Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
1982. június 12., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Hoppá, élünk! Német expresszionista drámák Érdekes válogatás jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában: Hoppá, élünk! Német expresszionista drámák. Bertolt Brecht az epikus színház atyjaként, és ma már lírikusként is népszerű világszerte, így hazánkban is. Ebben a kötetben egészen más oldalát mutatja be korai műve, a Baal. Ez a darab, Walter Hasenclever, Carl Sternheim vérbeli szatírája, Georg Kaiser, Ernst Barlach, Hans Henny Jahnn és főképp Emst Toller színművei annyira különbözőek, hogy alig férnek meg egymás mellett, egy kötetben. Talán egyetlen közös vonásuk az a jajkiáltás, kétségbeesett segélykérés, ami egyben az egész mozgalomnak legmarkánsabb jellemzője. „Soha egyetlen kort sem rázott még meg ilyen rémület, halálborzongás. Sohasem volt az élet ilyen síri néma, az ember ilyen kicsi, ilyen szorongással teli. Sohasem volt az öröm ilyen távol, és a szabadság ennyire halott. Segélykiáltás hallatszik: az ember leikéhez kiált, az egész kor egy vészkiáltás." Századunk' elejéről szól így Hermann Bahr, a színházi forradalmak egyik ismert egyénisége. E kor társadalmában csalódva, félelemtől vezérelve kiáltottak segítségért a német expresszioniz- mus képviselői. Már nem mélyültek el a szörnyűségek ábrázolásában, ahogy a naturalisták tették, műveikben a káosz-, a világvége-hangulat, víziók domináltak. A pusztulást az azt követő új és szebb világ születésének feltételeként értelmezték, és igyekeztek elfogadtatni. Ez az S. O. S. a legkülönbözőbb formákban — Wedekind esetében például anarchista, Tollernál forradalmi hangon —, ezernyi modern művészi eszközzel kísérletezve hangzott fel. Innen ered a megjelölés „a kifejezés művészete”... De vajon létezik-e művészet, amely nem fejez ki semmit? A német expresszionizmus — jól lehet, nem alakultak ki igazán egységes jellemzői, határozott körvonalai, s mindvégig olyan sokrétű maradt, amilyen talán egy másik mozgalom sem —, ráérzett a társadalmi fejlődés ellentmondásaira; valami különös érzékkel felismerte a bennük leselkedő veszélyt, a háború fenyegető közelségét. Figyelmeztetni akart arra, amit sejtett. Szenvedélyesen küzdött, s bizakodva jövendölte mindezek ellenére az emberibb társadalom érkezését. Bámulatos a hit, amellyel a káosz, a hanyatlás, a világvége irodalmának szerzői az emberhez, az emberiséghez fordultak. Teljes odaadással hirdették, hogy a szeretet hiánya, a gyűlölködés minden rossz, gonoszság, így a háború forrása is. Szinte fanatikus pacifisták voltak. S oly korban éltek német földön — két világháború előtt! —, amikor és ahol ilyen hithez különösen sok erő és kitartás kellett... Ernst Toller írja Német voltam én is ... című, először 1933-ban angolul megjelent önéletrajzában: „Nem tudom megérteni, miért bántja any- nyit az ember az embert. Természetüktől fogva ilyen kegyetlenek lennének az emberek? Nem képesek be- leérezni abba a töménytelen kínba, amelyet embertársaiknak óráról órára, napról napra el kell viselniük? Nem hiszek az ember ,gonosz’ alaptermészetében, azt hiszem, az ember a legtöbb szörnyűséget képzelethiányból, a szív erkölcsi restsége okán követi el.” Hitték, hogy az ember jó, csak a körülmények teszik őket rosszá, aljassá, de nem örökre, majd megszületik az új ember. Tragikus, hogy a német expresszionisták közül keveseknek adatott meg, hogy ezt megérjék, hogy 1945 után megvalósíthassák álmaikat, ahogyan Brechtnek sikerült Berlinben, Jahnn elérte Hamburgban. Spkan közülük