Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-24 / 172. szám

1982, július 24., szombat o Szántó Péter: Családi sör Az egyenházak között egyenmelegítős - kisgyerekek szaladgáltak, vasárnaponta pedig ijesztően csattantak a hetedik-nyolcadik emeletről kihajított borosüvegek a ho­mokozó kőkáváján. Néhá- nyan egészen pontosan cé­loztak. A kamasz gyerekek ilyenkor azzal szórakoztak, hogy körberöhögték a csupa ködös szemű népbarátból ál­ló Utcaszínházat, míg azok el nem rohantak. A földig érő, fekete szoknyás színészné szikrázó szemmel sziszegett a bunkó prolikra. Annál na­gyobb volt utána a röhögés. A baj azonban a tantival volt. A tanti hetvennyolc éve­sen. fürgén és vidáman ér­kezett haza a kórházból, mi­után félőrültté tette az ápo­lónőket és túlélte a comb­nyaktörést. Bozsics Guszti szerint, ha ez így megy to­vább, nevezni'kéne a tan­tit a Los Angeles-i olimpia valamelyik számára. Végső soron maguk okoz­ták ezt a kényelmetlen hely­zetet, hiszen a lakásigénylé­sükbe azt írták: öt fő. Meg is kapták a másfél szobás ta­nácsit. s akkor megsajnálták, magukhoz költöztették a né­nit. Ettől kezdve viszont Bozsics Guszti akkor volt boldog, ha éiszakai műszaka ra került a buszával, mert nappal igazi ágyban alhatott. nem három hokkedlin, mint amikor éjszaka mindannyian otthon voltak. Az is baj volt a tantival, hogy valaha Gömbös Gyula komornája volt, s bár sosem derült ki, mire kellett Göm­bösnek a komorna, a tanti ezzel még dicsekedett is. Guszti esküdött rá, hogy emiatt marad ki rendre a jutalmakból, kitüntetésekből. Jóllehet a főnökség azért ha­ragudott rá, mert Gusztit nem érdekelték az élet szi­gorú törvényei. Ismerősöknek ott is megállította a buszt, ahol nem volt megálló, az in­tegető kisgyerekeket akkor is fölvette, ha emiatt pirosban az utcakereszteződésben re­kedt. Egyébként a tisztességes dolgozók számára nyilvánva­ló volt, hogy Gusztinak azért vonták meg a prémiumát, mert éjszakai járaton — utas nem lévén — költöztetést vállalt Kőbányáról Lágymá­nyosra. Ellenőrzéskor egy kolóniái szekrénysor, két re- kamié volt a buszon, a „rok­kantaknak" jelzésű széken pedig két süldő malac visí­tott. Hiába röhögött Guszti, hogy mindnek bérlete volt, az ellenőr megkérdezte: ho­gyan került Lágymányosra, amikor Csepelen kéne len­nie?! Ne legyen nekik se jobb, mondta Guszti, és másnap behúzott fékkel gurult végig a remizen. Poroltóval kellett eloltani a fékpofákat. A baljóslatú családi sört Guszti felesége hozta haza. Szép, csatos, sötétzöld üveg­ben. A liternyi sör sejtel­mesen derengett át a palac­kon. A másik Bozsicsné, Guszti anyja mondta is rög­tön, meg kéne inni, mielőtt a gyerekek hazaérnek. Gusz­ti azonban kinyilatkoztatta, hogy ő csak jégbe hűtött sört iszik. Ezért bedugták a palackot a Szaratovba. Elsőbben is a tantinak el­tört az ujja. Guszti anyja, megkorosod­ván, egyre rosszabb alvó lett. s az éjszaka közepén meghal­lotta zörögni a hűtőszek­rényt. A kézitusa során az ő kezébe került a söprű, a tan­ti meg minden igyekezetével a hóna alatt tartott családi sört védte. Másnap Guszti éjszakai műszakba ment. Ö örült ne­ki, a főnökség azt hitte, bün­tetés. Büntetés, mert Guszti előző délelőtt meglátott egy szép fenekű lányt, s hogy alaposan szemügyre ve­hesse, hirtelen visszatolatott ötven métert a busszal, leg­alább negyvennel. Egy kis­mamánál — mondják — el­kezdődtek a tolófájások, egy másik utas pedig csuklási ro­hamot kapott. . . Guszti fölvetette, hogy az éjszakai hideg ellen inni ké­ne. — A nyavalyát! A sörtől éppen hogy jobban lehűlsz!-----Ha úgy gondolod, hogy n élkülem iszod meg a sört — felelt Guszti —, egyenként verem ki a fogaidat egy 4-es pemzlivel! — Végső soron ketten is megihatnánk! — egyezett be­le vonakodva az asszony. Ekkor lépett be Guszti anyja és a tanti a kamrányi konyhába. Guszti őket is le- hűtötte. Csak ellenőrizték — mondta —, hideg-e már a sör. És ha a tantinak kedve támadna belekóstolni, a ma­radék tizenkilenc ujját is el­töri. Azon az éjszakán a tanti negyedóránként megjelent a Szaratov előtt. Gusztiné azonban a hűtő ajtajának dőlve bóbiskolt álló éjjel. Öt viszont a fia, Kisguszti el­lenőrizte. A reggel szürke tócsákat vert a lakótelepi ablakokra, ólmos volt az ég, az eső és az ágyból gyűrötten kászáló­dó emberek is. Guszti fárad­tan, borostás arccal tért ha­za. Egész éjjel szenet szállí­tott. Reggel, amikor a taka­rítók méltatlankodtak, azt mondta, bányaszerencsétlen­ség volt Üllőn, onnan jöttek a szenes ruhájú utasok. Hatalmas mosdást rende­zett a pléhlavórban; egysze­rűen nem állta az ülőkádas „fürdőszobát”. Megberetvál- kozott késsel, pamaccsal, ahogy az apjától, nagyapjá­tól látta. Dermedt fáradtan bújt a ciha alá. A család; sör, gon­dolta, de már bénult volt, lassan, ernyedten az álom feneketlen vizesgödrébe hullt, szemében a párás, homályos zöld palack képével. Estére, beletörődve a meg- változtathatatlanba, meghív­ták magukat egy liter csa­ládi sörre. Ültek a kisasztal körül hatan, szájukban pu­hán omló sült krumplit ettek vajjal, szalonnával, hagymá­val. Már épp. az utolsó krumplikat dobálgatták égett tenyerükbe, amikor beállí­tott a nagylány, Cecília ba­rátja. Hunor Dezső elég megha- tározhatátlan személy volt az életükben. Vagy inkább sze­mélyiség. Leszólt mindent, szép volt és okos. Szótlanul ült az asztalhoz — voltaképp azon az alapon, hogy időnként megkocsikáz- tatta Zaporozsecén Cecíliát —, s kedvtelve nézegette negyvenötös cipőit. Pillana­tokon múlt, hogy érzelmeivel nem bírva, össze-vissza ne simogassa önmagát. — Sült krumpli — sóhaj­tott. — Van Gogh! Honnan is ismernétek? Kavargó sár­gák, tüzes pirosak, lila kö­dök ihletett mestere ő, meg nem értett zseni, kinek ké­peiből hunyt tüzek, haló re­mények olvadnak föl az em­berben. Ő festett egy ilyen képet. — A marha — mondta meggyőződéssel Guszti —, ahelyett, hogy megette volna. — Nem értitek ti ezt — hullottak a megvető szavak Dezső szépen formált ajkai­ról.- — Nem minden a nyers anyagcsere! Ahogy a költő mondja: szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új da­laival? — Szerintem betörni sehol se szabad — tűnődött a tanti. — Megint a béka a pa­csirta dalába! Mert mi a ti életetek? Krumpli, szalon­na, büdös hagyma, sör! — Hát ez az: a sör! — lel­kesedett a tanti. — Enni, inni, párosodni! — rázkódott meg Dezső. — Hát csak a gyomor feneketlen zsákját tömjük, miközben az idő vasfoga ólomlábakon rö­pül el fölöttünk? — Ja, igen — szólt közbe Cecília. — A Dezső elvisz dzsicuzni! — Majd kapsz egy pofont! — mondta az anyja. — Amíg a mi kenyerünket eszed, ad­dig nem mész olyan helyek­re! — Eh! — legyintett Dezső. — Még a dzsiu-dzsicu klub­ról is azt hiszitek, kupleráj. El tudjátok képzelni, hogy három embert gáncsolok el egyszerre? Hogy a tenyerem élével tördelem a tetőcsere­peket, hogy szöget verek be puszta kézzel? — Nagy marhaság — mondta Guszti. — Mi haszna a széttört cserépnek? Az anyja vitába szállt vele: — Amíg Dezső itt lakik, el­adhatnánk a kalapácsot! Dezső meglátta, hogy a tanti a sörösüveg zárjával bajlódik. — Én ezt puszta kézzel, egy csapással kinyitom! Kitépte az öregasszony ke­zéből a palackot, az asztal közepére állította. Fölállt, koncentrált. Hirtelen támadó állásba ugrott, rémeset ordí­tott — a tanti ijedtében a nagy kenyérvágó kést bele­ejtette a krumplistálba, a krumpli hagymástól szana­szét röpült. Dezső lecsapott a családi sörre. A kezének nem lett semmi baja, de nem tudta kinyitni a palackot. Az üveg úgy ahogy volt, mint békés tollászkodásában megzavart, sértett vadkacsa, fölemelke­dett. Lágy ívben átszállt a szobán és a falnak csapódott. — Te barom! — törölget- te magáról Guszti a sörha­bot. — Hát ezért kell arra a micsodára járni? így én is kinyitottam volna. — «istenem — zokogott az anyja. — Az a sör, a drága söröcske! Dezső megrázta magát: — Már megint az anyagcsere! Szórj az ilyenek közé gyé­mántokat! Megeszik! Azóta a családi sört tel­jesen kivonták a forgalom­ból. Ménesi György: Tűszúrások Emelt fecskendő­adag mosott kövek agyak szemfényvesztő anyag zuborgó tüz- latyak magába szív: agyag. Ipacs Lajos: Szórt fény Holdsugár volt az életem messziről szórt fény eldobott hideg ezüstje, remegő titok, mit az éj elfogott jel amit nem ért meg a zöld vágy ami nerp is mérhető, szerelmes éjszakák szívén csillogó vén bádogtető. Fehér Mária versei: Szerencsétlen közeledés Virággal is lehetne, ha senki nem nevetne, mikor elébe lépek. Félek, nem értenétek. Semmi ­Elfordulsz és messze nézel, tudom, most igazán érzel. Hogy mit, nem merem kérdezni, azt mondanád: semmi, semmi. Játék Ha labda, dobd az égig, ha játék — játsszuk végig. Mondóka Jár a baba jár, a kocsmába jár, a fél deci konyak mellett új hapsira vár. Tála Tiszán Túl a Tiszán jóval túl, Körös mellett gáton túl, kis falunak a szélén van egy ház, ott lakom én. Túl a Tiszán jóval túl, Körös mellett gáton túl, ott a házban hónap-szám Apu, Anyu várnak rám. Túl a Tiszán jóval túl, Körös mellett gáton túl, elfutok én odáig, a fák visznek hazáig. Jancsi Haraptatnának velem követ, ijesztenek, szorítanak, elém teszik, hátha elhiszem. Várják a verítéket. Ugyan már, Óriások! Mi lesz, ha felveszem?! Feldmann Tibor: Leányfej Arcok közelről Fehér Mária Jön a határból, kismoto­ron. Porfelhő mögötte és a nyár: ez a sokféle, ez a for­ró és az esős. Most is lóg az eső lába, mintha a motor után futna, amelyen a Dombegyházi Állami Gazda­ság központja elé érkezik. Kijavít gyorsan, hogy nem dombegyházi, . hanem mező- hegyesi, az a fő központ, ez csak körzet. Persze, ezúttal azt a Fehér Máriát keresem, aki verseket ír, nem is akármilyen verseket, és nem az üzemszervező agrármér­nököt, aki a hibridkukorica­táblák felől érkezett. Pár perc és hűvös, ké­nyelmes, hangulatos bútorok között, az üzemszervező ag­rármérnök szolgálati lakásá­ban beszélgetünk. — Tudom, úgy illő. ha be­mutatkozom az olvasóknak. Habár a verseim egySzer-két- szer már olvashatták, de ró­lam nyilván nem tudnak semmit. De kell-e. hogytöb- bet tudjanak? — Feltétlenül. Például azt, hogy Fehér Mária miért ír verset? — Ha azt mondom, azért, mert ki kell írnom magam­ból azokat az apró dolgokat, örömöket, bánatokat, ame­lyek érnek, akkor nagyon őszinte vagyok. Tényleg, csak ezért. Igaz, azt viszont ná­szon szeretném, ha akik el­olvassák, ugyanúgy örülné­nek az élet sok kis szépsé­gének. Én azt tartom, hogy az ember egészen kis dolgok okán is boldog lehet. — És az első megjelenés? — Gyerekkoromban a ta­nítóm ösztönzött, hogy íro­gassak. Aztán részt vettem a Szabad Föld valamilyen pá­lyázatán, gyerekverssel. Ké­sőbb, egyetemista koromban Gödöllőn, a „Mezőgazdasági mérnök” című iskolaújság­ban hozták a verseim. Fur­csa, de nem is annyira a megjelenés izgatott, hanem az a nagyszerű közösségi szellem, ami az ottani alko­tókörben uralkodott. Ahol alaposan megbeszéltük egy­más írásait, és nem fukar­kodtunk a kemény bírálattal sem. — Hogyan jön össze a köl­tői megnyilatkozás és az „üzemszervező agrármér­nök”? — Mondhatnám, hogy ne­hezen, de nem mondom. Ha az ember felméri a dolgait, akkor rendet is tehet azok­ban. És imádom a munká­mat. Nem tudnék meglenni a kukorica-, a búzaföldek, a gazdaság nélkül, nem tud­nám nélkülözni azt a szám­talan elmondhatatlan pilla­natot. amit a munka hoz nekem. Aztán eljön a tél is, akkor több időm van az író­asztalom számára. A vers­írás számára, a nyár, az ősz élményeinek összegzésére. Igen. tudom, hogy többet is írhatnék. De most így van. és ez az életem rendje. Ezt elintéztem önmagámmal . . . — Ilyenkor, nyáron miből áll Fehér Mária egy napja? — Reggel ötkor kelek, és este hatig dolgozom. Ha min­den jól megy. Aztán egy kis olvasás, esetleg televízió, és másnap reggel ötkor követ­kezik az újabb nap. Még megmutatja a ház kö­rüli birodalmát, két kutyá­ját, a malacokat, a nyulakat. a kertet, és kitör a zápor. Fél óra múlva azért újra süt a nap. Sass Ervin

Next

/
Oldalképek
Tartalom