Békés Megyei Népújság, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

1982. május 29., szombat o Csoór István: Nagyok és kicsik... Fag/i és a csalán Valami zrí lett Ilka körül. Lacit egyszerűen trógernek nevezte, és átkokat szórt rá. Ha még egyszer beteszi ide a lábát, úgy kirúgja, de úgy...! Lefeküdt a dívány­ra, és sarkával rúgdosta a párnát. Állatian meg volt húzatva, mert az öklével is verte a fejét. Fájhatott neki, mert utána sírt. De még mi­lyen keservesen! Megesett rajta a szívem, és odamen­tem hozzá. Ne sírj, Ilka...! A kétforintosokra gondol­tam, mert ugrik több, és fuccs a fagyinak. Igaz, az is .megfordult bennem, hogy nem árt egy kis szünet, mert olyan már a gyomrom, mint a jégverem. Málna, ananász, citrom és puncs. A puncs­ból ritkán kértem, mert ab­ban sok a rum, és apa sze­rint a szesz lejtőre viszi az embert. Leginkább málnát ettem, de arról is le kellett mondanom, mert két hét után csalános lett a hasam. Anya megijedt. Azt hitte, hogy tífusz. Apunak is fenn­akadt a szeme. Gyengéden tapogatta, és egész ellágyult hangon kérdezte: hol fáj, kislányom? Megnyúgtattam a töprengő szülőket, hogy nem fáj, csak komiszul visz­ket. Még akkor este apu el­szaladt a doktorért, anyu te­tőtől talpig lefürdetett. Ciró­gatott, puszilgatott, és még az ágyban is fogta a keze­met. Ilkára kétszer is rászólt, hogy ne gajdoljon, nem lát­ja, hogy beteg van a ház­nál...? A doktor bácsi is nagyon szívélyes volt, és ba­rátságos. Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk, aranyos nagy­leány ... ? Receptet írt a doktor bácsi, valamilyen fe­hér, kámforos masszát. Na, 5z volt még csak a hideg! Ha most se hülök ki, akkor soha! Nem lett különösebb bajom. Két napig az egész család azon töprengett, hogy mitől lettem csalános. Per­sze, Ilkát nem adhattam ki, így nem szóltam egy szót sem a fagyiról, hanem an­nál többet a spenótról és a tükörtojásról. Ki lehetne a spenóttal a világból zavar­ni. Nagyon utálom. Azóta nem kapok csak tükörtojást, azt viszont nagyon szere­tem ... Valahogy kiegyeztem magammal, mert nem ha­zudtam, csak egyszerűen el­hallgattam az igazat. Ez meg nem bűn, mert erre még nagymami sem példálózott, sem az ördöggel, sem a vas­villával. * * * Amikor apu Kematoxszal befújja a szobát, a legyek olyan murisán kóvályognak, hogy öröm nézni. Amelyik nagyon teleszívta magát, azt meg is lehet simogatni, any- nyira bágyadt. Na, így kó­válygott Ilka. Megijedtem. Azt hittem, megártott neki is a Kematox. Anyu is fag­gatta. Mi bajod, kislányom? így: kislányom. Anyu pedig már felnőtt, és azt hiszi, hogy még most is gumibu- gyig'ót húznak a popsijára Il­kának, a nagylánynak, az ivarérettnek. Ezt még nem tudom, hogy mi, de ha be­jön a sógor bácsi, megkérde­zem tőle. Gondolom, a miri­gyekről lehet szó, amik meg­dagadnak, megnőnek, és azoktól riszálja magát Ilka, meg a többi. Anyu a csalán­ra gondolt, esetleg neki is megártott a spenót. Apu csak intett. Fejlődéskori bágyadt- ság. Frontátvonuláskor in­tenzívebben jelentkezik. Ezt sem tudom, hogy micsoda. A tévében láttam már. Csatáz­tak, és egy egész laktanya vonult át egyik frontról a másikra. Nagy egek! Akkor lenne