öngyilkosok lettek, Toller New Yorkban, Hasenclever egy francia lágerban. Barlach életének szívroham vetett véget, Kai- sert svájci, Sternheimot belgiumi emigrációban érte a halál. Külön erénye az irányzatnak, hogy a szemlélődő színház helyébe a cselekvő színházat sürgette: tisztában volt annak szerepével, jelentőségével, s ezért aktív viszony kialakítására törekedett színpad és közönség között. A huszadik század első évtizedeinek német lírája — főképp Rainer Maria Rilke, Georg Heym, Georg Trakl és Else Lasker-Schüler — vagy Erich Maria Remarque és Erich Kästner prózája még csak túljutott a nemzeti irodalom határain, több nyelven sikert aratott, ám az expresszionista drámák még a német olvasók körében sem eléggé ismertek, hazai színpadainkon keveset láthatók. Méltatlan bánásmód. Világirodalmi jelentőségét tekintve a német expresszionizmus mint filozófiai és művészeti irányzat nem közelíti meg a német romantikát vagy a weimari klasz- szikát. De meglepő, hogy ez a kiforratlan mozgalom mindmáig él és hat. A drámáiban fölcsendült abszurd hang Samuel Beckett és Harold Pinter darabjaiból szól ismét hozzánk. A groteszk látásmóddal pedig Slawomir Mrozeknál és Arnold Weskernél találkozunk. Nem túlzás azt állítani, hogy a mai dráma elképzelhetetlen- Toller, Sternheim, Hasenclever és a többiek nélkül. „Az expresszionizmus csak mint önálló áramlat volt korjelenség vagy életképtelen mozgalom — termékenyítő hatásában máig tovább él, megújulásra alkalmas kísérleti módszer maradt: ebből a torzóból, mint lepusztult várak romköveiből a körülötte felépülő falvak — új alakulatok vették alapanyagukat, látásmódjukat, színházi forradalmak elemit. Paradox jelenség: ő maga alig élt — de a mai világszínház tőle kap éltető vérátömlesztést." Niedzielsky Katalin Visszavonhatatlanul itt a nyár. Az idő olyan, mint minden elmúlt nyarakon: hol ragyog az egész világ, hol szél indul a Bihari-hegyek mögül, nagy, fehér fel- legeket hajtva maga előtt, hol eső pásztázza a határt, kerteket. Nő a vetemény, nő a gaz, és már látszik a gyümölcsfák ígérete... A változó világunkban is változatlanul zeng esténként a békák kardala a rétből, borjú bődül, kakasok köszöntik minden hajnalban a felkelő Napot, kakukk szól, levelibékák esőért könyörögnek, mindig könyörögnek ... A változások, mint a gépdo- hogás, autószáguldás, csak amolyan színfoltok, mint az is, hogy... a falu szótárában is szerepel már az a szó: nyaralás. Vagyis: menni, látni. egy kis semmittevéssel pihentetni testet-lelket. Eszembe jut, hogy amikor fiatal újságíró voltam, egy Balatonhoz tíz kilométerre levő faluban beszélgettem emberekkel — a riport tárgyára már nem emlékszem —, csak arra, hogy egy akkor amolyan hatvanéves ember azt mondta: még soha nem volt a‘Tónál! Vagyis, nem látta a Balatont közelről. Pedig idelátszik a tó vizének csillámlása, zöldje, de hát neki nem volt ideje soha elmenni, hogy belelógassa a lábát. Az is igaz, hogy csodálatosan tudott beszélni a távoli, lenti vízről, ragyogásról, fényről, a vihar tombo- lásáról. De hát... ha nem is csalnak a messzeségek, de a közeliét élményét semmi nem pótolja. Mára elértük, hogy szerivel kapjuk mi, falusi asszo- nyok-lányok is a különböző turistautak leírását, árral, látványossággal felsorolva. Bel- és külföldre egyaránt Nyaralás betűk, sorok, képek csábítanak, á messzi tájak, városok, történelmi nevezetességű helyek látogatására. Vagyis: minket is hív, vár a nagyvilág! Nagy dolog ez, de. Míg ezeken a dolgokon gondolkodom, a jószágaimmal bajlódok. Csirkékkel, kacsákkal, a macskámat is lesni kell, már