Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

NÉPÚJSÁG

1982. március 13., szombat

Kossuth,

nás pán otec...

„ A Kössuth-nóta számos szlovák változata közül a fönti ma is ismert Vácrátót környékén, jelezve, hogy nemcsak a magyar nemzetiségű nép ismerte és tisztelte a magyar szabadságharc vezérét apjaként. Valóban, az események alaposabb ismeretében tarthatatlan az a leegyszerűsítő. külföldön szinte általános, de nálunk is elég széles körben elfogadott nézet, hogy 1848'49-ben az akkori Magyarország lakosságának, kevesebb mint 40 százalékát alkotó magyarok és a többségében levő nem magyarok1: románok, szlovákok, németek, horvátok, szerbek, ruszinod egyértelműen a barikád ellenkező oldalán állottak: hogy a szabadságharcban a magyarok nemcsak a rájuk támadó osztrák császári és orosz cári hadakkal küzdöttek a nemzeti függetlenségért, de véres polgárháborút is vívtak a közöttük élő nem magyar nemzetiségek ellen. A valóságban csak a horvátok, szer- bek és szászok zöme, valamint a románok nagyobbik része fordult szembe a Habsburg-kormányzat ellen jogos önvédelmi harcot folytató magyar vezetéssel. Ezt figyelembe véve is 1848 49 a magyarság és a szomszédos népek nehéz örökségéhez tartozik, "de kibontható belőle a közeledés és a megértés ma is időszerű tanulsága, parancsa.

Az 1848. március 15-én a pesti ifjak által elfogadott- 12 pont és a jórészt ezt megvalósító áprilisi törvények teljesen átalakították Magyarország politikai és társadalmi berendezkedését, rendkívül ígéretes utat nyitottak a polgári átalakulás, a társadalmi és gazdasági fejlődés számára. A sajtó'szabadsága; a polgári és felekezeti egyenlőség; a népképviseleti alapon választott országgyűlésnek felelősséggel tartozó kormány; a mindenkire egyformán kötelező adózás; a parasztság felszabadítása úrbéri kötelezettségei, a jobbágysors alól; a népből kiválasztott esküdtszék meghonosítása a bíráskodásban; az ország gazdasági önállósága; a hadseregnek a választott polgári hatalom alá való rendelése; a politikai meggyőződés börtönnel való sújtásának megszüntetése, s végül eme reformok kiterjesztése az akkoriban külön kormányzat alatt élő Erdélyre — szinte kivétel nélkül olyan vívmányt jelentett, ami egyértelműen előnyös volt az ország népének, bármi is volt az anyanyelve; a nemzetisége. Ennek megfelelően fogadták is a pesti és pozsonyi híreket szerte az országban: a szerbek március 19-i pesti, majd 21-i és 27-i újvidéki népgyűlésén, a szlovákok a március 28-i liptói megyegyűlésen, a románok és a horvátok sajtójukban. V. Pauliny-Tóth szlovák politikus külön röpiratban köszöntötte Kossuthot, és magyarázta meg az új törvények jelentőségét.

Kézenfekvő a kérdés, hogy a biztató kezdet után, miért nem sikerült megőrizni a kialakult egységet, és közös fellépéssel szembeszállni a reakció erőivel? Választ erre csak a korabeli bel- és külpolitikai helyzet, a közgondolkodás állapotát és a kulcsszerepet játszó egyéneket alaposan bemutató és elemző hosszabb tanulmány adhatna. Annyit azonban e helyen is kimondhatunk, hogy a magyar politikusok ,nem, vagy csak túl későn vették észre, hogy „másajkú honfitársaik’’ a nemzetté válásnak ugyanazt az útját járják, mint a valamivel előttük járó magyarok, s ezért nem elégítheti ki őket az egyének teljes egyenjogúsága. Ezen túlmenően jogokat, a nemzeti különállásnak legalább némely formáját (így nyelvük szélesebb körű használatát saját közigazgatási egységeikben) nem lehet tőlük megtagadni. Igaz ugyan, hogy a világ más részein is csak több emberöltő múlva vált elfogadott tétellé, hogy a nemzeti kisebbségnek nem egyenlő jogokra, hanem külön kollektív jogokra van szüksége, s megvalósított gyakorlattá máig is kevés helyen vált ez. A nem magyar népek részéről is sok olyan megfogalmazás, követelés hangzott el (széles körű tartományi önállósággal rendelkező nemzeti területek kialakítása indokolatlanul nagy területen), amelyeknek jogossága vitatható volt, esélye pedig — hogy magyar részről elfogadják — semmi. Az ellentétek kiéleződésében a legnagyobb szerepet azonban kétségtelenül a bécsi udvari köröknek a magyar kormány ellen kezdettől fogva a nem magyar nemzetiségeket kijátszó, hamis ígéretekkel és rémhírekkel félrevezető és lázító politikája, valamint egyes politikusoknak a radikális, irreális nemzeti követeléseket a polgári átalakulás fontosabb kérdéseivel szemben abszolutizáló, minden más elé helyező magatartása játszotta. (A magyar vezetés előtt ez a bécsi politika egyre világosabban mutatkozott meg, a külföldi kortársak között pedig alighanem Marx és Engels írásai leplezték le a legjobban.)

Mint már szó esett róla, a magyarok és a nem magyarok szembefordulása nem vált általánossá. Az egyéni meggyőződés, a szembenálló táborok erkölcsi vonzerejének különlegessége, a közös múlt és hagyományok, a környezet hangulata mind azt eredményezték, hogy a honvédsereg tisztikarában és legénységében igen nagy számban voltak nem magyar anyanyelvűek, a közös érdekek felismeréséből csatlakozó külföldiek (lengyelek, németek, bécsiek, olaszok stb.), de a hazai többi nemzetiség fiai is. Csaknem 40 ezer szlovák (köztük Branyisz- kó számos hőse) mellett a ruszinok és szép számban az alföldi románok is vállvetve küzdöttek a magyarokkal, csakúgy, mint az önként magyarrá válás útját választó németek és zsidók. A főtisztek k'özül elég a szerb Damjanich, a horyát Knézich, a német Aulich, a politikusok közül a román Dragos vagy a szlovák-magyar Beniczky nevét említeni. De a magyar forradalom ellen fegyvert fogó nemzetiségi vezetők közül is sokan belátták tévedésüket a magyar kormány 1849-es békülési kísérletei és példamutató nemzetiségi törvénye nyomán, még inkább pedig a magyarokat és nem magyarokat gyakorlatilag egyformán sújtó önkényuralom idején. Egyértelmű figyelmeztetésül'szolgál tehát 1848 49 és következményei: a létező érdekellentéteknél sokkal erősebbek a közös helyzetből fakadó közös érdekek, a boldogulás, a haladás útja csak kölcsönös engedményekkel, méltáhyossággal és türelemmel járható. Jeszenszky Géza

Lehet-e tanulni a demokráciát?

Beszélgetés Szantner Ivánnal, a KISZ KB osztályvezetőjével

Milyen legyen a leendő értelmiség? A szakmai ismereteken túl elsőrendű követelmény, hogy nemcsak a saját sorsukért felelős, hanem közéleti érdeklődésű emberek kerüljenek ki felsőoktatási intézményeinkből. A közszerepléshez, a hajlandóság nem múlhat puszta elhatározáson. A

jogok és kötelességek kölcsönösségét, a közéletiség gyakorlatát már a diákévek alatt el kell, és el is lehet sajátítani. Valójában milyen színvonalú a demokrácia az egyetemeken, főiskolákon? Erről beszélgettünk Szantner Ivánnal, a KISZ Központi Bizottságának osztályvezetőjével.

— Az intézmények irányításában, a döntéshozatalban viszonylag nagy szavuk lehet a hallgatóknak. Az egyetemeken az osztott vezetés elve érvényesül, a jogkörök megoszlanak a rektor és az egyetemi tanács között. Utóbbinak pedig tagjai a hallgatók választott képviselői is. Ennek ellenére ma még ahány ház, annyi szokás. Sok helyütt tartja magát az a megcsontosodott nézet, hogy a tanulók részvételének a közéletben csupán nevelési célzata van, azaz nem több, mint a fölkészülés egyik, esetleg nem is a fontosabbak közé sorolható része. Ahol az oktatói kar így vélekedik ott bizony ennek megfelelő komolysággal értékelik a fiatalok észrevételeit. Aligha kell bizonVgat- ni, hogy a közéletiséget semmi sem ölheti ki jobban az emberekből, mint az, ha úgy érzik, hogy a szavukra azok figyelnek legkevésbé, akikhez az szól.

— Gyakran hallani mostanság, hogy csökkent az egyetemi ifjúság politikai érdeklődése . . .

— Szerintem ennek éppen az ellenkezője igaz. Csakhogy ma már ezen a téren is igényesebbek a fiatalok. A rosszul szervezett, formális, érdektelen rendezvények senkit sem vonzanak. Az utóbbi néhány évben egyébként az tapasztalható, hogy a világpolitika eseményeinél jobban foglalkoztatja a hallgatókat mindaz, ami itthon történik. Az kétségtelen, hogy vannak az

.egyetemeken, főiskolákon meglehetősén apolitikus csoportok, akiknek a bevonása,

■ érdeklődésük fölkeltése közös dolgaink iránt, változatlan feladatunk.

— A felsőoktatás reformjának a tervek szerint 1983- ra el kell készülnie. Ehhez bizonyára kollektív bölcsességre, alkotó vitákra lesz szükség. - Megfelelőek-e ehhez a közvetlen demokrácia fórumai?

— Fórumokban nincs hiány. Mégis vegyes a kép. Az utóbbi években új vonásokkal erősödött a hallgatói vélemények elismerése az oktatási kérdésekben. Sokat jelent például, hogy egyre több intézményben a tanszéki testületek üléseire is meghívják a hallgatók képviselőit. Mégis, sok még a formalizmus nem egy helyen az elismerésben és a hallgatók részvételében egyaránt.

— Tavaly tavasszal, a KISZ kongresszusának előkészítése -során jó néhány fórumon kemény bírálat érte az - ifjúsági mozgalmat. Mennyiben tükrözték az akkor elhangzottak a valóságot?

— A vitákban a felvetett kérdések döntő többsége a hallgatók valós problémáin alapult. Ezeknek azonban csak kisebb hányada foglalkozott kifejezetten az ifjúsági szövetséggel. Mégis, el kell ismerni, hogy jogos kritikák értek benüraket is. De talán jelez valamit, hogy a bírálatok egytől egyig a KISZ által szervezett eseményeken kaptak nyilvánosságot. A demokratikus véleménycserét, az előrevivő vitákat a jövőben is támogatjuk. Szervezetünk nyitott, így nem is tehetünk másképp, ha hűek akarunk maradni elveinkhez.

— Hallhatnánk valamit bővebben a hallgatók kritikus észrevételeiről?

— A-vélemények négy kategóriába sorolhatók. Az egyik, az elhelyezkedés nehézségei, a szakmai perspektíva esetenkénti hiánya. A fiatalok rámutattak a pályázati rendszer hibáira, és fölhívták a figyelmet az egyes szakokon tapasztalható álláshiányra. Nem kevésbé fontosak a képzésbeli hiányosságok. így a szakmai gyakorlatok szervezése, színvonala, avagy az oktatás elaprózottsága, merevségei. A diákok szociális problémái közül éppen az említett fórumokon vetődött fel az ösztöndíj reálértékének

nagyfokú csökkenése, és elosztásának igazságosabbá tétele. Ismeretes, hogy a KISZ X. kongresszusán hangzott el a bejelentés, miszerint 30 százalékkal fölemelték az országos ösztöndíjkeretet. Az egyetemek és főiskolák ifjúsági parlamentjén pedig maguk az érintettek határoztak az elosztás rendjének korszerűsítéséről. Végül jogos az igény, hogy a felsőoktatási intézményekben működő KISZ-szervezetek markánsabban képviseljék a diákok érdekeit.

— Az említett viták során több helyütt fölvetődött az öntevékeny csoportok megítélésének kérdése . . .

— Meggyőződésem, hogy ezeket a konkrét célra, spontán módon szerveződött csoportokat tevékenységük szerint kell megítélni, nem pedig előítéletek alapján. Ha céljaik, törekvéseik tartalma nem ellentétes politikánkkal, vagy a KISZ törekvéseivel, segíteni kell őket anyagi eszközökkel, erkölcsi támogatással. Egy közművelődési vagy tudományos diákköri célzattal összekerült társaság lehet értékek hordozója, függetlenül attól1, hogy nem a megszokott kereteken b,elül munkálkodik.

— Az eredményesebb érdekképviselet igénye a felsőoktatásban, a KISZ X. kongresszusán is többször elhangzott. Mi szükséges ehhez?

— Az egyenrangú partneri viszony alapfeltétele mindenekelőtt az, hogy a fiatalok, és különösen választott képviselőik jól ismerjék a házon belüli helyzetet, és saját lehetőségeiket. Azaz: igényes elmzésen alapuló helyzetkép, tájékozottság, információ nélkül az egyetemeken, főiskolákon sem képzelhető el valódi demokrácia. Azután rangsorolni kell a tennivalókat, és ennek alapján meghatározni, hogy hol érdemes vagy szükséges csatát indítani. Nagyobb nyilvánosság kell a döntések előkészítéséhez, mert ezzel nemcsak megalapozottabban lehet határozni, de megteremthető a kölcsönös bizalom is, ami nélkül ugyancsak elképzelhetetlen a demokrácia szélesítése. Végül feltétlenül szükséges, hogy a közéleti tapasztalatok tovább éljenek az intézményen belül.

— Az utóbbi időben néhány egyetemen, főiskolán „harcolnak” azért, hogy a KISZ-érdekképviselet váljon el a hallgatói képviselettől? Mivel magyarázható ez a bizalmatlanság?

— Sajnos, néhány helyen előfordult, hogy a hallgatók képviselőit a KISZ-en kívüliek kizárásával KlSZ-fórumo- kon választották meg, ami ellentmond a szabályoknak. A lényeg azonban nem ez. Ahol a KISZ-szervezet jól, érdekképviseleti munkájának a nyilvánosságot is megteremtve látja el a feladatát, ott a hallgatók nem követelnek sem tartalmilag, sem formailag másféle képviseletet. Nekünk pedig erre kell törekednünk a jövőben is. Fórumokban, egészséges vitaszellemben azt hiszem nincs hiány.

Gazsó L. Ferenc

Gyógyvíz, gyógyhely, gyógyturizmus

Magyar gyógyfürdők

.MAGYARORSZÁG GYÓGYFÜRDŐI -----------N í i /'•Jósvafő v.-A

Sárospatak • v—,

pV rf ^Sk0lC* fosvárda-'V-'

Párád „

Mátraháza. ‘Eger . /

'Leányfalu Mezőkövesd Debrecen /

•Nyíregyháza *

BUDAPEST

Szolnok^p Berekfürdő Kecskemét .Tiszakécske

Hajdúszoboszló

/

, “H'ssV

Kiskőrös ..( .. Gyular

•Dombóvár ,,^S0f|2r^ "Nagyatád. Kaposvár V**^*^. Babócsa« .Szigetvar cr/?Dayod f j-f

7

Budára, Gyulára, s a mai Magyarország területének még számos helyére már a török időkben messze földről jöttek a betegek (ki botra támaszkodva sántikált, ki meg rabszolgák vontatta gyalogló ntón, esetleg elefántháton érkezett), hogy gyógyulást keressenek az itteni „csodatevő” vizeknél. Sőt, mi több: római légionáriusok is gyó- gyíttatták már magukat Pannóniában.

Kétezer év tapasztalata tanúsítja, hogy hatásosak ezek a gyógyvizek, az egyik reumatikus bántalmakat csökkent vagy szüntet meg, a másik az emésztőszerveket hozza rendbe, a harmadik női betegségek ellen ajánlott — és így tovább. Ehhez járul az az országszerte elterjedt hiedelem, hogy „nálunk elegendő egy botot leszúrni a földbe, s felfakad a gyógyvíz”. Ez a gondolat aztán többnyire úgy folytatódik: „óriási bevételeink lehetnének a gyógy-idegenforgalom- ból, miért nem használjuk ki jobban?”

A tények azonban többnyire prózaibbak, mint az elképzelések. Mindenekelőtt azért, mert igaz ugyan, hogy a gyógyvizekből nagy bevételek származhatnak, csakhogy ehhez elsősorban pénz, -méghozzá sok pénz kell. A XX. század utolsó negyedében korántsem elegendőek a régi gyógymódok, egyedül a vízzel nem lehet gyógyítani. Az egészségét visszanyerni akaró vendég csak akkor jön

hozzánk, ha itt komplex gyógykúrában lehet része. Bármennyire ajánlják sok ország orvosai a hévízi, a hajdúszoboszlói, a harkányi fürdők, s más gyógyfürdőink vizét, elsőrendű szempont, hogy a gyógyvizet egészítse ki megfelelő orvosi ellátás- és felügyelet, továbbá kellő színvonalú szálláshely.

.A negyedik ötéves terv idején három és fél milliárd forintot költöttünk a gyógyturizmus fejlesztésére, 1975 és 1980 között pedig 4,6 mil- liárdot. Óriási összegek ezek, különösen, ha azt is hozzávesszük, hogy a fejlesztésnek mindmáig nincs teljes jogú gazdája. Pontosabban: sok gazdája van.

Fejleszt több minisztérium, országos hatáskörű főhatóság, s — inkább első helyen kellene említeni — fejlesztenek az érdekelt megyei tanácsok. Olykor magukra hagyva valósítják meg önálló elképzeléseiket, máskor hosszas viták előznek meg egy-egy nagyobb fejlesztést. Annál is inkább, mert — és ebben senki nem találhat kivetni valót — minden megye a saját területén levő gyógyhelyet pártfogolja, szeretné a többi elé helyezni.

Sokat fejlődtek az elmúlt évtizedben a dunántúli fürdők: Bük, Zalakaros és — mindenekelőtt — Hévíz. Fejlesztésük nagyon indokolt, hir szén a nyugat felől. érkező vendégnek mindegyik útjába esik, _ ha a Balaton felé tart. Márpedig a turisták magyarországi úticélja hagyományosan a Balaton és Budapest. Ami viszont nem szoríthatja háttérbe a déli határ közelében levő és ugyancsak nemzetközi népszerűséget szerzett Harkány, vagy az ugyancsak könnyen elérhető orosházi Gyopárosfürdő gyógyvizét. S a többinek is — mind a 26-nak — megvan a jogosultsága, amit a helyi, megyei tanácsok és vállalatok további fejlesztésekkel, gyarapításokkal igyekeznek igazolni.

Mindenesetre ott megy jó! a gyógy-idegenforgalom fogadási lehetőségeinek fejlesztése, ahol az erőforrásokat egyesítik. Tény, hogy más és más az érdekeltsége például a megyei vízügyi igazgatóságnak, amelyhez a fürdők tartoznak, és más a vendéglátó vállalatnak, amely a szálloda, az étterem fenntartója. Előfordul, hogy -az első ruház be nagy összegeket, a bevételekből viszont a vendéglátók részesülnek sokkal nagyobb arányban. A megoldás ilyenkor semmiesetre sem lehet az, hogy

„hagyjuk abba az egészet”, hanem — a rosszul megállapított érdekeltségi arányok megváltoztatása.

Az előbbieknél semmivel sem kisebb gond az, hogy hogyan (és miből) lehet továbbfejleszteni a hazai gyógy-idegenforgalmat. Emellett itthon is sok az olyan beteg, akinek gyógyvi- zes kúrára van szüksége, s ismételten bebizonyosodott, hogy külföldiek olyan helyekre mennek szívesen, amelyeket a hazai közönség is kedvel. így van ez a gyógyhelyekkel is.

Üjabb milliárdokba kerül a a gyógyvendégforgalom további növelése a mostani ötéves tervben. Nemcsak jó, de időszerű is lenne, hogy ezek a nagy összegek egy kézből, gondos mérlegelés után kerüljenek oda, ahol a legeredményesebben térülhetnek meg. Bizonyított tény, hogy’ az a legjobb reklám, ha az elégedetten, gyógyultan távozó vendég másoknak is ajánlja majd a magyar gyógyfürdőket.

Várkonyi Endre