Békés Megyei Népújság, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-28 / 201. szám
1982. augusztus 28., szombat o Császár István: „Drága Anyuk .ám” A délutáni hőségben ajtót- ablakot nyitva hagytam, és úgy olvastam az asztalnál ülve. Mikor a takarítónők a szobámhoz értek, megálltak, nézték, hogy mit csinálok. Az egyik alacsony, sötét hajú, cigányképű asszonyka volt, a másik idősebbt lakó hajú. a jobb szemén kissé l'erdén állt a szemhéja, és ettől mulatságosan siralmas lett az arca. — Csak butaságból és szemtelenségből lehet olyanokat mondanj, amit a kollégája mondott ma reggel — mondta a fiatalabb önérzetes kislányhangon. — Így csak ringyókkal lehet beszélni. Én nem szóltam neki semmit, mert azt néztem, hogy vendég. A vendéggel udvariasnak kell lenni. Csak kimentem a szobából, még nevettem js. De kint az utcán nem tűitem volna el. Ügy vágnám szájon, aki ilyet mondana, hogy meg- cmlegetné, amíg él. — Mit mondott magának? — kérdeztem tőle. — Szemtelenséget. Vagy nagyon buta, vagy nagyon szemtelen. Nem ő az első vendég, aki ilyet mond. de ilyen durván senki sem mondta. — Hát mit mondott? — Nagy butaság kell- eh hez. Hogy borogassam a fájós lábát, vagy ha akarom, ő borogat engem az ágyra egy húszasért! Egy ötvenesért, egy százasért sem! Nem vagyunk m ringyók. Azt mondja, hu r.< m húszasért, akkor hitelbe. .Ha hitelbe, akkor nem magával" — mondtam neki. Nem kell nekem a húszasa nem vagyok én arra rászorulva. Ha megteszem azzal teszem, akit szeretek. Ringyónak nézik az embert,, pedig ugyanolyan dolgozók vagyunk, mint maguk.' — Hát bizony — mondta az idősebb. — Nem kell nekem ő még lvét százasért sem — mondta a fiatalabb. — Van énnekem férjem. Adja a kutyának . . . Mert ha rá is jön a férfira, azért még nem kell így viselkedni. Csak nagyon buta ember tesz ilyet. — Hát bizony *— mondta az idősebb. — Rájön néha az emberre ... De az én lel jem az nem ilyen. Mikor megismerkedtünk, akkor se mondott nekem ilyet soha. Csapos voltam a kocsmában. Megkérdezte, hogy meddig dolgozom, aztán megvárt mindig. Láthatta, hogy engem nem tapogatnak, nem nyomkodnak, nem visznek szórakozni. Kimentünk vele Sóstóra is, ott sem akart olyat tenni. Soha. Annak meg ez a baja. Hatalmas nagy ember, fiatalabb is nálam. Még féltem is hozzámenni, attól tartottam, hogy két hét alatt tönkredögönyöz. De olyan az most is, mint akkor. Csak lefekszik és elalszik. Azt mondja, neki egy pohár sör többet ér. Nem csinál semmit, csak alszik. — Hát miért nem simogatod? — kérdezte a fiatalabb nevetve. — Simogattam én. de nem izgul fel. Azt mondja, előtte meztelenre vetkőzhetem, akkor sem izgul fel, ha rvem akarja. Fiatalabb is nálam. De, nem kell annak a nő. Simogattam én. A hátát.. . — Ne a hátát simogasd — mondta a fiatalabb nevetve. — Nem lehet azt felizgatni sepimivel. Pedig néha *úgy kívánnám, de neki csak az alváshoz van kedve. Mit csináljak vele? Pedig azt hittem. hogy-nem lesz nyugtom tőle. — Csak simogasd. Masszírozd — mondta a fiatalabb. — Masszírozni kell. — Azt nem lehet! Nem engedné meg, hogy hozzányúljak. — Az én férjemet nem lehet sokat simagatnj — mondta a fiatalabb. — Az is szeret