Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
19.82. június 19.. szombat Tudomány és decentralizáció Magyar Tudományos Akadémia területi bizottságairól meglehetősen keveset tud az országos közvélemény, pedig az' első ilyen bizottság már több mint húsz éve működik. A regionális akadémiai bizottságok születési sorrendje a következő volt: a Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) 1961-ben, a pécsi (PAB) 1970-ben, a veszprémi (VEAB) 1973-ban, a debreceni (DAB) 1976-ban, a miskolci (MAB) 1978-ban jött létre. Az öt vidéki egyetemi városban székelő bizottságok működési körzete általában három megyét átfogó régióra terjed ki, kivétel a VE- AB-régió, amihez hat közép- és észak-dunántúli megye tartozik. A magyarországi tudományos intézmények és kutatóhelyek regionális elhelyezkedése kedvezőtlenül alakult a múltban. Túlnyomó többségük — akkor is, ha ez nem volt teljesen indokolt — a fővárosba települt. A nem fővárosi kutatóhelyek, egyetemek részvétele az országban folyó kutatásokban sem mennyiségileg, sem minőségileg nem érte el a kívánatos szintet, még ma is jelentősen rosszabb a nemzetközi arányoknál. Tudománypolitikánk és tudományszervezésünk túlzottan és egészségtelenül centralizált, egyes fővárosi kutatóintézetek monopolhelyzetbe kerülhettek. A regionális központ szerepét betöltő vidéki egyetemi városokban ugyanakkor mind erősebbé vált az igény a helyi tudományos élet fejlesztésére, a régióközpont és környező vidéke tudományos erőinek összefogására, a terület népgazdasági, társadalompolitikai és kulturális tervei tudományos szükségleteinek kielégítésére. Az országos és a helyi szervek vezetői egyaránt szükségesnek látták olyan hálózat és kapcsolatrendszer kiépítését, amely szervezett formában teszi lehetővé a Magyar Tudományos Akadémia és a területi központok tudományos szakemberei közötti együttműködést. A lassú és indokolatlanul elhúzódó két évtizedes folyamat során az Akadémia területi hálózatának 18 megyét átfogó kiépítése teljessé vált. A kifejezetten egy városra és akadémiai kutatóközpontra orientált Szegedi Akadémiai Bizottság tízéves útkeresése után a Pécsi Akadémiai Bizottság már regionális feladatokat is vállalt szintén egy kutatóintézettel a háttérben. A Veszprémi Akadémiai Bizottság létrejötte új lendületet és minőséget hozott a vidéki bizottságok munkájába (termékeny kapcsolat a helyi politikai és gazdasági vezetőkkel, intézményekkel, regionális pályázati rendszer meghonosítása, kiadványok stb.). A Debreceni Akadémiai . Bizottság már ‘három működő bizottság tapasztalatait felhasználó indulása — ahogyan ezt Szentágothai János, az Akadémia elnöke megfogalmazta — „lényegesen kihatott az Akadémia területi hálózatának egészére". Debrecenben ugyanis már a munka elkezdésekor — nem egyszer éles vitákban — igyekeztek tisztázni, hogy milyen koncepció alapján dolgozzon a bizottság az ország egyik legrégibb hagyományokkal rendelkező egyetemi városában, ahol helyi, országos és nemzetközi jelentőségű és jellegű kutatások egyaránt folynak. A legfiatalabb, a Miskolci Akadémiai Bizottság megalakulása után az Akadémia elnöksége felülvizsgálta a területi bizottságok egész addigi munkáját, és megállapította. houv az 1961-ben megielölt célok túlhaladottá váltak, a bizottságoktól mind a párt- és állami vezétés, mind a tudományos, mind a gazdasági élet sokkal többet vár, mint korábban. Az elnökség újrafogalmazott koncepciója és irányelvei szerint a területi bizottságok fő