett, óvott. Lehet, hogy éppen a sok rossz termék szétrajzása miatt, lehet, hogy más paprikatermesztő országok piacszerzésének következtében, de mindenesetre tény, hogy a századfordulóra a szegedi paprika hírén-nevén csorba esett. Csak az 1930-as években vált ismét kelendővé. De akkor ugyancsak! Tonelli Sándor, az egyik szakértő így minősítette ekkoriban: ,,. .. a magyar fűszerpaprika kiváló minőségét a máshol termesztett paprika sehol el nem éri. A magyar fűszer- paprikának nincs párja ... Az igen kellemes zamat, íz, az enyhe csípősség, a szinte egyedülálló színezőképesség, az ártalmatlanság, a vitamintartalom minden dicséret helyett beszél. A sok tűz és élet a nap melegétől származik, a fény és a szín talán a szivárványból ered .. Noha költőien szépek ezek a sorok, mégis igazat mondanak. A statisztikák egyre növekvő termelési kedvről tanúskodnak: a negyvenes években a szegedi paprikások földjeiről került ki az országos termelésnek több mint a fele, mégpedig mintegy hétezer gazdaságból. Ez az immár több évszázados „paprikázás” természetesen ma is virágzik. A termelőszövetkezetekben és a háztáji gazdaságokban egyaránt. Az előbbiek időközben ügyes gépeket szereztek be — segítségükkel a fáradságos palántázást az ún. helyre vetés váltotta fel —, s a különféle érésszabályozókkal pedig még a szedés idejét is meg lehet határozni, amikor a lehető legősibb módszerekkel, kézzel tépkedik le a barna-piros termést. A Szeged környéki „paprikázás” históriáját egyébként ma már nyilvános köz- gyűjtemény mutatja be Mi- hálytelken; ott, ahol változatlanul a „vörös arany”-ból 'él a lakosság. A paprikamúzeum stílusosan egy hajdani paprikamalomban — a volt Lábdy-féle intézményben — kapott helyet, és tárgyak, képek egész sorával idézi fel az emberi szorgal- matosságnak ezt a jellegzetesen szegedi fajtáját. A. L. Hogy kiszáradjanak, koszorúkba kell fűzni, és úgy a napra tenni a megpirosodott csöveket Bozóky Éva 0 szegedi paprika