aludni, de előbb elvégzi a dolgát. Nem is hagyom‘addig aludni. Azért csak fel lehet egy férfit izgatni. Előtte mosakszol. Levetkőzöl. Bugyira meg melltartóra, hogy megjöjjön a kedve. — Nem lehet az én férjemet felizgatni. Csak alszik, akárhogy is kívánom. Meg is mondom őszintén, minek titkolózzam. Hetente egyszer vagy kéthetenként, ha csinálunk valamit. — Elég az! Mit akarsz még? — mondta nevetve a fiatalabb. — Azt mondják, az asz- szony negyvenéves korára olyan lesz, mint amikor lány volt. Tényleg igaz. En is olyan lettem. — Akkor nekem még van három évem — mondta a fiatalabb. — Majd meglátod te is. A fene ette volna meg, aki kitalálta ezt az egészet! Az egész házasságot megeheti a fene! Hogy az egyik kívánja, a másik pedig nem. — Én mindig megkapom, amit akarok — mondta a fiatalabb. Az idősebb bánatosan nézett a nevetségesen siralmas szemeivel. — .Csak aludni akar mindig— mondta, és elment. . A fiatalabb még ott maradt az ajóban. — Hány éves a férje? — kérdeztem. — Fiatalabb nálam. Én nem is tudom, hogy lehetett olyan bolond, hogy elvett feleségül. Én is bolond voltam, mikor hozzámentem. — Hány éves? — Fiatalabb nálam. Huszonhét. Nagy bolondságot lett, hogy feleségül vett. Csak begubózik mellettem. Ilyen korban még élni kéne. Mondom is neki. hogy nagy bolondságot csinált. Bár-tjem panaszkodhatom. Mióta a kicsi megszületett, nagyon rendes lett. — A gyerekei hány évesek? — A két nagyobb az első férjemtől van. Ibolykám tizenhat éves, a kisebbik pedig most megy elsőbe. — És a nagyobbik mit csinál? — Iskolába jár. Gimnáziumba. — És a legkisebb? — Az másfél éves. — Együtt laknak mindannyian ? — Nem. A két nagyobb az anyámnál. Én neki adom a fizetésemet. Mi az anyósomnál lakunk. Annyi gondunk volt ezzel is, de most már fogunk lakást kapni. — Az első férjével mi történt? — Elváltunk. Nem volt elég neki egy asszony, ösz- szeállt egy ötgyerekes elvált asszonnyal. Most is vele él. Négy 'gyereke született azóta. — Még az öthöz? — Igen. Csak azért sajnálom a férjemet, hogy ilyen rosszul csinálta az életét. Vissza akart jönni hozzám, de nem engedtem. Azért is mentem másodszor férjhez? Mert kezdett visszajárni, és késsel fenyegetett. „Hozzámegyek akárkihez, az sem baj, ha utcaseprő — gondoltam —, csak hogy megszabaduljak tőle." Aztán úgy is lett. Nem is ismertük egymást a mostani férjemmel. Egy heti ismeretség után összeházasodtunk. Eleinte rosszul éltünk. Volt neki két barátja, azokkal járt el otthonról. Jaj. de sokszor megvertem ! — Megverte? — Meg én. De még hogy! Sodrófával, seprűnyéllel, egyszer az ébresztőórát is a fejébe vágtam. És hagyta magát. Más ember agyoncsapott volna. Előfordult, hogy hazamentem a kocsmából, ahol dolgoztam, kérdeztem az anyósomat: Béla hol van? — Azt mondja: ,.Az előbb még itthon volt. Mondta hogy felmegy az irodaházba." Oda járt mindig az irodaházba táncolni. Felmentem utána. Amint meglátott az egyik végén, már rohant is a másikon. Haza akart szaladni előlem, de én megvártam az utcán. „Itt vagyok, anyukám — mondta, amikor elkaptam. — Látod, hogy itt vagyok. Csak egy pillanatra jöttem el, anyukám. Anyukáim, itt vagyok már." Na. én aztán elmondtam mindennek. „De ne veszekedj, anyukám. Ne csinálj feltűnést." Nem érdekelt semmi engem. — Miért nem ment vele együtt szórakozni? — Tudja,, amikor a kocsmában dolgoztam, vagy este tízkor végeztem, vagy ha délelőttös voltam, akkor kettőkor. Tízkor már késő volt. Hová lehetett olyankor menni? Kettő után akart velem menni, akkor azt mondtam, hogy segítsen mosogatni vagy főzni. Nem tudott főzni. Még krumplit hámozni sem. Ha nem segített, nem főztem semmit. Koplaltunk mind a ketten. De most már, mióta a gyerek megszületett, semmi panaszom nincs rá. Most már apának érzi magát. Nagyon ritkán akar elmenni valahová. A múltkor is egy hétig könyörgött, hogy engedjem el a kertmoziba. Nem engedtem el. Az égy kiló kenyér — mondtam neki. — Hát azért moziba elmehetnének néha. — Fáradt vagyok én hozzá. ötig dolgozom itt, utána elmegyek a gyerekért, mesz- sze is lakunk, a város szélén. mire vacsorát készítek, késő este van. De minek is mennénk? Odaülünk ketten az ágyra, a gyereket kettőnk közé tesszük, mindenfélét csinál az a kisgyerek. Most már kezd beszélni, de még összevissza. Belgául beszél. Nem is kell annál jobb szórakozás. Vidd magaddal a pulyádat is a moziba — mondom a férjemnek, ha el akar menni. De most már rendes. Nem lehet yá semmi panaszom. Megcsinál az otthon mindent. Miért nem hagysz, el? Miért nem kezdesz valamj fiatal lánnyal? — kérdezem tőle sokszor. Azt mondja, nem érdeklik a fiatal lányok. „Hát mit akarsz! — mondja. — Ha nem téged vettelek volna el, már régen csavargó lennék. Talán már börtönben ülnék." Azt mondja, nem is tudna elhagyni. Hát nem tudom, meddig fogunk együtt lenni még. Öregszem. Mire én megvénülök, ő akkor lesz a legélniakaróbb férfi. Még mielőtt a gyerek született, egyszer hat hónapig külön éltünk. Teljesen el- zü 1 lőtt ezalatt. Csavargó lett. Se lakása, se munkája nem volt. Aztán visszajött. Előfordult az is, hogy megcsalt. de én mindig rájöttem. Mintha csak valaki megsúgta volna. Mindig lelepleztem. és egynél többször nem tudott megcsalni. Előfordult, hogy összebarátkozott egy háromgyerekes asszonnyal . .. Volt együtt sok bánatunk ez alatt az öt év alatt. — A férje hol dolgozik? — A dohánygyárban. Pestre járt előzőleg, de megbetegedtem, és idejöttem dolgozni. Idegösszeroppanásom volt. Mindent megtett értem. Privát orvosokkal kezeltetett. Más azt mondta volna, hogy „hadd dögöljön meg legalább összeállhatok egy fia- talabbal". — És Pesten hol dolgozott? — Az építőiparban. De onnan is rohant haza minden héten. Hogy aztán ott volt-e valakije, vagy hogy mit csinált, azt nem tudom. De hát minden hétre ötszáz forintot vitt magával — a többit hazaadta egy fillérig —, az ötszáz forintból kosztolta magát mindig rendesen viselkedett. Mióta itthon van, azóta csak egyszer fordult elő. hogy elment. A sógora meg annak a barátja hívta el. Nekem azt mondták, hogy a Vasutas Klubba mennek kártyázni. és közben a sörkertbe mentek. Alighogy elindultak otthonról, szóltam a szomszédasszonynak, mert az ő férje is velük ment, hogy menjünk csak a vasutasba, és nézzük meg őket. De már nem is a vasutasba indultunk, hanem egyenesen a sörkertbe. Körüljártuk a kerthelyiséget, hát látom, hogy ot ül a férjem a kerítésnél. Volt velük két nő is. Egyiknek udvarolt egy férfi, a másik pedig a barátnője volt. De mindketten olyan jófélék. Az egyik állapotos is. Ahogy a férjem észrevett, még csak búcsút sem mondott a társaságnak, odajött hozzám. „Ne haragudj, anyukám. Anyukám, drága anyukám." Nekerrj. te ne anyukázz! Nem érdekelsz! — mondtam neki. — Az sem érdekel, ha itt maradsz. Nézd. én nem akarok itt botrányt csinálni. Gyere ki. beszéljük meg. Persze, aztán nem beszéltünk semmit.. Fele úton hazafelé otthagytam. Az én házamba be nem teszed a lábad. Felszálltam a villamosra. Képzelje, ő gyalog hamarabb hazaért, mint én villamossal, úgy rohant. De ez volt az egyetlen eset. mióta a gyerek megszületett. ßencze József: Rövid versek Behunytam magamba földi összeomlást, kiűztem magamból a legrútabb rontást. * * * Csüngtem a csüggedtség lecsapódó verejtékén, dulakodtam tétlen sorsuk vereségén. * * * Apám elnyűtt udvarán szükszempillájú lett a haszonra-befogás. * * * Magamba némulok, hantokká bénulok. Sass Ervin: Sógorom, salátát! Nem tudom, milyen ünnepély volt, hogy tűzoltó- laktanyát avattak-e a faluban. vagy templomot szenteltek, ami megmaradt az emlékezetemben, az a régi szép vásári hangulat. a nyüzsgés, a nagy kacagások. a sátrakban terített asztalok. tányér, villa, kanál. , A vendég dalárda is kapott egy ilyen nyitott sátrat. egy hosszú asztalt tányérokkal. villákkal, kanalakkal. Az étvágyat magukkal hozták, és egyre többen kacsingattak a csapra vert söröshordók felé, mikor kezdik az osztást? Mert. hogy hamarabb, mint előíratott. arról szó sem lehetett! Pedig úgy tűzött a nap. hétágra, hogy egyik ága is elég lett volna a kiszikka- dáshoz. és a dalos hamarabb szomjazik. Már akkor is tudtak az emberek, hogy egyszer -minden elmúlik, nemcsak az élet, hanem a várakozás is a söröskl'iglikre, a gyönyörű látványra, amikor kibukik szélükön a hófehér hab. és aranyos-sárgán csillog az üveg fala mögött a csodálatos ital. A dalosok téblá- boltak. nagy mesélések közepette észrevétlenül húzódtak közelebb a söröshordókhoz. hogy amikor a csapos az első poharat felemeli, ők is elsők lehessenek. Tar -Mihály. a tenoristák legelsője itt is a legelső volt. Tíz krig- lire hitelesített, tekintélyes pocakját előtérbe helyezve fordította a menetirányt a sörös sátor felé. árnyékában ott szaporáztak a többiek, legvégén a basszuskirály, Kunos Feri, aki legalább annyira éhes volt. mint szomjas. Beállt tehát a sör- sor végére, hogyha netán hamarabb hozzák a birkapaprikást. ott meg első lehessen. Nem tudóm, milyen ünnepély volt. csak azt. hogy negyven éve • lehetett, mert mit is jegyez meg egy suty- tyó gyerek abból. amit a felnőttek csinálnak maguknak, hogy ne unatkozzanak minden vasárnap? Arcokra, hangokra, mondatokra, és a kibírhatatlanul tűző napra emlékszem, nyilván július vagy augusztus lehetett. Az apám vezényelte a dalárdát, az anyám fogta a kezemet, de csak addig, amíg él nem szöktem tőle, mert jobban éreztem magam a dalosok között, akik. tudom, szej’et- tek engem. Szerettek, mert úgy beszéltek velem, mintha én is felnőtt