feladata: a területi jelleg erősítése, a tudományos munkának és tudományos szellemi potenciálnak a régióban való összehangolása, a helyi erőforrások és igények tudományos vonatkozásainak feltárása és a központi elgondolásokkal egyeztetett hatékony felhasználásának előmozdítása. A területi bizottságok kezdettől fogva testületi fórumként működnek. A bizottságok keretében a helyi tudományos erőknek és sajátosságoknak megfelelően társadalom-, természet-, agrár-, orvos- és műszaki tudományi szakbizottságok, ezeken belül pedig különféle munka- bizottságok dolgoznak. Mind a területi bizottság, mind a szak- és munkabizottságok társadalmi alapon végzik tevékenységüket. A területi bizottságok vállalkoznak nagyobb szabású tudományos ülések és konferenciák megszervezésére is. Az elmúlt években egyikmásik bizottság tudományos rendezvénye országos, sőt, nemzetközi figyelmet keltett (például a VEAB település- fejlesztési konferenciája, a DAB vitaülése a Magyarország Története sorozat eddig megjelent köteteiről, vagy ugyancsak a DAB által szervezett tudományos dialógus marxista filozófusok és protestáns teológusok részvételével). A vidéki bizottságok közös tudományos rendezvényeire is vannak már szép példák. A PAB és a DAB a pedagógia, a VEAB és a DAB a környezettudomány területén szerveztek ilyeneket. A regionális tudományos pályázatok rendszere is bevált. A magas színvonalú tudományos rendezvények anyagait rendszeresen megjelentetik a bizottságok, és az arra érdemes pályamunkák kiadásáról is igyekeznek gondoskodni. A területi bizottságok ezenkívül részt vesznek regionális és országos vonatkozású tudományos koncepciók, kutatási irányok, programok és különböző tanulmányok kidolgozásában, véleményezésében. Kezdeményezik a nagy gyakorlati jelentőségű kérdések felvetését, döntést hozó szervek felkérésére véleményeznek különböző jelentéseket, tervezeteket stb. udományos életünk, tudományszervezésünk decentralizálásában még a kezdeteknél tartunk. A regionális bizottságok létrehozása és eddigi működése fontos része volt és lesz ennek a — későbbiekben bizonyára gyorsabbá váló — folyamatnak. Nyilvánvalóan a jövőben is szükség lesz a bizottságok működési elveinek, módszereinek folyamatos finomítására, gazdagítására.' Feltétlenül szükség volna a területi bizottságok egymás közötti együttműködésének szorosabbá tételére is, hiszen az Akadémia elnökének iránymutató szavaival szólva: „A területi bizottságok ereje, nem az elkülönülésben, hanem az együttműködésben van: az összehangolt munkában, a friss szellemi erők felszínre törésében, a közös tervekből fakadó közös eredményekben." E cél szolgálatában kezdeményezte a Debreceni* Akadémiai Bizottsága területi akadémiai bizottságok első országos találkozójának és tapasztalatcseréjének a megtartását, amelyre ez év őszén kerül sor. Soós Pál. a Debreceni Akadémiai Bizottság mb. titkára fl „merre tovább” naponta érvényes kérdései II gyulai Várszínház igazgatójával beszélgettünk a 19’. évad küszöbén Kezdhetnénk azzal, hogy a gyulai Várszínház első előadásán, tehát 1964^-ben is ott volt már Havasi István. Akkor a város népművelési felügyelőjeként vett részt „a negyedszázadonként egyszer" tapasztalható nagy összefogás ban-akarásban-lelkese- désben; most a Várszínház igazgatója. Akkor a színház megálmodójával, Miszlay Istvánnal együtt volt tanúja Victor Hugo Hernanija sikerének, most a 19. évad nyitánya előtt pár héttel alig tudunk egyetlen nyugalmas órát összehozni, annyian keresik az irodájában. Korán kel, későn fekszik: épül a tószínpad, érkeznek a színénagyüzem megkezdődött. És a várakozás is: hogyan fogadja majd a közönség az 1982-es évad két nagy produkcióját, Székely János Vak Béla király című drámáját és Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című vígjátékát. Tavaly — erről Sik Ferenc rendező, művészeti vezető nyilatkozott akkor — az országgyűlés kulturális bizottsága a gyulait találta a legrangosabb nyári színháznak. Ez nem mindennapi elismerés. — Tizenkilenc év, közelcsen egyötöd évszázad. Igen nagy idő, még egy színház életében is, főleg, ha létrejöttének első szakaszáról van szó. Hogyan látod ezt a tizenkilenc esztendőt, sikereit, csalódásait; megvalósultak-e az indítás elképzelései? — Azt hiszem, igen. Úgy valósultak meg, hogy közben minden változott-alakult, de ez így van rendjén. A hiba az lett volna, ha tizenkilenc év alatt mereven — mondhatnám dogmatikusan — ragaszkodtunk volna ahhoz, amit az első évben magunkra vállaltunk. Habár — és ez is érdekes — az első évben még nem esett szó arról, hogy a gyulai Várszínház „az elfelejtett, régen játszott magyar történelmi drámák" játszóhelye legyen, hiszen Victor Hugo Hernanija nem magyar történelmi dráma. De a lehetőség már ott volt ebben a felejthetetlen-gyönyörű előadásban, hiszen a hatszáz éves gyulai vár légköre-hangulata sugallta az első, azonnali továbblépés irányát: itt magyar történelmi drámákat kell játszani! Szóval így kezdődött. És amíg a Hernani szerepeit a két vendéget kivéve a békéscsabai színház művészei kapták, a következő évben, amikor Sárközy György Dózsája került színre, már kezdett formálódni a „vidéki színházak válogatottja", mely egy-két budapesti, nagy egyéniség közreműködésével mintegy 10 esztendeig tartó, nagy sorozatot hozott. Közben értek az újabb „nyitások” feltételei. az igény, hogy a gyulai Várszínház még teljesebben szolgálja az egyetemes magyar színházkultúrát. — 1968-ban neveztek ki a Várszínház igazgatójává. Akkor meg javában tartott az „első nagy korszak”, jó néhány azóta is emlékezetes, szerény véleményem szerint ma is maradandó sikerével. Mi változott később? — Mint említettem, az első tíz év számomra is csodálatos élményekkel teli. Miszlay István kiváló színházszervező, közös munkálkodásunk sok momentuma ma is példa. Az ő ötlete volt — többek között — a társadalmi vezetőség életre hívása. enélküj ma már el sem képzelhetnénk tevékenységünket. Mit mondjak? Erdei Ferenc volt az első elnök, 28 tagja között ma is számos nagy hírű kultúrpo- litikus, író, rendező, esztéta szerepel. Az utóbbi években például Zoltai Dénes egyetemi tanár, zeneesztéta segíti nyitásunkat a zeneművészet irányában. Hogy mit jelent számunkra a társadalmi vezetőség? Állandó kontrollt, művészetpolitikánk érvényesülését, a formálódó-változó igények kimondását, rrtegfo- galmazását. A „merre tovább" naponta érvényes kérdéseit. — Tudom, előszeretettel mondod úgy is a változásokat. hogy azok csak pálya- módosítások. Sok volt ilyen? — Akadt. Például amikor a társadalmi vezetőség óhajára a zene is otthont kapott a várban, a vár környékén. Ez fontos pályamódosítás volt. Erkel szülővárosának méltó kötelessége. Aztán, még előbb, amikor rájöttünk: képtelenség lenne évtizedekig elfelejtett vagy ritkán játszott (általában múlt századi) magyar történelmi drámákat játszani. Hívtuk a • kortárs magyar irodalom legjobb szerzőit, írjanak magyar történelmi drámákat a gyulai Várszínháznak. Így