Békés Megyei Népújság, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

o 1982. április 3., szombat NÉPÚJSÁG Zöld lámpa Olvasgatom a békési Városi Tanács ifjúságról szóló összegző jelentését. Munka, közélet, nevelés, tanulás, művelődés, sportolás. Mit lehet elmondani hat gépelt ol­dalon? Bizonyára csak a legfontosabbakat. Azt például, hogy a vállalatok, szövetkezetek, intézmények szocialista brigádtagjainak a fele fiatal. Ugyanakkor a társadalmi megmozdulások 50 százaléka szintén az ő nevükhöz fű­ződik. Az elmúlt hat évben a dánfoki ifjúsági tábor épí­téséhez 3,5 millió forint értékű önkéntes munkával já­rultak hozzá. Közben eszembe jut egy fiatal szakmunkás kifakadá- sa, aki bírálta a bérezési rendszert, kilátástalannak ítélte az előbbrejutást; Ké­sőbb arról beszélt: semmire sincs ideje, csak néha jut el színházba, moziba, könyvtár­ba. Találgathatunk: mit is akar ez a fiatalember? Az említett beszámoló szerint ugyanis a város tanácstag" jainak 19 százaléka har­minc év alatti. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez az arány a hetvenes évek végén csupán 4 százalék volt, elé­gedettek lehetünk. Nem így a település vezetői, akik na­gyon jól tudják: a fiatalok közül kevesen mennek el a tanácstagi beszámolókra, la­kóhelyi gyűlésekre, fóru­mokra. Pedig erőn felül is segítik őket. A sorozatos ter­mészeti csapások ellenére sokaknak megoldják a „fé­szekrakással" járó gondju­kat. Az elmúlt öt esztendő­ben az átadott 315 állami la­kás közül 192-t fiatal háza­sok ' kaptak. Ami a szabad idő kulturált eltöltését illeti: lehetőség van üdülésre, ki­rándulásra. Működik ifjú­munkás-, képzőművész, ke­rámia- és bábszakkör; vers­mondó-, festő- és honisme­reti vetélkedőket, nyári ol­vasótáborokat rendeznek. Az előbb azt hihettük, hogy íme, előttünk áll az anyagias, a követelőző, a mindent egyszerre akaró fia­tal. Aztán rájövünk: lám, ilyen sokoldalúnak, igé­nyesnek szeretnénk látni a mai ifjú nemzedéket. A di­lemmát ő maga oldotta meg, amikor kijelentette: neki az a fontos, hogy a munkájával, viselkedésével elégedettek le­gyenek, hiszen csak ez lehet mindennek az alapja. Való­színűleg látszott rajtam a hitetlenkedés, de társai ké­sőbb megmagyarázták: a forrófejű gyerek a szakma legjobbjai közé tartozik, akit a mérnökök sem vesznek fél­vállról. Kérdezhetik: tipikus az ilyen fiatal? Megkockáz­tatom: igen. Csak legtöbb­ször nem vesszük, nem akar­juk észrevenni. Aligha fi­gyelünk rájuk eléggé, ami­kor fiatalos szenvedélyesség­gel beszélnek munkájukról, hivatásukról, életcéljukról, ideálokról, tanulásról. Arról, ami az életbe elindult, az első lépéseket már megtett korosztályt érdekli, foglal­koztatja. Ne ítéljünk könnyedén. Igaz, a fiatal többet akar és lehetőleg minél hamarabb. Bűn ez, ha mindezért tesz, áldoz is? Éppen az igényes­ségből fakad a gond: hogyan lehet egyszerre jól keresni, egzisztenciát teremteni, és nem mondani le olyan ér­tékekről, amelyek időt, ener­giát emésztenek, s gyakran a többletkeresetet akadályoz­zák. Kézenfekvő az is, hogy a jövedelem és a kulturált élet sok tekintetben függ­vénye egymásnak, mert anyagi biztonság nélkül, fil­léres gondok közepette nem csupán a kedv hiányzik a színházhoz, a hangverseny­hez, hanem a feltételek is. Az út nem konfliktusoktól mentes. Vajon, nem válaszút elé kerüke az a fiatal, aki szeretne lakáshoz jutni, há­zat építeni. Ezzel párhuza­mosan viszont tudásának gyarapításával egy másik alapot is le kellene raknia: a jövőbeni szakmai előrehala­dásét. Vannak időszakok a fiatalok életében, amikor egyszerre gond a nagyobb kereset lehetősége és a kö­zösség, a közügyek iránti ér­deklődés. Mondani sem kell, • mennyi időt, energiát köt le mindkettő. Nehezíti a vá­lasztást az is, hogy sokan úgy érzik: miközben ők a közösség asztalára tesznek, olykor többet is a kelleté­nél, mások elvesznek, amennyit csak lehet, érde­meiken felül is. Csalódottan visszahúzódnak, amikor lát­ják és tapasztalják, hogy ki­nevetik a közösségért önzet­lenül dolgozó embert. Mi tagadás, küszködünk ilyen gondokkal, ami termé­szetes. De talán az a jó, hogy küszködünk, mert így megküzdünk velük. A Tár­sadalmi Szemlében írja An~ csel Éva: „A fiatalok érzé­kenyen reagálnak az elhang­zottakra, és a bizonytalan­ságra. Nemrégiben egy di­ák azt mondta: van olyan tanár, aki közlekedési lám­pához hasonlít. Ha az ember olyasmit mond, ami a Nép- szabadságban már megjelent, akkor zöldet jelez, ha attól eltérőt, akkor pirosat. De a legrosszabb típus — mondta — az, aki állandóan na­rancssárgát villog, lévén, hogy nem biztos benne: pi­rosat, vagy zöldet kell-e je­leznie.’ Nos, eddig a fiata­lokról beszéltem, de tudjuk, nem életkori, hanem, politi­kai érzület jutott kifejezésre. A diák szavaiban a szenve­dély szólalt meg, a megve­tést szikráztatta fel, a tisz­tesség, az erény és a jel­lem nevében kelt ki a terep- színűek, a semmit sem aka­rók, a minden küzdelem elől kitérők, az önmagukat cselekvésképtelenné ítéltek­kel szemben. A mi feladatunk az: mi­képpen tudjuk mindenkivel megértetni, elfogadtatni, hogy a forradalmiság mindig a távlatok éleslátását és kö­vetését jelenti, még akkor is, ha messze az áhított cél. A 37 éves egyértelműen bizo­nyítja: úgy építjük, szervez­zük, alakítjuk a társadal­mat, hogy a szocialista érté­kek természetes életformául szolgáljanak. Fiatalságunk már ebbe az értékrendbe született bele, és megpróbál beleilleszkedni. Megcáfol­hatatlan tény.: a mélyreható és tartós változásokat a tár­sadalmi valóság alakításá­nak sokoldalú mérlegelése iránti fogékonyság készítette elő. Ez volt az a termékeny szellemi-politikai légkör, amelyben eredményeink megszülettek. A kor bonyo­lultságát nem az jelenti, hogy állandóan váltogassuk a színeket, cseréljük a lám­pákat. Nyilvánvaló, hogy csak nyugodt, alkotó légkör­ben lehet eredményeinket megőrizni, illetve gyarapíta­ni. Csakhogy nagyobb hatá­rozottságot szükséges tanúsí­tanunk a jövőben azokkal szemben, akik nem a cse­lekvést, hanem annak elhá­rítását tartják elsődleges­nek. És itt térünk vissza a fia­tal szakmunkás által oly plasztikusan megfogalmazott életideálra: „Nekem az a fontos, hogy a munkámmal, a viselkedésemmel elégedet­tek legyenek, hiszen csak ez lehet mindennek az alapja.” Most mindenképpen fel kell ' gyorsítanunk ezt a szemléle­tet és látásmódot, amelyben eeyébként elég hosszú ideje átfogó és széles körű egyet­értés alakult ki. Nem a nyugtalanul villogó sárga, hanem a szabad jelzést mu­tató út áll előttünk. Minden kapkodás és idegeskedés nélkül lehet haladni rajta, amelyet a fiatalok többsége tesz is, éppúgy, mint azok, akik meghirdették, és mind­végig hűek maradtak hozzá. Seres Sándor ......ha az ember s zakmunkásnak tartja magát” Tartalékosok előléptetése „Egyik nap hivat a sze­mélyzeti osztályvezető, hogy az igazgatónő szeretne be­szélni velem. Hű, mondom. De hát semmi olyat nem csi­náltam, amiért a fejemet ve­hetnék. No, akkor tudtam meg a kitüntetést. Én csak ültem, ámultam. Meg is kér­dezték, persze, viccből, hogy kérek-e egy pohár vizet.” Hatan kapták meg az idén a KISZ Központi Bizottságá­nak KISZ-díját, közöttük egy Békés megyei fiatal; Valki Irén, a Békéscsabai Konzerv­gyár konzervipari szakmun­kása, „több éven keresztül végzett példamutató munka­helyi és mozgalmi tevékeny­ségéért”. ö az, aki „csak ült, és ámult.” Átvágúnk a gyárudvaron, aztán a konzervüzem hatal­mas csarnokába lépve ta­nácstalanul megtorpanunk: merre tovább? Kísérőnk, a gyár KISZ-titkára persze is­meri a járást, de kiderül, hogy Irénke most nem a szo­kott helyén dolgozik, mert nincs léfőzés, hanem itt, bal­ra, a szilva ivóié alapanya­gát dolgozzák fel. A szilva­velőnek nevezett sűrítmény 5 literes üvegekben sorako- zík a futószalagon, ahonnan fémkarok kapják le, felfor­dítják az üvegeket, és félkör alakú, nagy kádféle fölött továbbhaladva borítják ki a masszát. Most itt nyomja a gombot, a szó szoros értel­mében Valki Irén. Kellemes beszélgetőpart­ner — állapítom meg ma­gamban az első percben, az­tán sok mindent kihoz a szó, és vele változik a kép. Ki­derül, hogy ez a nyílt tekin­tetű, fanyar mosolyú fiatal nő, aki szabatosan, lényegre törően fogalmazza kerek mondatait, kemény vita­partner is tud lenni. Első, ed­dig egyetlen munkahelye ez a gyár, itt volt tanuló, és ittmaradt szakmunkásként is. Egvébként Sarkadkeresztúrra való, Békéscsabán albérlet­ben lakik. Az ingázást pár hónapig bírta — arrafelé nem a legjobb a közlekedés. „Csak utaztam, dolgoztam, ettem, aludtam” — így mond­ja. Márpedig ő ennél sokkal­többet akart és vállalt, s vál­lal ma is. Hat évig volt KISZ-alapszervezeti titkár, 1974. óta brigádvezető. Je­lenleg tanul is, a szakmun­kások szakközépiskolájában. — Most megkapta az alap­szervezetünk a KISZ KB Dicsérő Oklevelét — újságol­ja a laboratóriumban, aho­vá behúzódtunk a zaj elől, beszélgetni. — Az alapszervezet egyik tagja pedig a KISZ-díjat! — terelem a szót a személyes dolgaira. — Ez nem csak az én ki­tüntetésem. Higgye el, egy ember önmagában nem so­kat ér. Mögöttem volt min­dig az alapszervezet, a bri­gád, s azok az emberek, akik irányítják a munkát. Renge­teget segít a művezetőnk, Csik Margitnak hívják, meg­érdemli, hogy a nevét kiír­ják, és az üzemvezetőnkét, Lajtaváry Ulászlónéét is. Sok a fiatal a gyárban, s hogy milyen a közérzetük, ki tudhatja jobban, mint az, aki közülük, közéjük való? Irénke a térdére simítja a munkaköpenyt, amit már alaposan összecsapott, ma- szatolt a gyümölcslé. — A lányok zömmel itt szabadulnak, úgyhogy jól is­merik egymást, meg a gyá­rat is. Persze, ez nem min­den esetben előny. — Sokan elmennek? — Akik csalódnak, min­denképpen. Szerintem az a baj — emeli fel a hangját •—, hogy a beiskolázáskor nem mondják el őszintén a jelentkezőknek a szakma hát­rányait. A vasárnapi mun­kát, a három műszakot, meg azt, hogy nem mindig kap­hat az ember szakmunkát. Ez is, amit például most én csinálok, nem kifejezetten szakmunka. A dolog másik oldala viszont, hogy a gom­bot nyomogatni tényleg nem nagy feladat, de a jó szak­munkás már a gép hangjá­ból észreveszi, ha valami zűr készülődik, és időben tud in­tézkedni. Szóval, a rossz ol­dalát is vállalni kell a mun­kának. Azt is, ha szombaton érkezik a nyersanyag, meg hogy nálunk nyáron van a legnagyobb hajtás. El lehet éppen menni szabadságra, ha nagyon akar az ember, de becsület is van a világon.. — Gondolt-e már arra, hogy itthagyja a gyárat? — Komolyan még nem. Ennyi idő után már a meg­szokás is számít, és főleg az, hogy rendesek a munkatár­sak, a főnökök, a KISZ-ben, a brigádban jól érezzük ma­gunkat. Aztán, valahogy meg is szerettém itt — teszi hoz­zá óvatosan, mint aki attól tart, úgysem érti egy idegen, mit lehet szeretni ezen a nagy hodály csarnokon, a csörömpölő gépeken, a min­denféle illaton. És mégis — vagy csak azért is? Tovább fűzi a szót: — Hívtak már más mun­kakörbe, teljesítményfelíró- nak, de nem nekem való az afféle munka. Az sem mind-' egy, mennyit keresek, rá­adásul ehhez értek, ezt ta­nultam. A léfőzést szeretem a legjobban, többnyire azt is csinálom. Nagyon kényes munka, mert ha nem jó a felöntőlé, akkor rossz az egész termék! Hogy miért ezt szeretem mégis? — ismétli a kérdést — hááát, ez olyan dolog, hogy, ha az ember szakmunkásnak tartja ma­gát, akkor mutassa is meg, amit tud. Szóval igényli, hogy olyasmit bízzanak rá, ami próbára teszi. Érti, ugye?... Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi A Békés megyei hadkiegé­szítési és területvédelmi pa­rancsnokságon április 1-én ünnepi összejövetelt tartot­tak, s ezen tartalékos tiszte­ket és tiszthelyetteseket lép­tettek elő. A fogadást, illet­ve a jeleptést követően fel­olvasták a honvédelmi mi­niszter parancsát, majd Ju­hász András alezredes, me­gyei parancsnok üdvözölte az előléptetett tartalékosokat. Tegnap ugyancsak jelentős esemény színhelye volt a megyei parancsnokság, ahol a felszabadulási évforduló alkalmából rendezett ünnep­ségen kitüntetéseket, jutal­makat adtak át, és többen ré­szesedtek dicséretben is. —y—n ORSZÁGOS MHSZ-VETÉLKEDŐ: „Nekem szülőhazám” A gyulai járási MHSZ propa­ganda- és sajtóbizottságának ülésén Bihari Ferenc titkár ar­ról adott számot, hogy a mun­ka az előző évekhez képest fej­lődött, eredményesebb lett. Ez azonban nem ad okot az elége­dettségre, már csak azért sem, mert például a szövetség folyó­iratának, a képes MHSZ Élet­nek igen kevés az előfizetője, amin sürgősen javítani kellene. Teljesítették viszont a járás klubjai a tagszervezési felada­tukat. Ebben gondot jelent, hogy Üjkígyós és Szabadkígyós átkerült a békéscsabai szerve­zethez, így 80-tagú csökkenést szükséges pótolni, ami azonban nem jelent különösebb nehéz­séget, a jó érdeklődés követ­keztében. Elhangzott bejelentés arról is, hogy a KISZ-szel közösen or­szágos vetélkedést rendez az MHSZ nyárutói kezdettel, az el­ső fordulóra külön rejtvényúj­ságot jelentetnek meg. A döntőt közvetíti majd a televízió. Vé­gül határozatot hozott a bizott­ság arról, hogy a történelmi ne­vekkel — Szalvai Mihály, Zal­ka Máté, Mező Imre — rendel­kező klubokat segítik a név­adókra vonatkozó emlékanyagok gyűjtésében. * it Kenyér, ropi és más finomságok A Békés megyei Tanács 2- es számú (gyomüi) Sütőipa­ri Vállalata tavaly kezdte el az alföldi, valamint a kuko- ricapelyhes kenyér gyártását. Egyre, nő az igény az egy­kilós alföldi kenyér iránt, amely Szarvason, Kondoro­son, Gyomaendrődön, Szeg­halmon és Vésztőn készül. Ugyancsak tavaly kezdték el az úgynevezett Rákóczi-ke­nyér készítését, amely mű­anyag csomagolásban 6 na­pig fogyasztható marad. En­nek különösen az ötnapos munkahét bevezetése óta van jelentősége. Ez a ter­mék javarészt Budapestre kerül, és kapható még a vál­lalat boltjaiban. (Remélhető­leg Békéscsabán is árusítani fogják.) Valószínűleg burgo­nyás kenyér is lesz, ami azonban a burgonyapehely beszerzésének lehetőségétől és az árától függ. A vállalat évente mintegy 60 millió forint értékű (21 féle) édesipari lisztesárut ké­szít, ami az össztermelésnek mintegy 40 százalékát képe­zi. Tavaly a IV. negyedév­ben kezdték el egy gépsoron a Körösi ropi gyártását, ami­ből az idén 11-12 millió fo­rint értékben juttatnak el az ország számos boltjába, de az elsőrendű minőségű áruból az igényeknek így is csak a 20—25 százalékát tud­ják kielégíteni. A jövőben a munka ter­melékenységének a növelé­sére törekszik a vállalat, amihez új gépek beszerzése válik szükségessé. További törekvése még: néhány ter- . mék gyártása exportra is, aminek az egyik lényeges feltétele a kiváló minőség. P. B. Játék a kútnál, suliból hazafelé Fotó: Veress Erzsi Emlékezés A napokban érkezett szerkesztőségünkbe Va- lastyán Pál levele. Nem közlésre szánta, de mé­gis úgy gondoljuk1, a több, mint 37 év után felfakadó élmény, amely mint cseppben a tenger, sok mindent megmutat, nyilvánosságot érdemel. „1944. szeptember utolsó hetében történt. Tizenöt éves voltam. A kondorosi vasútállomáson egy vakvágányon kitolt vasúti személykocsik voltak, barátaimmal azokon játszottunk. Nekünk újdonság volt, még egyikőnk se uta­zott vonaton, mind a négyen egyszerű napszámos szü­lök gyerekei voltunk. A vonatban egy leszerelt hamutar­tó volt. és én azt nézegettem. Közben feljött egy német katona, amikor megláttam, már csak én voltam fent. A barátaim leugráltak. Én is menni akartam, de már késő volt. A német pisztolyt szegezett rám és mutatta, ha leugrok, lelő. Nagyon megijedtem és mutogatta a ha­mutartót, azt hitte, hogy én szereltem le. Én kézzel, láb­bal mutogattam, hogy nem én, mert németül csak annyit tudtam, hogy niksz, és azt mondogattam. Mutatta, hogy tartsam fel a kezem és menjek előtte, ő meg utánam és a hátamnak szegezte a pisztolyt. Így kísért be a vasút­állomás irodájába. Nagyon megizzadtam, mire beértünk, már sírás is kerülgetett. Az állomásfőnök tudott néme­tül, és ő is mondta, hogy nem én szereltem le a hamu­tartót. ö erre azt mondta, telefonon értesítse a csend­őröket és adjon át nekik. Amikor értesítette a csend­őröket, ő elment, nekem pedig azt mondta az állomás­főnök, hogy menjek haza. Amikor kijöttem az irodából, a barátok is odajöttek, ők is meg voltak ijedve. És nekünk elment a kedvünk a vonattól és hazamentünk. Édesanyám sírt, amikor ha­zaértem és azt mondta: Kerestek a csendőrök. Utána bementünk apámmal a községházára. A folyosóra kijött az egyik csendőr, de nem bántott, azt mondta, nagyon vigyázz öcsi, ezek a németek könnyen lelőnek, mert sta­tárium van, így kerüld őket. Elengedett bennünket és hazamentünk. Október 6-án bejött a szovjet hadsereg. Megörültem, hogy most már nem találkozók a németekkel. Megbarát­koztunk a szovjet katonákkal és egy hét múlva moziba jártunk velük. Ők barátok voltak és nem fogtak fegy­vert vétlen gyerekekre. Pedig a magyarok harcoltak el­lenük, a németek pedig „fegyvertársak” voltak. 1945-ben beléptem az MKP-ba és ott hallottam először a szov­jet hadsereg harcáról és arról, hogy van igazságos és igazságtalan háború. Valastyán Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom