Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

1982. július 10., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fábián László faragásai a Csepel Autógyár művelődési központjában A Csepel Autógyár sziget- szentmiklósi művelődési köz­pontjában július 12-ig lát­hatja a közönség ezt a ko­moly érdeklődéssel és elis­meréssel kísért kiállítást, mely Fábián László szob­rászművészi értékeit veszi számba. Külön jelentőséggel bírt az a tény, hogy Fábián Lászlóban a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő munkásőrség alapító tagját tiszteli, ezért is vállalt véd­nökséget e tárlat felett Bor­bély Sándor, a munkásőrség országos parancsnoka. El­mondhatjuk, hogy e bemu­tatkozást igen nagy örömmel fogadták a Csepel autógyári munkások, ezt tanúsítják a vendégkönyv bejegyzései. Fábián László kunsági fa­ragódinasztia tagja, aki tisz­teli, szereti és érti is a fa rezdüléseit, képes felfedezni, elfogadni, megvalósítani a vadkörte, bükk, kőris, juhar, dió szoborajánlatait. Az is hozzátartozik pályájához, hogy fiatalságától kezdve in­tenzív kapcsolatban volt és maradt a természettel, a Kö­rös-parti tájjal, hiszen Békés megye szülötte, s örökségként kapta az elődök tehetségét. Ennek ékes példája, hogy A teljes szón Egyetlen földrész irodal­ma sem robbant be olyan látványosan irodalmi köztu­datunkba, mint a latin-ame­rikai. Néhány évtizede még jóformán ismeretlen volt, csak néhány név tört át a homályon, ma pedig az egész világirodalom egyik legjelen­tősebbjeként tartjuk számot a Maria Vargas Llosa, Gar­cia Marquez, Asturias, Alejo. Carpentier, Pablo Neruda, Octavio Paz és mások nevé­vel fémjelzett nagy szellemi tartományt. Azért figyelt fel rá a világ, mert felfigyelt Latin-Amerikára, s kíváncsi volt, mi történik ott: hon­nan jött, hová megy, miért a diktatúrák, miért a forra­dalmak. A racionális XX. század­nak is szüksége van legen­dédnagyapja. Fábián István fafaragó népművészként élt, alkotott — munkáit a békés­csabai Munkácsy Mihály Múzeum őrzi. Édesapja ne­velte, tanította a fák kincs­őrző gazdagságára — maga is faragott a Wenckheim grófok egykori tarhosi birtokán jár­mokat —, s Fábián László fokozatosan ismerte meg a fa minden titkát és kincsét. Ennek jegyében támadt fel képzelete, s a népmesék bő­ségével, őszinteségével tárja fej gondolatait, szobrokra bí­zott eszméit. Egyfelől ez a termő erő jellemzi, heves közlésvágy, a faragói szorga­lom és odaadás — másrészt a fa iránti hűség, hiszen ki­zárólag ebben a közegben te­vékenykedik, művészetének egyetlen anyaga a fa. Elmondhatjuk azt is, hogy nemcsak anyaga, hanem for­rása és szövetségese is a fa, annál is inkább, mivel fan­tasztikus alakzatain olykor alig módosít, hiszen sok gyö­kér, villámsújtotta famara­dék kész szobor önmagában is. Van, amikor csak igazít a fán, s úgy építi a szobrot, dákra, mítoszokra, s Latin- Amerika többször is szolgált vele. A legnagyobbak: a ku­bai forradalom szinte hihe­tetlen győzelmének, Che Guevarának, a chilei Allen- dének a legendái. Ami egy kis mozzanatot tartalmaz ráción, kiszámíthatóságon túl, abból könnyen születhet legenda, legendás hírnév. Európában vezető államfér­fiak manapság nem halnak meg fegyverrel a kézben. így jó. Latin-Amerikában azon­ban Che Guevarával, Allen- dével megtörtént. Ezért emelkedtek érzelmeink olyan magasságba, ahol már a le­gendákra is fogékonyak va­gyunk. A kubai forradalom győ­zelme idején, a ’60-as évek fordulóján így lettünk fogé­konyak a szigetország hősei, a szigetország irodalma iránt. Nicolas Guillen nevével ek­koriban ismerkedtünk meg. Olyan költőre találtunk, aki pontosan azt fejezte ki, ami­re kicsit romantikusan vár­tunk, a szép nők, a szerel­mek, a szabadságharcok Ku­báját. Azazhogy azt is, de közben egy teljesen új, le­gendás világgal ismerked­tünk meg a verseiben. Nicolas Guillén, a kubai költő, akkor már nem volt fiatal. 1902. július 10-én szü­letett. A mi Illyés Gyulánk­kal egyidős. Ma nyolcvan- éves. Ha lehetne összehason­lítást tenni köztük, az az, máskor teljesen átalakítja az eredeti formát, a képzeleté­ben élő plasztikai igény sze­rint. Ez a két eljárás szobrá- szi eszközeinek lényegét je­lenti. Kedély, humor és dráma jellemzi világát — szobrai hol az egyik, hol a másik póluson válnak egyedi alak­zattá. Ez a szemléleti tágas­ság bővérű elbeszélő kedvvel párosul, Fábián Lászlónak öröme telik abban, hogy el­gondolásait szobrászi közeg­ben elbeszélje, méltó színte­ret teremtsen ideáinak. A psáztorművészet legjobb ha­gyományai kelnek életre fa­ragásaiban — ilyen a plaszti­kai jelenetet felvonultató ci- terája. Egyéniségéhez tartozik a fában faragott jelenetek ked­velése, melynek szembetűnő­en sikerült alkotása a „Vágy” az eredménnyel, a gyermekkel együtt. E fara­gott „függőleges színpad” végigjárja a teljes időt a vágytól a beteljesülésig. Ezen életmű a témák bő­ségkosarát vonultatja fel. Láthatunk karakteres kun­sági figurákat, különböző ge­nerációkat, űrhajósokat, ter­hes asszonyt, „veterán” port­réját, amit az élet élmény­ként szobornak ajánl. Rend­re megmintázza ezen való­ságelemeket Fábián László, de ebből a forrásból is kitű­nik mesefiguráival. Ebből a körből különösen jelentős a „Vasorrú bába” és „Háry János” alakja, ahol ezeket az irodalmi művekben már sikerrel megformált típuso­kat bizonyos anatómiai csúsztatással, a testi jegyek kiemelésével jellemzi. Természetes, hogy nagy gondot fordított édesanyja arcmásának megörökítésére, ez a műve kiemelten átélt hogy mindketten egy addig fölfedezetlen nagy népréte­get emeltek a költészetbe: Illyés a puszták világáét, Ni­colas Guillén pedig a nége­rekét, a mulattokét, a mesz- ticekét. Egy nemrégiben ná­lunk járt fiatal kubai költő­nő, Nancy Morejon, éppen ezt emelte ki: „Guillén ré­széről felettébb bátor és tu­datosan kihívó tett volt né­ger témájú, afrikai ritmus­világon alapuló verseket ír­ni. Voltak, akik tiltakozásu­kat fejezték ki az ilyenfajta kihívás ellen, hiszen — mon­dották — a néger és a mesz- tic kultúra idegen a nemzet leikétől, azt ki kell zárni; el kell különíteni a nemzeti kultúra világától. Mások vi­szont már akkor fölismer­ték e költői vállalkozás je­lentőségét, s lelkesedtek ér­te. Ezek az első negrista versek, s művelődéstörténeti szempontból óriási jelentő­ségűek.” Nicolas Guilléntől Magyar- országon eddig két verses­könyv jelent meg: 1961-ben: a Kubai elégia, 1975-ben a Gitárszóló, s mind a kettő azt bizonyítja, hogy életmű­vének az a világirodalmi je­lentősége, amiről Nancy Mo­rejon beszélt: a kubai néger népköltészetnek az irodalom­ba való emelése. Érdekesnek tűnhet, hogy a kubai költé­szet csak a XX. században fedezte föl a népdalokat, de mindjárt érthető, ha tudjuk, hogy nálunk a líra csak ek­kor önállósult, vált el iga­zán a spanyoltól, lett nem­zetivé. Guillén előtt egyet­len nagy kubai költő volt: Jósé Marti (a múlt század élményt és tiszteletet tükröz, emberi melegséget és áhíta­tot. Van érzéke a humor és a szarkasztikus dolgok meg­ragadására is, ehhez is meg­keresi azt a fát, mely el­mondja számára a szobrot. A szobrot, melyet faragásával véglegesít mindannyiunknak. Ilyen a „Pletyka” és a „Ra­gadozó” — ez utóbbi kettős állatfigura: győztessel és ál­dozattal. Érezhető vonzalma a gro­teszk iránt, ez is munkássá­gának egyik fejezete. Van­nak olyan alkotásai, melye­ket befest, másokat a fa eredeti színében hagy. Az utóbbi marad általános gya­korlata — helyesen. Ponto­san jegyezte meg róla Csen­dé Béla, hogy „Fábián László keze nyomán, fantáziájával, meseszövő és szerkesztőké­pessége, készsége, tehetsége révén a