Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
o 1982. április 3-, szombat NÉPÚJSÁG „Fejjel lefelé” Örkény István születésének hetvenedik évfordulójára Április 5-én, ezelőtt hetven esztendeje született Örkény István, Kossuth-díjas drámaíró és elbeszélő. 1979. június 24- én halt meg. Forgatókönyv című tragédiáját a Vígszínház, Macskajátékát a Pesti Színház játssza, könyvei sorban megjelennek. „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” Örkény István születésének hetvenedik évfordulóján egyáltalán nem szentségtörés az írónak a groteszkről szóló írásából idéznünk. Elvégre ki kapta meg 1970-ben Franciaországban a Fekete Humor Nagydíját? A groteszkről szóló írásában —- terpeszállásban, fejjel lefelé — egy szomorú szertartás is szerepel: „Im- hol egy temetés! Fölhulló hó- pelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsát- ják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli, s távoli rokonok, továbbá az özvegy ... sokáig ' emlegetik ... a kedves halottat, és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a hazudott részvétnyilvánításnak”. Ne álljunk-e tovább is terpeszállásban, fejjel lefelé, s ne kezdjük-e halálánál Örkény István hetvenéves „egypercesét”? A groteszkre, a különösre, a furcsára sok példa van a világirodalomban. Swift Gullivere egyszer -óriás, egyszer hüvelyknyi emberke lesz, Gogol hivatalnoka elveszti az orrát, s az orr kegyelmesúrként flangál Szentpétervár- szerte. A groteszk a társadalmi visszásságok ábrázolásának régi jó eszköze. Örkény Istvánnál is. Miért ne illene hozzá? Örkény István „fejjel lefelé” való élete, életműve végső kórházi ágyán befejezett Forgatókönyv című tragédiájával kezdődik, majd további drámák "következnek — ne felejtsük: visszafele! —, a Vérrokonok, a Pisti a vérzivatarban, a Macskajáték, a Tótékból készült film, az Isten hozta, őrnagy úr!, aztán a Tóték című dráma, az Egyperces novellák, elbeszélések, az ötvenes években riportutak Dunaújvárosba (Sztálinvárosba) az új, a szocialista Magyarország felfedezésére, 1952-ben a Lila tinta című nevezetes, vitát kavaró elbeszélése, 1947-ben a Lágerek népe, hadifogságának naplója, 1946-tól 1943- ig szovjet hadifogság; 1941 - ben első elbeszéléskötete, a Tengertánc; 1937-ben első számottevő írói jelentkezése a Szép Szóban; 1934-ben gyógyszerészdiplomát szerez, aztán leérettségizik, középiskolába, elemi iskolába jár, végül 1912. április 5-én Budapesten, egy jómódú patikus fiaként megszületik. Ezelőtt hetven esztendeje. Halála is olyan közeli még, hogy terjedelmes életművét csak most kezdi felmérni az irodalomtudomány. Sok vita folyt körülötte, az azonban biztos: Örkény István, a metszőén éles elméjű író, igazi humanista, századunk jelentékeny, nagyón is komoly alkotója. Most, amikor ezeket a sorokat írom, odakint — márciusban! — esik a hó. „Föí- hulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen föl- bocsátják a koporsót”. Örkény István élő hetvenévét. Győri László Ifjúsági díjasok Baráti körben az orosházi festőknél Még most, napokkal március 21-e után is előszedik az okleveleket az orosházi festők, amit az . „Ifjúsági Díj” igazolására kaptak az Országházban. Bizonyára sokadszor olvassák el az oklevelek szövegét: „Az Állami Ifjúsági Bizottság Ifjúsági Díjat adományoz az orosházi festők