Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5., szombat

o

IWiWkfiM

fiz Akadémia palotája

Fővárosunk egyik meghatározó építészeti ékessége

a Magyar Tudományos Akadémia Duna-parti épülete.

Az a ház, amely a Lánchíd tövében, a budai várral szemben a hazai tudományosság valóságos váraként ko- morlik.

Bizonyára kevesen tudják, hogy „a tudományok és a szép művészségek minden nemeiben a magyar nyelv kiművel tetésére” alapított intézményt most százhúsz éve — tehát históriai mércével mérve nem is oly rég '■—, 1862 áprilisában kezdték építeni, mégpedig seregnyi huzavona és többszöri nekirugaszkodás után.

Történelmi tanulmányainkból az még csak-csak felrémlik, hogy a „Magyar Tudós Társaságot” 1825-ben a pozsonyi rendi országgyűlésen gróf Széchenyi István alapította, fölajánlva támogatásául birtokainak egyévi jövedelmét. Ám az nyilván már kevésbé közismert, hogy mi minden történt addig, amíg elkezdődhetett a szellemi fundamentum letétele utáni valóságos alapozás.

Legelőbb — így kívánta a regula — törvény született, amely az 1825—1827. évi Xl-es jelzetet kapta, és amely ugyan mi mást, mint az adakozók névsorát tartalmazta. A lista élén József nádor neve állott, s csak ő utána vetették papírra Széchenyi nevét, aki végtére is az Akadémia életre hívója volt.

Lista tehát már volt, és Sándor Istvánnak meg a Teleki-családnak köszönhetően hamarosan egy több tízezres könyvtár is felhalmozódott — csak éppen olyan zug nem volt, ahol végre kedvük szerint kutathattak, tanakodhattak volna a legjelesebb elmék. Furcsa. de így van: az 1831 februárjában megtartott első akadémiai nagygyűlésnek a társaság első elnöke, Teleki József a saját otthonában nyittatott termet. Aztán a pesti vármegyeháza fogadta be a „gyüldézőket”, majd a Duna-parti úgynevezett Derra ház, ezután pedig a mai Petőfi Sándor utca 3. szám alátti Trattner—Károlyi ház lett az ideiglenes otthon.

1843-at írtak, amikor elkészült a Nemzeti Múzeum. Sokan úgy vélték, hogy a terjedelmes épületben majd az akadémikusok gyülekezete is végső otthonra talál, de ebből sem lett semmi. Még a közgyűlések megtartására sem toborzódhattak oda. Csak hosszú évek után, 1858-tól kezdve nyílt meg alkalmankint számukra a Pollack Mihály tervezte épület nagyterme.

Éppen Kubinyi Ágoston, a múzeum akkori igazgatója javasolta, hogy a mai Bródy Sándor utcában építsenek föl egy hasonlóképpen nagy székházat, ahonnan — így

az alapeszme — egy összekötő árkádsor alatt ballaghatnának ide-oda a mindenféle „doctorok”. A tetszetős elképzelés megint csak képzel mény maradt.

A saját otthon létrehozásának ideája azonban tovább

élt, és amikor a híres pesti üzletember, a görög származású Sina Simon nem kevesebb, mint 80 000 pengőforintot ajánlott fel a nemes célra. kezdett olybá tűnni, hogy az építkezésből mégis lesz valami.

Dessewffy Emil, a testület soros elnöke vette a bátorságot, hogy országos gyűjtést kezdeményezzen. Hamarosan háromezer aláíróív — így nevezték e listákat — járt kézről kézre a megyékben. Szinte tömegmozgalommá terebélyesedett az adakozás. Mindenki fizetett, aki csak tudott: a kismesterek éppen úgy, mint a kincsekben dúskáló nagyurak. Egészen rövid idő alatt több mint félmillió forint gyűlt össze!

Pest városának elöljárósága sem akart szégyent vallani, ezért hát fölajánlotta azt a 180 000 forintra becsült telket, ahol ma az MTA székháza áll.

Volt tehát pénz, került telek, most már csak alkalmatos tervek kellettek. Egész sor híresebbnél híresebb építész nyújtotta be, majd kapta vissza elképzeléseit. Közöttük Henszlmann Imre, akit ma a magyar művészet- történeti kutatás úttörője- ként tartunk nyilván, meg Ybl Miklós, akinek tehetségét az Operaháztől kezdve sok '"palota dicséri.

Végül is egy berlini építész, Stüler Frigyes (1800— 1865) reneszánsz jellegű, egyben pedig klasszicizáló tervét fogadták el, aki — dicséretére legyen mondva — Henszlmannak a belső terekre vonatkozó ideáit is figyelembe véve rajzolta meg az utolsó kartonokat. A kivitelezés felügyeletét Yblre bízták.

Mint föntebb szó volt róla, az első kapavágásra most 120 éve került sor, de a nagy esemény kiváltotta diadalmámor hamarosan lelohadt, mert kiderült, hogy nem lesz elég a pénz. Akárcsak ma, ha vékonyabb a buksza, akkor is úgy segítettek magukon az illetékesek, hogy olcsóbb anyagokat használtak, s ahol lehetett, egyszerűsítettek. 1865-re ugyan küllemét tekintve már készen állt a kétségkívül nemes egyszerűségű tudósi ház. de a belső munkák nem voltak befejezve. Ahhoz, hogy ott is rend legyen, Ferenc Józsefnek és családjának — többek között Miksa mexikói császárnak — az anyagi hozzájárulása kellett.

1865. december 7-én került sor az avatásra. A nyitóbeszédet a beteg Dessewffy Emilt helyettesítő másodelnök, Eötvös József mondta.

Szomorú, de így van: a kényszerű fukarkodás hamar megbosszulta magát: már 1869-ben tűz pusztította el a favázas tetőt. Sokat kellett tehát még javítgatni, pó- tolgatni, amig olyan lett ez a zömök, erőt sugárzó építmény, ahogyan ma büszkék lehetünk rá, gyönyörködhetünk benne...

A. L.

A .magyar tudományosság Duna-parti székhaza

Az Akadémia épületének homlokzata egy régi érmén

Mindenkire tartozik

Interjú dr. Gonda György államtitkárral,

az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökével

— Tíz éve annak, hogy U Thant, akkori ENSZ-főtitkár kezdeményezésére létrejött az első környezetvédelmi világ- konferencia Stockholmban. Az akkori konferencia ajánlásai mennyire hatottak a hazai környezetvédelemre?

— Mi ezeket az ajánlásokat nagyon komolyan vettük, s a magyarországi környezetvédő tevékenység egyben mind szélesebb körű együttműködést is jelent az egész világ ilyen irányú mozgalmaival. Itthoni munkánkat jól jellemzi, hogy tavaly ősszel az országgyűlés megvitatta az 1976-ban, az emberi környezet védelméről alkotott törvény végrehajtásának tapasztalatait. Szóbeli előterjesztésünkhöz és írásbeli beszámolónkhoz 16 országgyűlési képviselő szólt hozzá ezen az ülésszakon.

a közelmúltban is előfordult, hogy új cementgyárunk nem felelt meg a környezetvédelmi előírásoknak. Most, utólag, a mi beavatkozásunkra létesítenek védelmi berendezéseket. Ez ilyenkor természetesen már nehezebben megy és költségesebb is. Az iparról szólva úgy is jellemezhetném a helyzetet, hogy a környezetvédelmi gondok egy jó irányú változásnak, tehát az ipar fejlődésének negatív melléktermékei.

Gyorsabb ütemben kellene fejlődnünk a - szűrőberendezések alkalmazásában, a hulladékokkal való bánásmódban (kezelés, másodnyersanyag-visszanyerés stb.), és különösen sürgető a toxikus, tehát a mérgező hulladékok kezelésének, közömbösítésének megoldása, elsősorban a vegyiparban, illetve azon belül a gyógyszeripar területén.

— A hazai közvélemény mind élénkebb érdeklődéssel kíséri a környezet- és természetvédelem kérdéseit, érzékenyen reagál a problémákra, s igényli azok mielőbbi megoldását.

— Úgy gondolom, az utóbbi évek változásainak egyik leglényegesebb vonása, hogy a közvélemény nálunk is megtanult együtt élni azzal a gondolattal, hogy környezeti viszonyainkat s gondjainkat tudomásul kell venni, ugyanakkor intézkedéseket kell hozni azért, nehogy jóvátehetetlen mulasztások vagy tévedések történjenek. Megtanultuk, hogy az emberi környezet kényes, belső egyensúlyára ügyelni kell, hogy óvjuk azt az újabb sérelmektől, megtanultuk, hogy az élet olyan alapvető feltételeit, mint a föld, a víz, a levegő, őrizzük, s ügyeljünk rá, hogy zavartalanul, de legalább elviselhető, elfogadható módon és színvonalon álljanak az ember rendelkezésére.

— Melyek ma a legfontosabb feladatok?

— Ezek teljes felsorolására az interjú keretei között aligha juthat hely. Inkább azt kellene rögzítenünk, hogy a gondok, s természetesen a belőlük származó feladatok két kategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak azok a zavaró tényezők, amelyek a korábbi időkből valók, tehát amikor még kevesebb volt az ilyesfajta feszültség, s ennek megfelelően még hiányzott is az a felismerés, amely- lyel ma már rendelkezünk. A feladatok másik csoportjának pedig azt nevezném, amely már az időszerű, a mai fejlesztésekkel kapcsolatos. Az első csoportnál orvosolni kell azokat a környezetvédelmi betegségeket, amelyek még akkor keletkeztek, amikor az iparfejlesztés úgy valósulhatott meg, hogy környezetet szennyeztek vele, hogy termőföldek rovására létesültek gyárak. A másik csoportban pedig már a fejlesztés mozzanatában érvényt kell szerezni a megfelelő környezetkímélő eljárások és berendezések rrfunká- ba állítására vonatkozó kötelezettségeknek. Ez még akkor is kötelességünk, ha tudjuk, hogy a mai gyakorlatban a visszafogottabb fejlesztési lehetőségek közepette olykor éppen e berendezések maradnak ki — vagy akarják kihagyni őket — anyagi okok miatt. Mi egyébként vitatjuk, hogy minden esetben anyagi plusz terhet jelentene a környezetvédelmi szempontok ilyen irányú érvényesítése, de erről később még külön is szót ejthetünk.

— Melyek tehát a környezetvédelemnek ma — mondjuk így — a kényes pontjai?

— Az iparban a vaskohászat, a cementipar, a vegyipar és az energiaipar. Még

— E tekintetben a probléma nyilván „átgyűrűzik” a mezőgazdaságba is. ,

— Ahol még a látszatát is kerüljük, mintha mi az ott folyó munkát nehezíteni akarnánk. Az országgyűlés már említett vitájában is kifejtettem, hogy ami változtatást mi sürgetünk, az a mezőgazdaságnak a környezet- védelemtől függetlenül is jó és szükséges. Mi azt kérjük és várjuk, hogy annyi műtrágyát használjanak, ameny- nyit a talaj befogad, s úgy használják, hogy azt ne mossa el az eső. Mi a szakszerűség fokozását, a pazarlás megszüntetését, az okos tárolást kívánjuk környezetvédelmi okból, de ezek egyben gazdaságossági tényezők is. A nagyüzemi állattartásnál nagy tömegű híg trágya halmozódik föl, s ezt is racionálisan szabad csak használni. Vagyis a takarékosság, az értékőrzés a környezetvédelem alapvető ügyével összecseng a gyakorlatban. A környezetvédelem gondolatával szoros rokonságban áll a gazdasági hatékonyság, ezért — itt utalok ismét arra, amit már korábban említettem — nem biztos, hogy a környezetvédelem egyoldalúan csak igényli a pénzt. Nagyon valószínű, hogy mindazzal, amit ösztönöz, amit segít, amit követel, igen gyakran — vissza is adja.

— Magyarországon az úgynevezett kényes kérdések közül a legtöbb vitát s érdeklődést kiváltó: a Balaton ügye.

— Igen, bár nem tartom szerencsésnek, ha ezt a kérdést környezetvédelmi problémává szűkítik, hiszen itt sajátos és összetett kérdéskörrel állunk szemben. Nézetünk szerint minden gondunk alapja az a tény, hogy a Balaton egyszerűen nem alkalmas annyi ember fogadására, amennyien igénybe veszik. Természetesen, utólag könnyű okosnak lenni, de hát szükség volt a tapasztalatokra, hogy tisztábban lássunk. 'Annak az egyébként politikailag is, szociálisan is helyénvaló jelszónak és gyakorlatnak, hogy „a Balaton mindenkié” — most fizetjük egy kicsit az árát. Nem az a baj, hogy mindenkié, hanem az, hogy a tó és környékének fejlesztése nem tudott lépést tartani az igényekkel, s a korszerűség mércéitől lemaradt. Hosszan tartó, kemény munkával kell majd a már meglevőt színvonalasabbá tennünk, karbantartanunk.

— A közérdeket nem gátolják itt különféle partikuláris érdekek?

— Dehogynem. Éppen ma reggel hallottam a rádióban, hogy valahol a Balaton mentén bővítették valamelyik kempinget. Jóllehet a férőhely-bővítés szigorúan tiltva van! Amint hogy nem szabad 500 embert beengedni abba a moziba, ahol csak 400 ülőhely van. Szóval, kemény birkózás, kitartó, pontos, számonkérhető munka az, amire szükség van. De meggyőződésem, hogy meglesz az eredménye.

— Mi nyújtja a legfőbb se- gítséget ebben a munkában?

— Természetesen mindenekelőtt az a két fontos program, amely a Balatonnal kapcsolatban érvényben van. Az egyik a balatoni regionális rendezési terv, amely a települések’ helyzetét, jövőjét alapvetően meghatározza, illetve, ahol kell, megváltoztatja. A másik ^ a vízminőség javítására vonatkozó program, tehát annak garantálása, hogy a Balaton fürdésre alkalmas legyen. Itt fontos feladatokat szabott meg a kormány. Ezek szerint folyik a Kis-Balaton helyre- állítása, a Keszthelyi-öböl szennyezettségének csökkentése. és még jó néhány más munka. Csak ennek a programnak a megvalósulására több mint 4 milliárdot irányoz elő a jelenlegi ötéves terv. De a kormány, s a hivatal tevékenysége, egyáltalán a környezetvédelem egész ügye igényli a társadalom egyetértését, megértését, támogatását és felvilágosult, kulturált magatartását. A környezetvédelem és a természetvédelem, amiről egyébként ezúttal nem esett szó, mindenkire tartozik.

— ön nemrégiben érkezeti haza Kenyából. Milyen céllal látogatott Nairobiba?

— Abban a városban van az ENSZ környezetvédelmi programjának a székhelye, s most a már említett stockholmi világkonferencia 10. évfordulójára rendeztek jubileumi ülést. Száztíz ország képviseltette magát, köztük valamennyi szocialista ország. Jellemző, hogy tíz éve még csak tíz országban folyt hatósági eszközökkel is szervezett környezetvédelmi munka, ma már 106 országban. És jellemző az is, hogy ezúttal a békének és a leszerelésnek az ügye vált a konferencia első számú alap- gondolatává.

— Miben foglalná össze a jelenlegi, legidőszerűbb hazai tennivalókat?

— A Minisztertanács 1981

Végén rendeletet alkotott a veszélyes (toxikus) hulladékok kezeléséről. Most e rendelet mind gyorsabb ütemű végrehajtásáért dolgozunk, hiszen- hazánkban évente 300 000 tonna ilyen hulladékot „termelünk”.

Ugyancsak fontos meghatározója tevékenységünknek az Elnöki Tanács új törvény- erejű rendelete a természet- védelemről. A végrehajtásban egyik fő célunk úgy megőrizni a magyar természetvédelem legjobb hagyományait, hogy ugyanakkor a mai idők feltételeihez tudjuk igazítani ezt a tevékenységet. Minden mai teendőnk elvégzésének fontos eleme és feltétele, sőt garanciája az a tény, hogy ma már a tanácsok országszerte úgy végzik sokrétű tevékenységüket — a településfejlesztéstől az életkörülmények javításának tennivalójáig —, hogy nem esnek ki látókörükből a környezet- és a természetvédelem követelményei, szempontjai és céljai. Ez igen nagy és örvendetes változás az előző időszakokhoz képest — mondta befejezésül dr. Gonda György.

Cserhalmi Imre