keresi a helyet ahová fialhat.., Egy távolabbi faluba kellett volna mennem ma, de rendbe kell hozni a tyúkólat, mert a nagyja csirkéket ki kell tennejn ... Közben mennyi kép, mennyi gondolat, szín, hangulat, a régen megjárt útjaimról! Az itthoniakról, a külhonból valókról... S mindezen közben lesem a postáslányt, már dél van, ilyenkor szokott hozzánk érni. Jön is, hamarosan, nagy köszönésekkel, ahogyan szokott. Parányi szél lobogtatja a harsogó zöld lombokat, a fény csak bujkál a vonuló, könnyű fellegek alatt, s mint ahogyan szoktuk, öt percig beszélgetünk. Ha fú, bent a konyhában, ha szép az idő, itt kint, a kertben. S mindig „aktuálisak” a beszélgetések. Most például a nyaralás jön szóba. Kérdezi, ho_va megyek az idén nyaralni? Mondom, sehova, nyaralni nem szoktam, csak ... voltam itt-ott, országokban, s itthon sok szép tájat, várost, falut láttam. Fákat, bokrokat, népeket, örömöket, problémákat ... Vagyis azt jelenti ez, hogy én már voltam, menjenek a fiatalok. — Mennék is én! Csak... nem lehet — mondja megfellebbezhetetlenül. — Miért ne lehetne? Hiszen a postásoknak is van lehetőségük, hogy menjenek! — Van. Csak... képzelje, hogy jártam, valami négy éve! Mondtam: én is megyek. Mindenki megy. Mentünk a férjemmel. Csak riégy napra. Persze, előtte rendez- kedés ... Megkértem a keresztapámat, lássa el a jószágokat addig. Két tehén, disznók, a baromfi szinte nem is számít. Vállalta, hogyne vállalta volna! Aranyos, kedves az én keresztapám. Elmentünk. És mi történt közben? Az első napon eltörte a konyhaajtó zárját. Az öreg kispekulálta, ha kinyitja, kitöri a konyhaajtót, akkor bárki bemehet. Kitörte hát a konyha ablakának alsó üvegét, Ő kicsi ember, befért rajta. Ott bújt, / mászott be minden reggel, minden ese, ott hordta ki a moslékot, a darát... Képzelheti, hogy nézett ki a fal, a párkány! És képzelje keresztapámat, ahogyan ott felmászik, meg leugrik az ablakpárkányról! Nem, akinek jószága van, az nem mehet sehová. Itt nem lehet „hézag”. Ez olyan, mint a daráló ... Ha nem tartunk jószágot? Akkor meg pénz nincsen, amivel mehessünk. Ha van jószág, akkor meg nem lehet itthagyni. így aztán ... maradunk és marad a pénzünk. Bertalan Agnes I * ■»,4. Crtiwi Corini Margit: Tengerparton Corini Margit: A hídon Verasztó Antal: A szelek városa « A szél a Város felé nyargalt, s hagytam, hogy az út egyedül ballagjon utána a völgyet néztem, s fölötte a Napot ahogy a délutáni fények burkát törögetve készülődött vissza a hegyekbe mint az ünnepnapot, úgy vártam az alkonyatot tudom, már sok nap véget ért, de látni a színt, mely a fák bőrén örökre megmarad csak itt a görbe dombok oldalán szabad s az alkony lobogó fénypalástja? ügy fogyott, — ahogy nőtt a lányhajak nyújtózó árnya mivel meg nem állt Napunk, így elnyelte valami katlan az út visszafordult az alkonyaiban a szél a hajammal játszott a szelíd forrás — fázott jött az éj, bújt volna hozzám, feledni nem is tudnám! Kassa, 1980. Bencze József: Tűz Tüzekhez göbbedek, senyvedek, töppedek, hamuból fölkelek, Darazsat öklelek. Madár János versei: Útrakelt belőlünk Arcod egyre biztonságosabban mozdul a fényhez — hajadban májusi rendjel, szeretlek. Mint a jegenyékben fölvillámló fecskét, » hordátok magamban. Elkezdődött vélünk valami táj. Kövek éneke, őstiszta ütem. Hajladozva egymás szívéhez — útrakelt belőlünk a jövő. Béke Kékkel megáldott zöld. Belekezd a fűszál egy dalba. ÉNEKELEK. Űzött évszakok Énekelget a tűz, cserjelábnyomok égnek. Fecskeszárnyak szöknek a messziségnek. Ágakról megsárgult fény csorog. Szemünkben egy csillag ácsorog.