csoportjának”. És itt a kilenc oklevélen a kilenc festő neve következik: Fekete János, Feldmann Tibor, F. Varga Mária, Hegyesi Tibor, Horváth János, Molnár Istvánná, Szlotta András, Öze István, Tóth Bálint ’. Sorra jár a kezekben Asz- szonyi Tamás plakettje, és mosolyogva mesélik, ki mit vásárolt abból a 2777 forint nem is tudom hány fillérből, ami a 25 ezerből a csoport egy tagjának járt. „A legtöbben ‘— vagy talán valamennyien? — festőszereket vettünk. Nem olcsó, és soha nem elég.” Feldmann Tibor a csoport legmozgékonyabb, mindig is fő szervezője helyeslő fej- bólintásokat vár, miközben lakásán egyre szól a csengő: befut Tóth Bálint, aki az egyik legfiatalabb az orosházi festők közül, és éppen a közelmúltban állították ki Budapesten két grafikai lapját a Móra Könyvkiadó sci- fi pályázatának bemutató tárlatán. Az, hogy összejönnek, ösz- szejárnak, természetes számukra. Mostanában már egyre a jó időt lesik, hogy kiruccanjanak a természetbe, elautózzanak egész a Tiszáig: festeni. Majd újraidézve annak a parlamenti délutánnak az emlékét, hama* rosan arra fordul a beszélgetés, mikor lesz készen az új műterem; mi lesz nyáron, az általános iskolások képzőművészeti szaktáborában, melyet hat éve vezetnek-irá- nyítanak az orosházi festők, az első övékben a régi tagok — Feldmann, Fekete, Szlotta és Horváth —, később ‘ valamennyien. „Beosztottuk egymás között a munkát, és úgy dolgoztunk, — említi Szlotta —, mindenkire jutott feladat bőven.” „És ami nagyon fontos — ezt már Feldmann állítja — már az első napokban el kell hitetnünk a gyerekekkel: ez nem valamiféle játékos szórakozás, hanem alkotómunka. Persze, nem arról van szó, hogy tilos a nevetés, és tilos a játék. Szó se róla. De aki eljön a gyo- párosi táborba, abban már az motoszkál, hogy de jó lenne festővé, vagy keramikussá lenni!” „Sokan készülnek közülük művészeti gimnáziumba, nyilván, aki a szaktábort választja hosszú nyaralás helyett, . valóban tudja, mit akar.” Horváth szögezi le az előbbi mondattal a végső következtetést, és ezzel mindannyian egyetértenek. Elég csak tovább kérdezni erről a gyopárosi táborról, akár reggelig mesélnének róla. Ritkán tapasztalni eny- nyi világos hitet: amit csinálnak, azt tenniük kell. Teszik is, a maguk örömére, a gyerekekért, mondhatnánk úgy is, hogy a' „művészeti nevelésért”, teszik, mert megtisztelő számukra, hogy rájuk számítanak. Gonda Géza, a város művelődési központjának igazgatójától tudom, amit ők nem mondtak el: tiszteletdíj nélkül vezetik ezt a tábort hatodik éve. Velük volt már vagy kétszázötven gyerek, sokan — amíg általános iskolások — többször is visz- szatérnek Gyopárosra. Jövőre pedig a sorban hetedik tábor túllép a megye határain, Csongrád megyeieket is várnak, és velük együtt lesznek vagy nyolcvanan. Már vagy egy órája idézzük a díjátadás pillanatait, a fogadást, a gratulációkat (többen kiállításaik meghívójának rendszeres küldését kérték), amikor az oklevelek utolsó passzusát olvasom : „Művészi tevékenységükért, a gyermekek és a fiatalok képzőművészeti ne" vetésében elért eredményeikért.” Valaki az orosházi festők műhelyének kezdő éveit is szóba hozza. A hatvanas évek elejét, az első kiállítást. „Most következik majd a huszadik. Talán az idén, taián jövőre. Nagyon készülünk rá.” Baráti társaság, összetartoznak. „Pedig