születtek meg a hetvenes évek első felének bemutatói. Darvas József Hunyadija, Száraz György. Görgey Gábor és Keresztúry Dezső drámáinak előadásai. Ez a mozgás-pezsdülés nagyrészt Sik Ferenc nevéhez fűződik. és az is, hogy Gyula a kortárs magyar drámaírók mellett kiváló rendezők, színművészek találkozóhelye. műhelye is lett: közben a magyar történelmi dráma fogalmát kitágítottuk, számunkra az is történelem, ami nem olyan régen történt. ami népünk számára a közelmúltból nagy jelentőségű. Ehhez hívtuk és hívjuk munkatársul á magyar irodalom legjobbjait, éljenek bár határainkon túl. és' a magyar színészet legjobbjait, a környező, baráti országokból is. Itt kell megfogalmaznom. hogy mi is valljuk és vállaljuk a „híd" szerepét: mi is valljuk és vállaljuk a Duna menti népek összefogásának. közös történelmünk megismerésének szükségességét. Mi több, nemcsak valljuk és vállaljuk: kötelességünknek tartjuk. Mindezek által pedig a gyulai Várszínház újabb lehetőségeit hisszük megteremteni. — A lehetőség azonban csak lehetőség. Megfelelő koncepció, szervezési készség és sok egyéb szükséges még ahhoz, hogy a lehetőség valósággá legyen. Kétségtelen például, hogy a Várszínház hosszabb távú kapcsolatokat keresett előbb a Nemzeti Színházzal, majd miután ez nem sikerült, a Vígszínházzal. Ez már egyre inkább időtállónak bizonyul. Mit vársz, vártok az ilyenfajta együttmunkálkodástól? — Nem tagadom, hogy kitűnő. nagy hírű, országhatárokon is túl ható színházi estéket. Mint ahogyan az volt Székely János drámája, a Caligula helytartója, és mint ahogyan hitünk szerint az lesz a Vak Béla király is Lukács Sándorral a címszerepben. A Caligulát Harag György rendezte, idei Székely-ősbemutatónkat Marton' László rendezi. Hogy pedig ne csak ötezren lássák (eny- nyi a lehetséges nézőcsúcs tíz várszínházi előadáson), az új évadban műsorára tűzi a budapesti Vígszínház is. Ezért tartom — az anyagi eszközök összeadásán kívül — jelentősnek ezt az együttműködést. — Szeretném, ha a távolabbi, a most körvonalazódó tervekről is mondanál valamit! — Hosszasan tudnék beszélni róluk. Most azonban csak röviden. Tovább szeretnénk nyitni abban az irányban, hogy ösztönözzük íróinkat, a környező népek íróit is: keressék meg és foglalják drámába a Duna- mentén élő népek történelmének közös eseményéit, egymásra ható, nagy alkalmait, sorsfordulóit. Azt hiszem, a török időkben, 1848 —49 körül, majd a XX. század első felében is jócskán produkált a történelem „találkozási pontokat". Pár éve, hogy megtaláltuk a zene és a próza közötti egyensúlyt, nos, a Bartók- és a Kodály- év után ideje érkezett, hogy a Gyulán született Erkel Ferenc előtt tisztelegjünk, egyik operájának várszínházbeli előadása párját ritkító színházi-zenei élményt hozhat. Feltétlenül meg kell vizsgálnunk, hogy induló koncepciónkat, miszerint elfelejtett magyar történelmi drámákat játszunk, kimerítettük-e? Keresztúry Dezső figyelmeztetett bennünket a Szigligeti-életműre, mely még számos nagy lehetőséget tartogathat a gyulai Várszínház számára. Át kell tekintenünk a húszas—harmincas évek magyar irodalmát, a teljes képhez az is hozzátartozna, hogy e korszak legkiválóbb drámái a várban színre kerüljenek. — Többször is nyilatkoztatok, hogy „populáris” színházat akartok. Mindaz, ami most van, errefelé vezet? — Meggyőződésem. hogy igen. És nem is azzal magyarázom csak, hogy ezrek látják nyaranta előadásainkat, hanem a kritikai visszhanggal. melyben ott van a Népújság elismerése