Ilka igazán bágyadt, ha tényleg a front vonult volna át rajta. Hű! Az a sok katona! Amikor egyetlen nyamvadt alak így kihozza a sodrából... Nem avatkoz­hattam bele a nagyok dol­gába, mert kötött a fogada­lom. Nehezen viseltem, de büszkén. Még Gyurinak sem mondtam el. Senkinek. Azt is hallottam nagymamitól, hogy volt olyan bácsi, meg néni, aki a titkot magával vitte a sírba. Ettől nagyon megijedtem. Olyan sokáig úgy sem bírom ki! Olyan filmet is láttam a tévében, ahol nagyon, de nagyon meg­verték a hőst. Puskával, ököllel, meg még vasdorong­gal is püfölték. Ott, ahol ér­ték, de mégsem köpte ki a többieket az egy Istennek sem. Ettől sem lett jobb kedvem, mert én az első ko­moly atyai pofon után köp­nék. * * * Megszűnt a nyomor. Ezt apu szokta mondani, amikor megkapta a premcsit. Anyué az egész boríték, apu csak morzsát kap belőle, én is. Ilka legtöbbet, mert neki pulcsi kell, tűsarkú cipő, mi­niszoknya, alsónemű és egye­bek. Van úgy, hogy Ilka is hoppon marad, mert vékony a boríték. Ilyenkor anyunak megy fel a vérnyomása. Me­gint nem teljesítetted a nor­mát! Vagy kiszúrt veled a nagy séf? De ezeket hagy­juk, mert ezekhez még iga­zodni sem tudok. Lényeg az, hogy fellángolt a házon be­lüli osztályharc . . . Ilka nem kapott premcsit, csak Lacit kapta vissza. Délután jött. Két rövidet csengetett. Én nyitottam ajtót, be akart jön­ni, de hirtelen becsuktam előtte, és csak az ajtó abla­kán keresztül tárgyaltunk. Menj a fenébe, mert Ilka úgyis kivág! Laci nem tágí­tott. Tízest lobogtatott az or­rom előtt, és könyörgött. Légyszíves, engedj be, vagy küldd ki Ilkát. Nem enged­lek és nem nyitóár ki, ha­nem .menj a francba, mert Ilka akkor akar látni, ami­kor a háta közepét. Pássz! Bevágtam az ajtó ablakát, és bementem a szobába. Mon­dom Ilkának, elküldtem a francba. Kit? Lacit! Ilka úgy ugrott fel, mint a vipera. Ezt az ocsmány állatkát is­merem, igaz, csak hírből. A sógor bácsi beszélt róla. Ál­landóan a kövek között buj­kál, vagy a homok alatt, és arra vár, hogy rálépjen va­laki, és beleharaphasson a talpába. Ilka nem harapott, csak sziszegett, és azt mond­ta, hogy átok kölyök, és a vakarcsomat megrántotta. Komplikált dolgok ezek nagyon. Tegnap még úgy, de úgy ki akarta rúgni, most meg átoknak nevez. Húzza a hajamat, és olyan lendü­lettel ugranak egymás nya­kába, mintha a Lacikája az űrből tért volna vissza Tye- reskova nénivel együtt. Ke­reshettem volna egy tízest, még azután is, de nem fo­gadtam el, mert Ilka meg­húzta a vakarcsomat, vagy a varcsokomat, nem tudom biztosan. Pedig hogy főzött. Kicsi Böbém! Hallhattátok már, így hív az egész csa­lád. A sógor bácsi ragasz­totta rám, mert hogy egy kicsit mélyebb a hangom az átlagosnál. Kicsi Böbém, ve­gyél magadnak csokit, sok Bocit kapsz érte. Kösz. A csokitól megfájdul a fogam. Legalább a másik szobába menj át, édes Böbém, és játssz a babáiddal vagy né­zegesd a képeskönyveidet. Megkötöttem magam, mint a hencidai proletárnő a híd­hoz. A másik szobába meg nem megyek, mert ilyen az ándungom. Nagypapinak van ándungja, és olyankor nagymami gurul a méregtől. Ne, ne okoskodj, drága ki­csike Böbe! Légy jó kis­lány, és hagyj bennünket tanulni. Holnap matek óra, és ha bezúgunk, te leszel az oka .. . Tanulhattok előttem is. . . Jó. Ha ilyen utálatos vagy, akkor mi megyünk át... Nem bánom, mehet­tek, de akkor estére érteke­zem a mamával... Ez apu szavajárása, mert sokat ér­tekezik a főnökkel, a meló­sokkal és egyéb káderekkel. Na, rendben! Maradhatsz itt, de légy csendben, és ne bámulj ránk, mint borjú az új kapura. Ilka is szokott tanulni a sógor bácsitól. Cöcö .. . Hátat fordítottam Koszta Rozália: Mariann Fehér Mária : Nyugalom F oly dogál a perc, ürül a pohár, kendő rojtja közt alszik egy sugár, pihenő polcon az óra ketyeg, libben a függöny, száll fel a meleg. Nyújtózkodik egy lap a füzetben, lassan megáll a toll a kezedben. nekik, és veletek játszottam, öltöztettelek, meg vetkeztet­telek benneteket. Marha jó helyre ültem, mert a- könyv- szekrény üveges ajtaja pont elém esett, mint egy nagy tükör. Nem kellett mást csi­nálnom, csak tátani a sze­memet és hegyezni a füle­met. Egy szó nem sok, any- nyit sem hallottam, mert nagyon halkan súgdolóztak, és egymás szemét nézték. Félrefordított nyakkal, mint akik huzatot kaptak. így matekoltak. Kéz a kézben, szem a szemben, és úgy pis­logtak, mint miskolci kocso­nyában a béka. Ilkáék kü­lönben semmi mást nem csináltak, csak nézték egy­mást, mint két ütődött. Na­gyon megsajnáltam őket, és indultam. Nyújtottam a markomat, és Laci zsebéből rögtön beleugrott a tízes. Plusz egy puszi Ilkától és egy nyálas puszi Lacitól. * * * Apu sűrűn mondja, hogy dörzsölt mókus az illető. Tudtam, hogy nem olyan mókusról van szó, amelyik a fákon ugrál, mogyorót eszik, és hosszú farka van, hanem olyan mókusról, aki ember. Arra gondoltam, hogy az illető mókus-embert sok­szor dörzsölik, esetleg smirglizik, azért dörzsölt. De apuka nem akarta, hogy a fogalmaim helytelen irány­ba terelődjenek, s így né­hány szóval rflegmagyaráz- ta. Az olyan palira mond­ják azt, hogy dörzsölt, aki minden hájjal meg van ken­ve. Akkor meg már nem mókus, hanem pali, és nem dörzsölt, hanem kent. Apu leintett, mert éppen akkor gurigurizott a család a sző­nyegen. Anyu meg Ilka egy­más mellett, én meg velük szemben. Apu nem állt be a sorba, mert ő jobban szeret nevetni anyun, aki­nek a kezéből sűrűn szaladt el a guri, és ilyenkor min­dig beleverte az orrát a sző­nyegbe. Nagyon pihegett, és hirtelen felszaladt a vérnyo­mása, mert apu azt mondta, hogy anyu megpuhult, és a hasizom helyén háj nőtt... Anyu ezzel egyszer és min­denkorra kivégezte a guri- gurit. Bevágta a sufniba, az­óta ott" eszi a penész. Mi ketten kitartottunk, de raj­tunk nem tudott mulatni, mert szépen csináltuk, fő­leg Ilka. Ügy megfeszült rajta minden, hogy öröm volt nézni. Egyszer sem ver­te az orrát a szőnyegbe, mert az ő teste még rugal­mas. Mert Ilka még lány, és nem szívták el a gyere­kek. Kivéve Lacit. De ezt az egyvilágért sem mondtam volna, mert akkor Ilkának szalad fel a vérnyomása, és az egész családban kiüt a balhé. Én is megjátszottam a dörzsölt mókust, és nyit­va hagytam az ajtót, ami­kor a tízest megkaptam, és a pluszt... Vétettem az il­lem ellen, mert egy kicsit hallgatóztam. Nem sok si­kerrel. Ugyanis Ilkáék hosz- szú-hosszú percekig nem szóltak egy szót sem, csak kapkodtak a levegő után, mintha azt is a tejesasszony mérné. Szűkön, és reszkető kézzel. Amikor nem piheg- tek, szóval tartották egy­mást. Szeretsz? Szeretlek. Mindig? Mindig. Nagyon? Nagyon. Örökké? Örökké. Tisztára elment az eszük, folyton ismétlik a szavakat. Örökké, örökké, nagyon, na­gyon ... Cöcö ... Kicsike rést hagytak az ajtón, azon pont beláttam. Ezt ugyan előttem is csinálhatták vol­na. Nem volt benne semmi komolyabb matek. Ilka feje a párnán, Ilka fején a La­cié. Ilka keze a Laci hátán. Fázhatott szegény fiú, mert dörzsölte. Laci keze megint a dombokon. De hogy resz­ketett ez az árva fiú. Nagy ég! Mentek volna tovább a matekolással, de kifutottak az időből. Hirtelen ugrottak fel. Jaj, hány óra? Negyed öt. Szentséges Isten, anyu! Spurizott Laci. Ilka megint feltartotta a két karját az ég felé, és lehet, hogy a Jó­istenkének mondta: Verebet tudnék fogni. De nem fogott. Filadelfi Mihály: Glosszák fogcsikorgatva forgat szájában ez az ország pedig bárhogyis berzenkedik hegyek és folyók és völgyek bilincse köt bennünket össze valami óságos magyarkodó pedantéria óvkodik tőlem — idegen vesszőtől de a Kárpátok koszorúja bilincs panaszolták is elegen előttem: fölfalja jobbik fiait (bár ez így túlontúl romantikus!) olcsó kis kupecek vájkálnak világmegváltásra-duzzadt májam majorságában s végül nem is biztos hogy tüzet kell lopni csak lopni kell! kirí a sorból Prométheusz * ne fogjátok le kezemet hadd legyek én csak egyedül elkárhozott * belenézett a tükörbe az előszobában elég részeg-e már de még nem látta magát eléggé részegnek tükör? — gondolta majdnem hangosan kihez is kellene hasonlítanunk? jajj az ötveneseknek! hogy mindennap rá kell döbbenniök . .. * merthogy önmagunk léptéke s mértéke lettünk merthogy az Eszme is már Liturgia lett s merthogy a csillag jelenlétünktől elhomályosult * kitérve öklelő árnyak elöl magadban keress menedéket nyisd meg szíved s mi görcs volt belül szárnyad emeli s lészen éked lassabban már a testtel s miért az álszemérem? tisztán éltél meztelenül s vár rád mégis ítélet ebben a fénylő napsütésben magunkban hordjuk a halál pecsétjét mégis mit a költöző fecske szárnya hordoz szép volt ha múlttá lett is az örök bordái között Tomka Mihály: Átváltozások Eltávolodva, önmagámnak holdja, (sebeim kihantolt kráterek) vagy bogárrá zsugorqfiva füvek napszámosa legyek? A rét is mint egy könnyes kendő gyúródik temető — halmokon — mivé lesz a haldokló bogár, a mindenekkel hogy legyen rokon? Faragjak fát, gyámolítsak kertet? Reszeljek fondor késeket?! csak tollnok ne!!! — mint rettent hattyú, szívemből hasitok éneket! Szokolay Károly: Mozaik Kőnap-lapok, mozaik-napok, ki kevert titeket össze? Jelek össze-vissza, rossz a számozás, kár rakni újra kétségbeesve. De lágy arcok, markáns arcok, játékba, táncba fogtok. S kapaszkodom belétek, bár lepel-súlyúak vagytok. Idővel, térrel és velem tréfáltok, le-lenyomva egymást valami víz alá, aztán felbújva újra. — Hahó, hahó! Most itt vagyok! Én vagyok én a sok között. Mit csinálsz? Csak nem sírsz talán az üveglap mögött? i

Next

/
Oldalképek
Tartalom