nem vagyunk egyformák — kap .engedélyt’ rövid vélemény- nyilvánításra Szlotta és Öze — még abban sem, ki hogyan fest, rajzol. De a képzőművészet szeretete az nagyon erős kapocs.” Valamikor, az első kiállításon ezt írták a meghívóra: „Képeket akartunk festeni! Elkezdtünk valamit, • amiről meggyőződtünk, hogy városunk kulturális életéhez tartozik. A művészet hite alakította létünket." Most is így van? Egyszerre válaszolnak, hogy így. Azok is, a fiatalabbak, akik még nem voltak ott azon az első kiállításon, mi több, nem is gondoltak arra, hogy festők lesznek. Gyerekek voltak. Most mégis egyszerre hangzik a válasz: így. És aztán csaponganak, beszélnek erről, arról, nyári művésztelepekről, sokat a békésiről, mert az már évek óta közel van a szívükhöz, és arról is, hogy a város, a művelődési ház gavalléro- san segíti őket. Az utazás nem gond, a művésztelep, az sem gond, az „anyagi eszközöket” biztosítják. Csak évek óta nagyobb és közös műtermet szeretnének, hogy együtt dolgozhassanak, korrigálhassák egymást, hogy az „orosházi műhely” valóságosabban az legyen. Gonda Géza, az igazgató meggyőződésből mondja: „Tavasz végére elkészül a műterem.” A tavasztól mindig sokat várunk. A tavasz: ünnep. Sokféleképpen az, március is, április is. Nem mondtuk ki, hogy miért... Sass Ervin Szomszédolás színházbusszal Szolnokra Április 21. - május 5. Országos hegedűverseny A Magyar Rádió zenei főosztálya országos hegedű- versenyt rendez április 21. és május 5. között. A verseny, amelyre 1950. január 1. után született hegedűsök jelentkezhettek, három fordulóból áll. Az elődöntőbe 12, a döntőbe 6 versenyző juthat. A versenyzők felkészültségét, tehetségét héttagú zsűri bírálja el. Április 21-én, a rádió harmadik műsorában közvetítik először a válogatót, majd egy héten keresztül minden délután hallhatják az érdeklődők az első fordulóban szereplők játékát. Három napig tart az elődöntő, majd május 2-től 4-ig a döntő. Az ünnepélyes díjkiosztást, és a győztesek hangversenyét május 5-én este, a Zeneakadémia nagyterméből közvetíti egyenes adásban a Magyar Rádió. A hegedűverseny első helyezettje 30 ezer, a második helyezett 20 ezer, a harmadik legjobb pedig 15 ezer forintos díjban részesül. A Művelődési Minisztérium 30 ezer forintos különdíjat ajánlott fel a versenyzőknek. A Zeneművészeti Főiskola 10 ezer forintos díját a versenyen részt vevő legjobb főiskolai hallgató kapja. Nem azért, mert mindig más fáján tűnik szebbnek a gyümölcs, szervezte meg a békéscsabai ifjúsági és úttörőház az Alföld és Budapest színházi előadásaira színházbuszát, hanem, hogy az elsősorban közművelődési dolgozókból állá kis csapatot szélesebb színházi látókörhöz, műveltséghez, élményekhez juttassa. Sőt, azzal sem elégednek meg, hogy pusztán a színházi előadás részesei legyenek, ha erre lehetőség nyílik, műhelybeszélgetést is szerveznek a látott előadás rendezőjével. Így történt ez legutóbb is a szolnoki Szigligeti Színházba szervezett látogatáskor, ahol Dürrenmatt: A Nagy Romulus című történelmi komédiáját nézték meg a Békés megyei köz- művelődési dolgozók. Az előadást követően pedig a darab rendezőjével, Árkosi Árpáddal folytattak késő estébe nyúló beszélgetést. A kezdeményezés hasznát és előnyeit fölösleges volna ecsetelni, hiszen annyiba magától értetődő. Szóljunk inkább a legutóbbi, szolnoki színházlátogatásról, az ott látott darabról, amelynek talán a szokásosnál is nagyobb jelentőséget kölcsönzött, hogy éppen a színházi világnapra esett. * * * A nagy svájci német drámaíró, Fridrich Dürrenmatt hatvanadik születésnapját éppen ez év januárjában ünnepelte. Lehet, ezért is időzítették az író első, valóban dürrenmatti komédiájának, vagy ahogyan maga a szerző nevezte, „komikus tragédiájának” bemutatását erre az évre. Bizonyítva, hogy az 1949-ben született színdarabb ma sem vesztette el aktualitását, sőt, megfelelő rendezői értelmezés mellett újabb és újabb érvényes gondolatok hordozójává válhat. A fiatal rendező, Árkosi Árpád éppen ezeket a mára vonatkoztatható gondolatokat igyekezett hangsúlyozni, többnyire sikerrel. A Nagy Romulus, Dürrenmatt darabjának címadó hőse, az utolsó római császár, 20 éven át tartó tudatos „bohóckodással”, nemtörődöm tyúktenyésztői álarcot vállalva teszi tönkre a római világbirodalmat az igazság, az emberi humánum nevében. A zsarnokoskodást, más népek eltiprását, a sok kiontott vért torolva meg ezzel. Felvállalja tehát a bíró szerepét, s ehhez igazába vetett meggyőződése, a halál vállalása adja a jogot. S hogy ez a valójában felemelő cselekedet mégis hogyan válik nevetségessé, valószerűtlenné, tehát groteszkké, az egyrészt a tör- ténelmietlenségen múlik — hiszen a császárok sohasem lázadtak fel az állam ellen — másrészt a darab befejezésén: miszerint a szerző nem adja meg a felemelő halált számára, hanem —, s ezáltal válik keserű-ironikussá a befejezés — simán nyugdíjba küldi Romulust legyőzője, a germán fejedelem, Odoaker által. A darab alapmondanivalója azonban — miszerint a morálisan züllött nyugati világ fölött mond ítéletet az író — sokkal bonyolultabb, s éppen groteszk látásmódja révén válik többrétegűvé, a történelem továbbíródása folytán gazdagabbá. A négy felvonásból végül- is kettővé sűrített szolnoki előadás rendezője alapjában jól valósította meg az író elgondolását, s ami fontos: hűséggel. Sőt, nemegyszer új gondolatokat sugalló „pluszt” is adott hozzá. Hiszen azzal, hogy a Nagy Ro- mulus-sal szembeszegülő más szemléletű, mert más generációjú fiatal Aemiliá- nust és az ugyancsak bölcsnek, erkölcsileg Romulus méltó partnerének mutatkozó Odoaker (ifj. Kőműves Sándor emlékezetes alakítása), unokaöccsét Teodorich-et ugyanazzal a színésszel játszatja (.Pogány György tehetségesen oldja meg a kettős szerepet), mondja ki a rendező: reménytelen e két bölcs, józan gondolkodású államfő vállalkozása, mert sarkukban már ott állnak az újabb háborúkra, erőszakra vállalkozó hatalom letéteményesei. Ha néhány színészi alakításban nem is valósult meg maradéktalanul az írói elképzelés, mégis a jó csapatmunka megfelelő erőt tudott sugározni. Ha a címszereplő, Kristóf Tibor nem is tudta visszaadni a rendkívül árnyaltan, bonyolultan felépített figurát a maga teljességében, az adott pillanatban — mikor az összeesküvők előtt feltárja valódi céljait — felnő a szerephez és nagyszerű alakítást nyújt. Az előadást elemezve oldalakat lehetne még írni a darab lényegéről, Dürrenmatt e munkájában megfogalmazott világlátásáról, a rendezői értelmezésről. Nehezen érthető, Illetve csak későbbi meditációk során igazán felfejthető gondolatok egész sorából áll A Nagy Romulus. Jó volt tehát az első impresszióinkat az előadást követően megbeszélni a rendezővel. Így válhatott még tudatosabbá, a Békés megyeiek találkozása a darabbal. S hogy nemcsak az előadásról esett szó, hanem személyes dolgokról, a szolnoki színház törekvéseiről gondjairól is, a fiatal rendező, Árkosi Árpád pályájáról, rendezői hitvallásáról, még szebbé, tartalmasabbá, vonzóbbá tették ezt a szomszédolást. B. Sajti Emese Kettévált mennyezet Vészi Endre író és Gábor Pál rendező korábbi nagy sikerű alkotásukkal, az Angi Verával azonos művészi célú filmet készített a Kettévált mennyezettel. Hiszen mindkettőben az ötvenes évek egyéni sorsokban tetten érhető lecsapódásait követik nyomon. Gábor Pál rendezői elképzelése azonban — ha arányait tekintve is, de — meg- másul. Ez pedig egy jól megírt szerepen, és egy kitűnő színésznőn, a festődéi munkáslányt alakító Básti Julin múlik. Mert Jakab Juli, a fiatal munkáslány tisztaságot, szemérmet, ugyanakkor erőt sugárzó, önfeláldozó szerelme elhomályosítja az 1953-at követő zavarodottság filmbéli megfogalmazását, s túlnő a neu- raszténiás, önpusztító mérnök szerelmén is: önálló, édeni szigetet alkot az adott történelmi helyzetben talajt vesztett, cinikussá, vagy éppen erőszakossá változott emberek szorongató gyűrűjében. Valami csoda folytán őt meg sem érintette a lassan viharossá váló politikai légkör. Éppen ezért olyan izgalmas a két különböző lelkialkatú ember találkozása, hatása egymásra, kapcsolatuk alakulása. E két ember, a már említett Széli Árpád építészmérnök, és a textilgyári munkáslány, Jakab Júlia szerelme áll a film középpontjában. Ogy, hogy végül Juli, az iránta születő érzéseink uralják a filmet. A két ember találkozása abban az időben természetes körülmények között történik. A vasárnap népnevelői feladatokat ellátó munkáslány betoppan egy rózsadombi villába, ahol három magára hagyott gyereket talál. Juliból a látottak azonnal a tiszta emberséget, segítőkészsé- get váltják ki abban a világban, ahol ezért a tettéért akár fel is jelenthetnék. A felszabadulást követően nagy karrier előtt álló mérnök apa most „száműzött- ként” él egy vidéki, nagy építkezésen. Felesége elhagyta, egy korábbi tettéért önvád kínozza, s a filmtörténet kezdetén már mint idegileg megviselt, ingatag alapokon nyugvó, önjóvátételért viaskodó ember jelenik meg. E szépnek induló szerelem végül kudarcba fullad. A fővárosba visszakerült férfi „méltóbb” partnert keres, Juli önfeláldozóan félreáll. Egy házban laknak ugyan — s ez elég érthetetlen — mégsem találkoznak. Juli viszont végigszenvedi az emeletről leszűrődő, félreérthetetlen zajokat. Aztán koholt vádak alapján a férfi börtönbe kerül. S újból jön Juli, hogy betegségéről is megfelejtkezve, segítsen az egyedül maradt gyerekeken, önfeláldozása az életébe kerül. Mire a férfi kijut a börtönből, csak a magány, s az októberi vihar kezdete várja. A mérnököt alakító Jan Nowiczki nem tud méltó partnere lenni Básti Julinak. Igaz, a rendező figyelme is mintha inkább Básti Julira irányulna. Ő a meghatározója ugyanis az egész filmet átható szomorú, lírai hangulatnak, amelyet ifj. Jancsó Miklós operatőr képileg is alátámaszt. (A villa kertjében valóságos festőként komponál.) Selmeczi György zenéje is jól illeszkedik a film hangulatához. B. S. E.