is. Tudjuk, hogy néha a színvonal nem olyan magas, mint azt szeretnénk, nos, ez az, ami a műhelymunkát, az összefogást tovább ösztönzi. — Nyitás? — Már június 21-én a várban és a tószínpadon: Kodály Székelyfonója és a Psalmus Hungaricus. Utána július 2-án lesz Székely János Vak Béla király című történelmi drámájának ősbemutatója. Sass Ervin 'XXX ■ |- 'Jß A | y § % tt iSK „Ideje érkezett, hogy Erkel Ferenc előtt is tisztelegjünk .. Havasi István igazgató a Várszínházról Fotó: Fazekas László szék, a művészegyüttesek, a MOZI Cha-cha-cha Hogy a hatvanas évek végének ifjúságát (középiskolás ifjúságát) idézi meg a rendező-író Kovácsi János, az jószerével csak direkt időpontjelzésekből tűnik ki. Láttuk ugyanis az akkori, szomszédok tömegeit vonzó, házimozinak számító tévé képernyőjén Hruscsovot; a lányok-fiúk megkérdik egymástól, hogy voltak-e a Cicababák című filmnél; a tánciskolában a hatvanas évekre jellemző táncokat tanítja az elegáns tánctanár, és jobbkeze, a tánci néni. Ugyanakkor zavaró hibák is fellelhetők: az itt szinte általános rágógumizás — például — akkor még egyáltalán nem volt általános, bár „jobb körökben" — ki tudja? Aztán az sem az igazi, hogy tánciskolába kínos- elegáns-szerény matrózblúzban járnak a lányok ... Ügy látszik azonban, ilyen kisebb gikszerekre nem sokat adott a rendező-író, sem 'az operatőr, hanem inkább arra koncetráltak, amit el akartak mondani a Cha-cha- chá-val. feltehetően megőrzött, mára kissé nosztalgikussá változott élményeik alapján. Jól is van ez így, hiszen a személyes élmény tüze-lángja, gyönyörűsége és szomorúsága nélkül valahol nem is lehet jó filmet (regényt, novellát, stb.) csinálni: a félresiklásokra azonban jobban kellene vigyázni. Tehát, mondjuk mi, inkább arra koncetráltak, amit el akartak mondani erről a korról, arról az ifjúságról. De mit? Egy városi kamasz- íiú, Gruber Ernő „férfivá- válása" még nem sztori, csak ötlet, lehet ugyan kitűnő jellemrajz, személyiség- formálódás, rádöbbenés a világra, hogy miért olyan, amilyen, de ennél több kell. Itt a több, a valamiféle történés teljes egészében hiányzik. Nyilván, Kovácsi úgy gondolta, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy egész estét betöltő filmet csináljon. Sajnos, nem elég, mert itt a szűkszavúság nem annyira a bölcsességet, mint inkább gondolatnélküliséget mutat. Hiába: a még oly kitűnő pi 1— lanatképek-jelenetek sem elegendőek ahhoz, hogy belőlük kerek film álljon ösz- sze, és közöljön velünk, nézőkkel, többet annál, hogy „ugye, milyen felemelően szép-szomorú-kegyetlen is volt a mi ifjúságunk?" És mégis: kifejezetten öröm volt végignézni Kovácsi filmjét (operatőre ifj. Jancsá Miklós volt), mert képsorai sűrű sugárzással árasztják a/t a hangulatot, azt a mik- rolégkőrt, melyet a hatvanas években felnőtté váló nemzedék átélt és megélt: mert a kor • bemutatásának lehetőségét kínálták fel az alkotók saját maguknak, alapvetően a kitünően sikerült tánciskolái képsorokban, csak éppen nem éltek vele. Előállt tehát az a furcsa kettősség, hogy a Cha-cha- cha elbűvöli a nézőt és közben olyan üres, mint a mag- deburgi félgömbök. A végén pedig az előkészítetlen és közönségesen megdöbbentő premierplán (aki látta, tudja mire gondolok) -— érthetetlen. Most aztán hová tegyük Kovácsi filmjét? — kérdezheti a néző és az olvasó. Azt hiszem, leginkább a műhelymunkák közé sorolhatnánk. kísérlet, sok-sok pozitív vonással és néhány alapos szarvashibával. Kezdetnek mégsem rossz. (S-n)