volnék, annyi különbséggel, hogy amíg én köztük voltam. bizonyos dolgokat nem neveztek a nevükön, csak mosolyogtak egyet, meg virágnyelven fogalmazták meg vaskos történeteiket. És közben daloltak egy-egy sort. nótákból vagy abból, amit az ünnepélyen énekeltek. Milyen régi nyár volt az! Talán nem is volt igaz, talán átcicomázok magamban egy csúnya őszt nyárnak, esős. szeles, hűvös időt hétágra tűző délutánná, és nem mért ott sört senki, csak lőre bort, -felvizezve, a dalos népnek az is megteszi. Milyen hamar elbizonyta- lankodik az ember! Ügy hiszi. van egy szép emléke, aztán belenyilall a kételkedés: úgy volt valóban? Nem amúgy? És nem kitalálás az egész? Az a bizonyos ünnepély, az a tűzoltólaktanya, vagy templomavatás mégsem kitalálás. Az megtörtént. És történt ott még más is. Szomorú eset. Akkor láttam először, hogy az ember élete múló tünemény. hogy milyen az: volt- nincs. Hozták a sört a legények, egy-egy markukban öt-hat pohár. A hab. a tetejükön csúcsos hegyvidék, és deresen csillogtak a poharak a hideg italtól. Aztán hozták a birkapaprikást, óriási tálakban. pirosán fénylett a zsír, és mennyei illat száll- dosott a sátortetők alatt. Hozták a friss, fehér kenyeret. hozták az ecetes-cukros salátát. A zaj, a zsibongás elült. Áhítatos csend költözött a sátrakba, dolgoztak a fogak, őrölték a finom húst. ropogtatták a friss, zöld salátát és gyorsan üresedtek a tálak.. Valaki kikiáltott: sógorom, salátát! A saláta jött. és a fogak tovább őröltek, a nyelőcsövek eevmás után küldözték le a kövér falatokat a gyomrokba, ahol jó kis ágyat csinált már az éhség meg a sör. A mindig nevető arcú baritonista, aki a később szállóigévé lett „sógorom, salátát!" felhívást többször is elkurjantotta az asztal mellett. rám nézett és azt kérdezte: nai az. nem ízlik? Dehogynem. mondtam, és igyekeztem megfelelni a bizalmának, olyan barátságosan hunyorított. Azt is megkérdezte, hogy elég lesz-e a salátám, amikor nem mesz- sze tőlem, az asztal végén, az őszülő hajú Varga Pista bácsi kiejtette a kezéből a villát, és beesett az asztal alá. Valaki felröhögött, hogy ..mi van öreg?". de utána csend lett. Felemelték, a nők sikoltoztak, - a férfiak felugráltak, én meg csak bámultam a Pista bácsi mét, hogy hóvá néz olyan magasra, és miért nem csúkja le. ha rosszul van. A riadalom gyorsan terjedt. össze-vissza. futkostak az emberek. Pista bácsit bevitték a házba és amikor visszajöttek, nem ült le senki, nem evett többet a birkapaprikásból, pedig milyen finom vólt. A csend átterjedt a többi sátorba. a söröskriglik nem csapódtak össze, senki sem mondta: egészségünkre, meg azt sem. hogy sose halunk meg! Szekér jött. elvitte Pista bácsit. Láttam, miként mozog a csizmája, ahogy rázza az út. Pokrócot terítettek rá. de a lábát nem takarta. Hétágra sütött a nap fényesre suvickolt csizmáján. amit felhúzott reggel, amiben ott állt a dalosok közt, és énekelt. és amit nem húz le már többet. Még láttam a szekeret, ahogy ráhajt a főútra. a ko- 'csis a lovak közé csap, és felhőzik mögötte a por. Aztán játszani kezdett a fúvószenekar, és nem sokkal később Mert ■d élet. kitört a csárdás, ugyebár, ilyen
