Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
NÉPÚJSÁG 1982. április 10., szombat o Kende Sándor: r Álmatlan éjszaka után A lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-há- rom nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát, s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az egyhangú, távoli gépfegyverkattogással, elsivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát hetykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne. — s hozták vissza tíz perc múlva, sisak nélkül, véres arccal. Tehát megszoktuk. Nem törődtünk vele. De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábkarikába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbak homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De aki sántítva, kúszva, vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő remegtette a sebesültet; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját —, s nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötözőhely ... Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesültszállító-kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház, vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, valaki a vállamat rázta, az arcomat paskolta: — Magyarország!... —ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). Alagútban haladtunk. Piros lámpát láttunk: — ez jelézte az országhatárt. Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a meny- nyezethez négyzetméternyi rácsos ablak ... Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe, az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába. A kapuból ki lehetett látni az utcára ... Két hét, múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibekerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a sebszagtól. Közeledett, közeledett a front... Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgyulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk mellén a tűzke- reszttel. A teakonyhába, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk, furcsa színűek lehettünk, s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magam voltam a szobában „frontos”. Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; — de amilyen ütemben érkeztek a sebesültszállítókocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra egy ápoló, vagy orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott. — Fegyelmezetlenség! — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hor- d'ott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De, ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre?! — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett, mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant fel— Mondom, hogy jövőre! — Még, hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz! A páncélos katona nagy- nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró ... Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt híresztel- te valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se látta, kik beszélnek, a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosszallóan. — Vészmadarak! — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos. — Ez a fegyelmezetlenség, ez ... emiatt... Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb a fegyelem, mi?! — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy . . . — Fenét tudja! — Mi?! Mit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejköté- ses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban felbődült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. Schrammel urat hordágyon kellett a légópincébe vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az alsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. Messze, valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt^ azzal nem kellett törődnie senkinek. — Schrammel úr, maga tulajdonképpen légóparancs- nok! — szólalt meg a bekötött fejű páncélos katona. — Kormos Sándor.' Csöndváramban csöndből húzok magam köré falat dobhártyából ajtót-ablakot s valahol a hallóküszöb alatt csöndváramban mélyen hallgatok váram körül feneketlen árok túlsó partján hamis dallamok szivárványra hasztalanul várok nem létező hídon ballagok Póka György: Kék ház Nincs ilyenkor semmi dolga? — Hallgasson most! Csönd tehát megint. Nyögés, horkolás, váratlan föl- jajdulás, és csönd. Hogyan kezdődött mégis? ... Föl se figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy... hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház. Két nap, három nap múlva; először a nehezebb betegek, aztán ... ... A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammel urat előre vitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a be- pólyált fejű megállt, a kanyarodóban a falnál: — Kid van Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odaintett Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha elviszik! Nem aludtunk el. De senki sem beszélt. Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan, és teljesen érzéketlen: föl se fedezte még, hogy nincs lába. Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot, mint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigánykatonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltak előtte, kivégzőosztag, négyen, a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott' a cigány a salakdombon . . . Nem aludtunk. Schrammel úr felnyögött, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? .. . — Szükségük van légó- parancsnokra! — mondta a páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hogy7 nincs meg a lába. Nem aludtunk. Veszprém ... Aztán majd tovább ... Vagy... Bajtársaim! Bajtársaim!.. . — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról. Reggel, amikor ébresztő ürügyén ránk nyitottak: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néz- Póka György: Napraforgók tűk egymást. / o/ r o — Na? — kérdezte. — És te? ‘ Schrammel úr ült fel. Csillapítóért nyögött. ... Ó szerzett valáhonnan ruhát, a páncélos katona. Üjságpapirosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára. Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem — Félsz? — szólalt meg társam; idegennek tűnt így civilben. Válaszolni nem tudtam, csak a vállam rándítottam: — Miért? Beeresztettük csomagunkat, á katonaholmit a Dunába, és azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy, irgalmatlanul hosszú hónap van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, mennyi hamis iratot kell szereznünk, s hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. Visszafordultunk a parttól, szembe a várossal. Ö tur- bánosan, bepólyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süllyedjen a sötétségben. . — Találunk barátokat/... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé. Szabó Ilona versei: Esdeklés Vaskapukat foggal nyitnék Mérges kígyót simogatnék Hosszú hajam levagdosnám Virágaim eltaposnám Kukoricán térdepelnék Léthe-vizet meregetnék Istenemet megtagadnám Magamat is elárulnám Csak semmiért csak mindenért: Félmaréknyi szerelemért Nélküled az alkonyi érveréstől a hajnali kétkedéstől — hol vagy hol — remegve kérdem nélküled szomjazik szétnyíló gyöngykagyló térdem Szavak, szavak Sose bánd Kiszaladt alólad a világ? Pajtás, sose bánd! Maradt még valami, egy icipici jövendő, cél, értelem, amiért megpróbálni érdemes. Vagy ha nem, hát csináld értelmetlenül. Mivégre ez a bolond filozófia? örökké a dolgok mélységeit, tartalmát értelmet kutatni. Végezd a munkád, s ne figyeld, hogy rajtad „ki keres”, örülj, ölelj, búsulj a világgal, s meglásd, észre sem veszed, mikor ér véget az arasznyi lét. A többi úgyis néma csend. Szeretted volna önmagadhoz méltón leélni az életed? Emberi módon? Nem veszed észre, hogy sanyarúnak érzett sorsod éppenhogy emberi? Pontosan úgy élsz, mint sokmillió társad ezen a megboldogult planétán. Nagy nekibuzdulások után tört reménnyel, megcsalatva. Hiába mondod, hogy nem ártottál soha senkinek. Nem tudod, hogy a jóság önmagában semmi! Kinevetni való, bamba, életre sem méltó tulajdonság. Tessék! Állj be a sorba: tülekedj, tiporj és alázkodj, s akkor lesz csak igazi esélyed, hogy az emberek közt tölthesd az időt. Hangyának, dalos madárnak, tengeri kagylónak úgyse születhetsz. Légy tehát a teremtés koronája! Gőgös pojáca) aki elhiszi magáról csodaszép voltát. Semmi felelősséggel nem tartozol! A teremtés napjaiban nem kérték ki a véleményed. Ilyenre sikeredett a világ, próbálj élni a törvényeivel. Lásd be: a kutya ugat, a macska nyávog, az ember öli, pusztítja egymást, és önmagát. Természeti törvény. Jobban tennéd, ha ivásra, kártyára, bűnre adnád a fejed. Hamarabb meg- bocsájtanák a vétkeid, ha lenne mit megbocsátani. Borzongsz e keserű szavaktól? Remélem riasztóak. De annyira elesettnek, energia nélküli semmiembernek mutatod magad, hogy a.lágyabb ének el se jut a füledhez. Hallgasd tehát a félelmetes leckét. Igazán nem akaróm magam az óriásokhoz mérni, de emlékeztetlek, hogy Jonathan Swift némely dolga örök rejtély marad az irodalom tudósai számára is. A Gulliver írója ugyanis olyan keserű férfi volt, hogy hihető komolysággal közreadott egy szakácskönyvet, amelyben az emberhús elkészítésének receptjeit sorolja. Mennyi só, bors, gyömbér szükségeltetik a gyerekpecsenyéhez. Iszonyat! Nos, barátom, most, amikor a te bőröd zörgeti a szél, csontod ropog, húsod fő a kondérban, forogj egy kicsit a keserű lében. S ha mégegyszer képes vagy zokogva ráborulni a sorsodra, utána szedd össze maradék önmagad, amivel újrakezdeni érdemes. Andódy Tibor