fatuskódarabokból, a gyökerekből egy tipikus bé­kési környezetbe ágyazott, és annak üde, tiszta levegőjét és szellemét árasztó monda és mesevilág elevenedik meg, évszázadok, évezredek messzeségéből ismert és igaz példabeszédek, közmondások dramatizált megjelenítésé­vel.” Fábián László katona volt, munkásőr lett — művész maradt, olyan ember, akiről joggal mondta a tárlatlátoga­tás alkalmával Borbély Sán­dor, a munkásőrség országos parancsnoka: „Külön öröm számunkra, hogy ilyen tehet­séges művész a munkásőrség alapítója volt, s amikor a betegség kivette kezéből a fegyvert, megtalálta az esz­közt, amivel eszmei síkon folytatja tovább közös har­cunkat.” Ez az eszköz a szob­rászvéső, mely műveket, bé­két és harmóniát eredményez Fábián László cselekvő köz­reműködésével. Évfordulón köszöntjük a jubilánst — hiszen a munkásőrség meg­alakulása 25. évfordulójának időpontjában láthattuk a most ötvenesztendős Fábián László munkáit —, aki ér­demes a bizalomra, a meg­becsülésre. Losonci Miklós második felében élt, nálunk Kuba Petőfijeként emlege­tik), de ő nem volt mulatt, mint Guillén; talán termé­szetes is, hogy nem figyelt föl a néger népdalokra, bár Kuba legnagyobb néprétege akkor is a néger meg a fél­vér volt. Ha végigolvassuk Nicolas Guillén költeményeit, Kuba, Közép-Amerika, az Antillák egész XX. századi történel­me végigvonul előttünk. Ver­seket olvashatunk az ameri­kai, a yenki elnyomásról, a cukornádvágó munkások mozgalmáról, Fidel Castro szabadságharcáról, az új Ku­báról, tehát jogosan illik rá a forradalmár költő elneve­zés. Ezekben a költemények­ben is hallatlan kép- és rit­musteremtő erő, nyelvi gaz­dagság rejlik. Rajtuk van a zseni keze nyoma, de ami valóban a legnagyobb, a leg­maradandóbb: az a fiatal ko­rában megteremtett, s egész eddigi életén át művelt neg­rista népdal: a szón. Guillén anélkül, hogy forradalomról beszélne, a legteljesebben ezekben fogalmazza meg az új világot. A szonok egészsé­gesen erotikus, szabad, jó­kedvű, förgeteges versek a szerelemről, az életről, a ha­lálról. Hetykék, szabadok, erősek. Annak idején A teljes szón címmel jelent meg egy ré­szük. Igen, ez a legkifeje­zőbb. Ezek a dalok egy tel­jes világot teremtenek, ami­ként a nyolcvanéves Nicolas Guillén is teljes életművet alkotott. Győri László Zsadányi Lajos: Csönd van szívedben mit akarsz még? te nyughatatlan, újat kereső ... mikor térdepelsz le a virágok előtt, hogy megsimogasd lágy, sziromarcukat, mikor nyesed le a fák vad hajtásait, szőlőt kacsolnál halkan fütyörészve, állj meg egy percre, fordulj vissza még fújd ki magad e nagy rohanásban ■.. lélegezz, örülj, hogy csönd van szívedben. Nicolas Guillén 80 éves Fábián László: Hosszúfok, 1980 Nicolas Guillén versei: Zóngoro kozongo Aj, negra, ha szíved rína! Erre jártál éjszaka, én elbújtam, mert ki bírja? Vele is úgy bánsz, mint velem: mikor pénzt nem tudtam adni, mással szaladtál mulatni, nem ültem az eszeden. Zóngoro kozongo zong a nád, zóngoro kozongo a zanyád, zóngoro kozongo szépen táncol, zóngoro egy-kettő zóngoro három. Ohé! gyüjjenek át, oké! nézni a lányt, mind-mind zóngoro kozongo zóngoro kozongo a zanyád! Weöres Sándor fordítása Visszatérőben A hosszú útra könnyen, úgy indultam én, egy kancsó bor előttem s egy darab kenyér. Ügy indultam én. Te szél, te szél — kiáltom —, én veled megyek! (A nap még ifjú láng volt ifjú föld felett.) Én veled megyek. A rózsák kertje mentén nagy kincs volt biz ám huszonkét tarka lepkém, szegfűm sem silány! Nagy kincs volt biz ám! A nap égett kezemben nagy dolog bizony. A nap égett kezemben s szétszórtam Napom. Nagy dolog bizony! A hosszú útról könnyen, úgy térek meg én, egy kancsó bor előttem s egy darab kenyér. Ügy térek meg én! Orbán Ottó fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom