Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
NÉPÚJSÁG 1982. július 17,, szombat Csongor Rózsa: Kései bűnbánat Három nap múlva eltemette az idegen földön váratlanul elhunyt férjét. A negyedik napon, mintha csak pihenés céljából időzött volna — folytatta két barátjával a megkezdett turistautazást. A kis osztrák városka egyike azoknak a Duna jobb partján, amelyben néhány száz lélek él, csodálatos ősi nyugalomban, mégis a modern városok minden lehetőségével. Körbe az Alpok szirt- és fenyves erdői, délen a Duna hűs vizű határa, s a városkából kivezető betonút, egyenest köti össze a kontinenssel. Ebben a városban érte élete delén járó férjét, ki épp hogy elmúlt ötven esztendős, a halál. Szívroham — hangzott a kurta orvosi jelentés. Egy héttel ezelőtt négyen indultak útnak, egy középkorú házaspárral — a megboldogult munkatársaival. Gépkocsival, melyet Péter vezetett. Péter felesége, a jóval fiatalabb Adél, mindvégig megértéssel segédkezett M. asszonynak. — Mit kezdenék most magam — hajtogatta M. asszony. — A nyelvet alig beszélem, és neked köszönhetem azt is, hogy itt temethetem el, abban a városban, amelyet végül is szeretett. Mintha csak ide jött volna meghalni ... — Hulltak a koporsóra a göröngyök, amikor ezt mondta Adélnak. M. asszony sosem volt féltékeny természetű, most azonban egészen könnyedén megérintette a féltékenység szele. Miért, hogy mindig Ottó kollégáival utazunk? Minden harmadik nyáron, mindig Pé- terékkel. Gyermektelen házasságukat nem a szerelem hozta össze* huszonöt évvel ezelőtt, hanem akár egy hivatalos ügy elrendezését — a komoly mérlegelés. Mindketten magányosak, jóval túl a koron, amikor általában házasságot kötnek az emberek, s mindketten egy boldogtalan házasságból éppencsak kilábalva. Mintha egymáshoz menekültek volna, egymás segítésére. Különös módon nem érezte a halál jelenlétét. Csodaszép, tobzódó nyár'volt. kiegyensúlyozott június, mérsékelt meleg és mérsékelten hűvös éjszakák. éppen ezért mérsékelt fájdalom töltötte el, de mintha csak álmodta volna az egészet. Mintha nem vele. hanem egy távoli ismerősével történt volna a váratlan eset. Ezzel magyarázható, hogy mintha csak átmeneti apróság szakította volna félbe útiát. úgy határozott, tovább utaznak végső úticéljukig. Péter és Adél eleinte hallani sem akart M. aszKözöttünk a kerítés és a három méter, amellyel az egészséges embereket a fertőző betegektől védik és elválasztják. Mama áll a járványosztály sárga falán túl, a szúnyogháló mögött, s ahogy arcára esik a napfény, sárgább a falnál. Édesanyám nemrég jött vissza a főorvostól, arról a kegyetlen beszélgetésről, amellyel a hozzátartozókat a halál várható időpontjára is felkészítik. Ö már tud beszélni. Mamát ő hozatta be. Azóta naponta szoktatta magát a veszteséghez. Rám egyszerre szakadt az egész. — Melyik az melletted? A kicsi? — kérdezi Mama. Kihagytuk a beszélgetésből. — A legnagyobb. — Anyám már tudja titkolni a sírást. — Erzsi kém? — Tudom, hogy engem várt. Három unokája közül a kedvence vagyok. — Én, Mama. Még köszönni sem tudtam neki. — Mit mondott a főorvos? — súgja egy fiatalasszony mellőle. — Menthetetlen — tagolja anyám, kikerülve a „rák”-ot. — öt hét. Már eláruljuk. Életének legnagyobb titkát megosztszony elhatározásáról, de amikor az jottányit sem engedett, megadták magukat, cseppet sem titkolva az örömet, amelyet nyári szabadságuk folytatása miatt éreztek. — Nem fogadhatom el tőletek az áldozatot — mondta M. asszony —, a drága uram sem fogadná el. Ö senkitől nem fogadott el soha áldozatot. — Péter és Adél úgy találták, valóban okosabb most utazni, mintsem M. asszonyt magára hagyni a bánatával. M. asszony azt gondolta: Ottó régen szívbeteg, évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, bárhol, bármikor felmondhatja a rossz szív a szolgálatot. Mit tettem volna, ha kettesben ér vele a tragédia? Talán érezte is szegény, azért hívta mindig Pétert és Adélt. Az is meglehet, ide jött- meghalni erre a vidékre, ahol hosszú éveket töltött a háború idején. Volt e vidéken, talán éppen ebben a városban egy szerelme. Meghalt negyven- nyolcban. mint mesélte Ottó. Leveleztek sokáig. Éppen eleget hallottam erről a szerelemről. amely Ottó szerint a legtökéletesebb volt. Valóban meghalt, vetett lelkében gyanakvást a különös, rövid ideig tartó pillanat, amelyben felmérte — Ottó halott. Még egyszer akkor hasított tudatába ez a gondolat, amikor rpár német földön jártak. Egyetlen rövid percig tartott az egész, aztán ismét lekötötte a látnivalók sokasága, a jól felszerelt kempingek, öreg városok, gazdag kirakatok, s a nyüzsgő nagyvárosok mozgalmas mindennapja. A névnapján, születésnapján majd eljárok a sírjához — gondolta, s egészen vidám lett az ötlettől. Olyan volt. mintha az egészet Ottóval gondolta volna ki, s beszélte volna meg. vele tervezgetne. Elmúlt a ragyogó nyár. Az ősz ébresztette rá a valóságra. Ottó születésnapja október végén lesz, ezért még szeptemberben elindította útlevelének soron kívüli kérelmét. Saját és Ottó barátai ebben hathatós segítséget nyújtottak. Egy hónap múlva már útban volt K. városka felé. Olyan izgalomban élt a készülődés napjaiban. juk a vadidegennel, csak őt magát zárjuk ki belőle. — A kacsáit siratta. — Látjátok, így jártam. Így nézek ki. — Mutatja vézna karját: sárga az is. — De nem fáj semmi. — Szeretne ebbe az érzésbe: a fájdalom hiányába kapaszkodni. — Kedden hazaengednek. Nem sárgaság. Nem olyan, mint ezeknek. — Pedig most ez lenne számára a megnyugtató, ha ezek közé, a fertőző májbetegek közé tartozhatna. — Ha így érzem magam, otthon elrakosgatok én még. Ügy, mint eddig. Apádat is el kell látni. — Megszoktam, hogy felnézzek rá. Kicsinek látom most, görnyedtnek, bizonytalannak. Szemüvegén csillog a napfény. — Vagy próbáljam meg mégis? Eszébe sem jut, hogy számára az' operáció már nem lehetőség. — Tik mit tanácsoltok? Koppan a szó, mint első göröngy a koporsófedélen. Tudom, hogy nem lát, de nincs erőm két vaksi szemébe nézni. Az ítélet már megszületett : „Idős kora és leromlott egészségi állapota miatt nem javasoljuk.” Pedig talán közelebb hozmintha randevúra igyekezne, mintha élő férje várná, ilyen izgalmat, mondhatni forró várakozást talán a megboldogult életében sem érzett soha. Mikor megérkezett a csöndes temetőbe, megpiyan- totta a sírhalmot, a táblát, melyen az ő neve úgy virított, mintha a domb alatt az ő teteme pihenne, de így is szörnyű volt, hogy az a férfi pihent ott, kinek a nevét viseli — hirtelen ájulás környékezte meg. Annak is egy sajátos fajtája, mely nem eszméletvesztéshez vezet, ellenkezően, felfokozza az életösztönt, világosabban lát bizonyos, addig nem érzékelt dolgokat. Feszültségekkel megvert szédület, s valami nagy tennivágyás, mintha megváltoztatná a halál tényét, mintha csak rajta múlna, együtt utaznak-e vissza B. városba. Ebben a különös állapotban jutott el egy óra múlva a felismeréshez — férjemet örökre elvesztettem. Mintha ebben a pillanatban tudatták volna vele a szörnyű hírt. Leroskadt egy pádra, nem messze férje sírjától, s úgy zokogott, hogy visszhangzott tőle a csendes ná a halált, megrövidítené a szenvedést. Hazug tapintatból hallgatok, szélütötten a tehetetlenségtől. Nem tudok érte perelni a halállal. Hallom, ahogy bent, mellette, suttogva továbbadják: — Májrák. öt hét. Utoljára megyek hozzá. Mostanában mindig lopnom kellett az időt, hogy haza- ugorhassak. Egy nap, fél nap, három óra jutott rájuk. Most két napot loptam — késő, késő, késő. Meg akartam írni az életét, a tapasztalatait, emlékművet állítani dolgos két kezének, munkás hétköznapjainak. S mindig „holnapra” maradt. Végleg elmaradt. Pusztuló falu. A házak fogynak, az emberek is, innen az öreg, onnan az öregasszony. Nyáron a meszelés marad el, télen a görbebotok kopogása, s minden tavasz egyre kevesebb ablakot nyit ki. Ma még kettőhöz jövök, ma még minden úgy áll, mint régen, őrzi a kezenyo- mát a szekrény, a befőttes- polc, a kiskert. S hogy nem látom benn mozogni, várom, mindjárt előbukkan az udvarból, a kertből, hiszen munka volt a napja mindig, napkeltétől napszálltáig. Felriad a gyógyszer kábulatából, megismer még, megmondja, melyik szalvétát adja nekem. A szomszédasz- szonytól tudom, hogy nagyon temető. Valami jóvátehetetlen történt, gondolta, visszafordíthatatlan. Mivel válthatnám meg a sok elkövetett vagy éppen el nem követett vétkemet? Élete minden mulasztása a hátára szakadt. Az összecsapott vasárnapi ebédek, a megdermedt másnapos főzelékek, amikor oda sem figyelt Ottó panaszaira, fáj a gyomrod, hát fáj, hát menjél el orvoshoz, én nem érek rá, nekem is megvan a magam dolga, láthatod, nekem is van egzisztenciám, melyet gondoznom kell, ha kicsit is adok magamra.. . nem a külsőségekben, hanem arra, amit ma úgy ne-, veznek, önmegvalósulás. Eszébe jutottak a híg teák, a vékonyra kent vajas kenyerek, amit reggelinél csapott össze, a visszahozott tízóraik, melyeket olykor hetekig hordott aktatáskájában a megboldogult, a vendéglő; ebédek, hogy a vasárnaponként hazahozott irodai munkáknak is eleget tegyen, a vasárnap délutánok, amikor papírjai' fölött görnyedve, ingerült szavakkal válaszolt Ottónak, amikor panaszos hangon, soha nem az erőszak határát súrolva, betegségéről. fájdalmairól beszélt. Egyáltalán, milyen . felesége voltam én? Az voltam-e? Nemcsak magammal törődtem-e? Vajon meghalt-e az a nő, akiről ezt állította? Akit annyira szeretett? Vajon engem? Engem szere- tett-e? Csupa megválaszolatlan kérdés, melyek súlyukkészült hozzám, szeretett volna ellátni mindennel. Kétszer végigsétálunk a szobán, alig tipeg már, csak most látom, mennyire kicsi lett. Megkérdi, hogy péntek van- e még, mert várja a vasárnapot, és a látogatókat. Azt mondja, a röntgennel törték össze, addig semmi baja se volt. A nyelés egyre keservesebb, csomók duzzadnak fülénél, torkában. Lábfeje felpúposodik, mája keményre dagad, sárga a szeme, a körme, mindene. Vérrel kevert epét hány, orra sűrűn elered. „Csupa vér a ráncos kis arca — írta anyám. Megszakad a szívem, ha mosdatom.” Hősiesen nyeli a folyadékot, mindennek csak a levét, s az újabb gyógyszertől alszik tovább. Nagyapám jajgatva járkál az udvaron. Véres a szeme, remeg a szája: — Bevethetem herével a virágoskertjit. Az utolsó levéllel adós maradok. Sose tudtam hazudni neki. Nem tudnék vigasztalást hazudni, hogy felolvashassák neki két ájulat között. S nekem se íródik több levél, hátrahajló d betűkkel, egymásra futó sorokkal: „Vigyázz magadra, meg ne fázz!” „Alá ne szaladj valaminek !” Élt nyolcvan évet — írják a koporsóba. És nem kerül oda, hogy iskolába három hetet járt. Hogy mikor nagykai a földre tepernek. A földbe, a halálba... És kétségbeesése olyan határtalan volt, hogy egyetlen könny nem jött a szemébe. Egészen sötét volt már, amikor egy idős ember jelent meg előtte. — Bezárnám a kaput — mondta. M. asz- szony nehezen értette meg. A temetőőr. Aki a dolgát teljesítené. M. asszony nem válaszolt, . az őr legyintett. M. asszony a temetőben töltötte az éjszakát. Könnytelen, tehetetlen éjszaka volt, ezernyi, milliányi csillaggal az égen. Fázott. Éhes volt. Szomjazott. El-elborította az álom ott a pádon ültében: semmitnem akart tenni testi szenvedései ellen. És a kérdések, mint az éjszaka valóságos látomásai, mind nagyobb sereggel, hántással rohamozták. Miként élhet tovább az ember ennyi kétely- lyel? Bűntudattal? Miért csak most érzi, tudja őket? Hajnalban elszundított egy órácskát, de csak azért, hogy ébredés után még. nagyobb súlyként szakadjon rá a felismerés: nem szerettem eléggé. Tíz óra lehetett, amikor bement a városkába. Az öreg temetőőrrel is találkozott, az csodálkozva nézett rá. aztán sokáig utána bámult, érezte. Megkereste a virágüzletet, összevásárolta annak minden virágát, megadta a címet, hová várja az őszirózsákat, dáliákat, hortenziákat, krizantémokat. Délre megérkezett a kis kocsi, telerakták a sírhantot virággal. Egész hegynyi sárga, meg hófehér, halvány rózsaszín meg bordó virág emelkedett Ottó sírján. Először könnyű megnyugvást érzett, mintha megszűntek volna önváddal terhes lelkifurdalásai. De minél tovább állt a virághalom mellett — mely alatt, eleinte úgy gondolta, könnyebb és szebb a halott álma —, annál jobban nőtt a lelkében a nyugtalanság. Olyan érzés volt ez, mint a szomjas emberé, aki iszik, egyre iszik, s szomja nem csökken. Ellenkezően. Egyre szomjasabb. Mintha a víz képessége lenne véges ahhoz, hogy igazán szomjat oltó víz legyeq. Mintha az ember képessége lenne véges ahhoz, hogy megváltoztassa a múltat. Ezt nevezik lelkifurdalásnak, annak is egy sajátos fajtájának, amely életünk előre haladtával nem csökken, egyre növekszik a lelkűnkben. M. asszonyt haláláig gyötörte ez az érzés. És minden pénzét virágokra költötte, de ez csak fokozta özvegységének súlyos bánatát. apám udvarolt, cseresznyét akasztgatott neki a diófára. „Itt vagyok, Tata, , hazá- gyüttem. Most mán nem hagylak itt — ígérte, mikor a kórházból kiadták. Négy héten belül szószegő lett. Decemberben lett volna az aranylakodalmuk. Sose tartották számon a családi évfordulókat. Ezt nagyon szerette volna megünnepelni. Nem írják fel, hogy ötven kiló volt a kórházban, de alig harmincat tettünk a koporsóba. Hogy hajnali kettőkor eleredt az orra vére, és tízkor állt el. Hogy nem lehetett neki injekciót beadni, mert elvérzett volna a tű helyén. Hogy a harmadik faluból kellett hozzá hét végén orvost hívni. Hogy nagyapám, aki az orvosért telefonált, elfelejtette megmondani, melyik faluba hívja (másodszor telefonált életében). Hogy a helyi orvos ötven forintot kért minden vizitért, de legutoljára kijelentette: — Halottszemléért száz forintot szoktak. Nagyapámba karolok, ahogy megyünk a kocsi után. Az ő vesztesége a legnagyobb. — Tik majd hazamentek — mondja. Ű itt marad. A túlélőknek mindig nehezebb — mondta régen, mikor a bátyját temettük. . . . amit számomra jelent, csak velem pusztulhat el. Pataki Edit: Koszorúszalagra Vajnai László: Vihar és szélcsend Ki tudja hány út vezet Bombaytől Békéscsabáig, míg elér simogatásom minden kis porcikádig. Vihar és szélcsend között, ki tudja meddig vár az ember, míg partra talál a tenger. * Ki tudja életem hány milliárd pillanat szövi át, míg fölfedezem ajkadon Mona Lisa mosolyát. Ki tudja milyen magasak az égi városok templomtornyai? — Szavakat keresek, érted kimondani. • S vihar és szélcsend között, hol szigetet ér az álom. A legszebb szót, hogy szeretlek, végül megtalálom. D'PETRÓCZKV ISTVÁN KÖNYVE osvAth ISTVÁN ÉS CSALADJA _____[Exubrís D r'JRKUBECZ SÁNDOR Meskó Anna és Póka György ex-libirisei
