Békés Megyei Népújság, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-07 / 56. szám
NÉPÚJSÁG 1982. március 7„ vasárnap „Jöjjön, adok egy pár gumicsizmát” „Amikor 1961 végén fel' ajánlottak egy főkönyvelői állást Csárdaszálláson, az Ezüstkalász Tsz-bein, akkor még Békéscsabán laktam és dolgoztam. Annyit tudtam csak a községről, hogy ott gazdálkodik a megye egyik legrosszabb szövetkezete. Nem .is tudom, hogy miért döntöttem úgy, hogy vállalom a feladatot. Az első munkanapom nem úgy kezdődött, hogy tartósan — most már tudom, hogy véglegesen — a községben maradok. Békéscsabáról hajnali 3 óra 30-kor indult a vonat, és fél 5 körül érkeztem Csárda- szállásra. A megállóban megkérdeztem egy parasztbácsitól, hol van az Ezüstkalász irodája. Végignézett rajtam, ' és azt mondta: Ilyen városi cipőben oda úgy sem tud eljutni, jöjjön, adok egy pár gumicsizmát, azután megmutatom. Hát, így kezdődött” — emlékezik vissza Kopcsa József, a főkönyvelő, miközben a község utcáit járva a tsz-iroda modern épülete felé megyünk. Az alig 700 lakosú községben az utak aszfaltozot- tak. A házak legtöbbje modern, az utóbbi 15’ évben épült. Mindegyikben víz és villany bevezetve. Korszerű óvoda, orvosi rendelők, jól működő művelődési ház, hangulatos kisvendéglő, megfelelően ellátott vegyesbolt gondoskodik a helybeliekről. Azt is megtudom, hogy minden ötödik lakosra jut egy személygépkocsi. Az Ezüstkalász irodájában még tart a zárszámadás utáni iratrendezés, pakolás. A szövetkezet fennállásának legsikeresebb évét zárta. Növénytermesztésük országos hírű. Eredményeik kiemelke- dőek, az egy főre jutó nyereség 78 ezer 500 forint, a bér- színvonal pedig csaknem 59 ezer forint volt. A főkönyvelőt arra kérem, hogy mondjon még néhány szót az indulásról. — A községben 4 tsz volt 196'2-ig, amikor kettőt-kettőt összevontak — mondja. — Az egyesülés után az Ezüstkalász ezer hektáron gazdálkodott, meglehetősen mostoha körülmények között. A gépi felszereltséget 2 trak„ ... nem úgy kezdődött, hogy a községben maradok* Fotó: Lónyai László tor jelentette, az épületek korszerűtlenek voltak, sehol nem volt víz, se villany. Az iroda egy tainya szobájából állt. A 182 tagunk éves jövedelem nem haladta meg a 10 ezer forintot. — Ez idő tájt valóban nem sok biztatóval találkozhatott, mégis, mi volt az, ami maradásra bírta? — A legjobban az az őszinteség fogott meg, amibe az első perctől kezdve belecsöppentem. Nem nagy szó, ha azt mondom, hogy rögtön baráti viszonyba kerültem az itteniekkel, jól éreztem magam közöttük, és tudtam, ebben a gazdaságban, községben érdemes lesz dolgozni. Az első napok érzése nem volt alaptalan. A tsz évről évre erősödött. 1964-ben a 2 évvel azelőtti bérek dupláját kapta a tagság, már 24 traktor dolgozott a földeken, szép nyereséget oszthattak szét év végén, a községbe bevezették a villanyt. Az első jelentősebb változás 1965-ben történt, akkor egyesült az Ezüstkalász és a Kossuth Tsz. Az Ezüstkalász elnöke, főagronómusa, főállattenyésztője, főkönyvelője maradt, a másik szövetkezet elnöke pedig elnökhelyettes lett. A gazdálkodás' 1968—69* ben sokat javult. Kialakult a szövetkezet maihoz hasonló profilja. A legnagyobb erővel a növénytermesztést fejlesztették, ezen belül is az Aki Hódmezővásárhelyről vonattal utazik Szegedre, és kevéssel a kopáncsi állomás előtt jobbra tekint, egy jelentéktelen dűlőutat figyelhet meg, amely a bodzáspar- ti iskolánál éri el a régi szegedi út vonalát. A dűlőút mentén baloldalt, egy, az úttal párhuzamosan futó homokdűne szelíd lankáin, hajdan szép tanyasor állt. Ma ezeknek már nyomát sem találjuk, mivel dűnéstől elhordták őket a dömperek az algyői új Tisza- híd építése idején. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy hajdani haszonbéres tanyánk — a Dezső Lajos-féle tanya — mintegy mementóként ott árválkodik ma is a csúnyán feltúrt, megsebzett vidék parányi, épen maradt szigetének tetején. Ide látogattam el az elmúlt év nyarán, egy közel ötvenesztendős „nosztalgiakirándulás” ürügyén, és próbáltam felidézni azt az időt, amikor itt éltem szüleimmel, testvéreimmel. 8 Állok a jól ismert vidéken, és tűnődöm. Elsőként a kertészkunyhóban átélt legkedvesebb emlékeim merülnek fel. Gondolom, nem lesz érdektelen előbb magáról a kunyhóról szót ejteni, hiszen napjaink embere, hajlék dolgában szerencsére elég rtiesz- szire jutott a kunyhók világától. A kertészkunyhó elég fontos, idényjellegű épületféle volt. Védelmet jelentett kora tavasz idején a fagyos széllel szemben az étkező, vagy rövid pihenőt tartó munkás számára, de legalább ilyen fontos volt a szerszám és élelem tárolása szempontjából, nem is beszélve a jó hűvösről, amit csakis a kunyhó nyújtott délidőtájt, a rekkenő hőségben pihenni térő család számára. A csőszkunyhó mindezen túl éjszakai szállása volt a dinnyecsősznek, akinek szerepe egyáltalán nem volt mellékes az adott korban. A dinnyére vigyázni kellett, mert érés idején könnyen „lábakéit” a legszebb példányoknak. A hívatlan éjszakai látogatók miatt a család bátrabb tagjai közül legalább ketten itt töltöttük az éjszakát, éberen figyelve minden gyanús neszre, amelyet a kunyhó előtt szunyókáló kutya azonnal jelzett. De nézzük csak meg, mir bői és hogyan is készült egy rendes kertészkunyhó? A legfontosabb volt, hogy legalább 1 méter mély legyen, mert másként hidegben nem volt elég meleg, nyáron pedig nem volt elég hűvös. A kunyhónak fala nem volt, csak födémszerkezete. Erre a célra karvastagságú szelemenfák szolgáltak, amelyek a kiásott gödör fölött ollószerűen elhelyezve legalább 3 méter belvilágot képeztek, 4 méter árugabonaféléket (rizst, búzát, kukoricát), s az állattenyésztést sem hanyagolták el. 1975-ben egyesültek a mezőberényi Petőfi Tsz-szel. Azóta 4300 hektáron gazdálkodik a csárdaszállási Petőfi Tsz. Mert most már-ez a nevük. Visszaemlékezés közben a főkönyvelő egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: — A tények felsorolását nem árt kiegészíteni a lényeggel. Az eredményeket a tagság és a vezetőség együttes munkája hozta meg. Az sem mellékes, hogy a szövetkezet vezetősége 20 éve változatlan. Nincs olyan, a közösség egészére vonatkozó döntés, amit ne vitatnánk meg, természetesen nem a kifejezetten szakmai dolgokról van szó. o — Mint a vezetők egyike, mit tart a legnagyobb eredménynek, amit eddig elért? —■ Nagyon nehéz ezt szétválasztani — folytatja. — Magamról elmondhatom, hogy megtaláltam számításaimat. Barátok között dolgozom és élek, egy községben minden közvetlenebb, nyitottabb. Otthon érzem magam, és örülök, hogy munkánk eredménye a tsz és a falu fejlődésén szemmel követhető. — Mit vár az elkövetkezendő évektől mint főkönyvelő és mint magánember? — Az 1982-es év elé nyugodtan nézünk, mert az adottságainknak megfelelő a termékszerkezetünk. Az eszközellátottságunk jó és a fejlesztési elképzeléseink egyeznek az országos érdekekkel. A lehetőség a folyamatos, jó gazdálkodásra adott. Mint magánember lassan készülődök a nyugdíjas évekre, ami 1984-től esedékes. Szeretek horgászni, ezért új felszerelést vettem. Remélem, többet foglalkozhatok a kertemmel, gyakrabban utazhatok az ország különböző tájaira. Miután megköszönöm Kopcsa Józsefnek, hogy időt szakított rám, a pályaudvarra indulok. A kora délutáni napsütésben olvad a hó, a jég. A városi cipőt mégsem kell félteni, a sár kiszorult a községből. Lovász Sándor szélességben és 5-6 méter hosszúságban. Ezekre a fákra előbb nádkévesort, majd szalmaréteget terítettünk, s az egészet befedtük a gödörből kiásott földdel. Ez utóbbi azért fontos, mert így a kunyhóban beépített tűzhelyen főzni is lehetett, különösebb tűzveszély nélkül. A kunyhó berendezése igen egyszerű volt. A belső végében 1 méter magasságban deszkából összefabrikált, szalmával bélelt fekvőhely (prices) volt kiképezve. Ez alatt tároltuk a szerszámokat, vetőmagvakat, nyáron pedig itt hűsöltek az öreg görögdinnyék, amelyeket saját fogyasztásra szemeltünk ki. A priccsen alvó csősznek szalmazsák volt a párnája. Nyáron lópokróccal, kora tavasszal és ősz felé subával takarózott. A kunyhó közepén asztal volt, amelynek egész felülete alatt nagy fiók volt. Ebben kaptak helyet evőeszközeink és apróbb napi használati tárgyaink. Ülőalkalmatosságul lóca, vaev házi készítésű kisszé- kek (sámlik) szolgáltak. Az építmény végét mindkét oldalon betapasztott nádszövet zárta le, amelyen két üvegszem és zárható deszkaajtó volt. A lejáratot 3-4 deszkalépcső biztosította. A kunyhó megvilágítására a meny- nyezetről dróton függő viharlámpa szolgált. A kunyhónak sajátos hangulata volt. A földszag, a csend, a közvetlen közelben ciripelő tücskök zenéje; valami csodálatos atmoszféra, amit nem lehet máshoz hasonlítani, és nem lehet elfelejteni. Dz elekiek bánata... ...az elveszett igazság A gondokat enyhíti, de nem oldja meg, hogy a GMV a közeljövőben ömlesztett takarmánykeverék eladásával javítja az ellátást Fotó: Veress Erzsi „Eleken a község nyugati szélén a Lenin Tsz tulajdonában van egy daráló. Kevés kivétellel ide jár az egész község népe. Közöttük sok a nyugdíjas, akik két-három kilométerre laknak a darálótól ... A sáros, jeges úton kerékpáron szállítják a ga- bo'nát. Felhagyunk az állattartással! — mondják. Ám, ha a termelőszövetkezet, egy kis jóindulattal, a másik darálót is üzemeltetné, más lenne a helyzet” — írja levelében Hegedűs Lajos. Ha hihetünk levélírónknak, a másik daráló, amelyet a hatezer lakosú nagyközség közepén állítottak fel, egy év óta nem üzemel. — Nincs ember, aki működtesse, nem kifizetődő, és még ki tudja, mi mindent hallani. Csakhogy a válaszok, indokok a termelőket nem nyugtatják meg — magyarázza Hegedűs Lajos, akivel most már Wesselényi úti házában találkozunk. —• Hiába minden kérés, könyörgés, kiéneklik a szánkból a sajtot, elveszik a termelők kedvét. Pedig a Lenin Termelő- szövetkezet főmérnöke, Nyilas Károly készségesnek tűnik. — Ha jól emlékszem, több mint egy éve történt. A markoló kidöntötte a villanyvezetéket tartó oszlopot. Hogy a helyreállítás során mit csináltak a DÉMÁSZ szakemberei, azt nem tudjuk pontosan. Az áramfeszültség azonban alacsonyabb lett, kevés ahhoz, hogy megpörgesse a nagy fordulatszámú motort. Ügy hallottuk, nem a közelben elhelyezett transzformátorállomásra kötötték a helyreállított vezetéket, hanem a távolabbira, arra, amelyik a község szélén van. — Ezek szerint a szövetkezet működtetné a darálót, ha a feszültség . . . — Természetesen. Többször is szóltunk a DÉMÁSZ gyulai kirendeltségének. Kijöttek, méregettek, azt mondták, minden rendben, másutt van a baj. Mi lecseréltük a régi vezetéket, új kapcsolót szereltünk fel, másik motorral próbálkoztunk, hiába. Juhász Mihálynak, a DÉMÁSZ gyulai kirendeltsége művezetőjének egészen más a véleménye. — Nem tudom, honnan veszik. A helyreállított vezeték továbbra is a Hősök útján elhelyezett transzformátorról ágazik el, úgy mint régebben. Igaz, a szövetkezet többször is bejelentette, nem tudja üzemeltetni a darálót, hogy vezetéket, kapcsolót, motort is cseréltek. Tudunk róla, de valahányszor, amikor kint jártunk, a csatlakozóknál megfelelő volt a feszültség. A darálónak működnie kell! Ha csak ... Ha csak nem az ellenkezőjét akarják bizonyítani. Ki tegyen igazságot? Talán a tanácselnök? Szántó István ingerülten fogad. — Télen víztornyot festeni, ki hallott már ilyet? Egyszer van, másszor nincs víz. És akkor itt van ez a daráló! Higgye el nem tudok igazságot tenni. A községi tanács ülésein egy éve mást se hallok ... Nem működik a daráló, az illetékesek egymásra mutogatnak. Korábban több maszek' darálója is működött. Most csak egy üzemel. De annak a tulajdonosa is bejelentette, nem éri meg, nem csinálja tovább ... Eddig a Hegedűs Lajos levele nyomán kibontakozott történet. Vegyük csak sorra a már elhangzott véleményeket. Vagyis: a téesz működtetné a darálót, ha lenne feszültség, a DÉMÁSZ szerint ugyanakkor ez nem lehet akadály, míg a tanácselnök és a községben élők tippelnek, vajon mi lehet az igazság? Sokak szerint az ügy hátterében az áramemelést kell keresni. Az ipari fogyasztók ugyanis az elmúlt év közepétől és most januártól felemelt áron kapják a villamos energiát. Akárhogy is van, tény, hogy a háztáji termelést szervező közös gazdaság a téesz tagjainak, a község lakóinak szükséglete ellenére sem helyezi üzembe a darálót. A termelők bosszankodnak, sokan legszívesebben felhagynának az állattartással. A gondokat enyhíti, de nem oldja meg, hogy a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat a közeljövőben ömlesztett takar- jnánykeverék eladásával javítja az ellátást. A leírtak aligha nyugtatják meg a község kistermelőit, s ez érthető. Ha egy év kevés volt ahhoz, hogy egy egyszerű berendezést- újra működésbe hozzanak, alighanem kevés lesz rá az elkövetkezendő néhány hónap is. Mert ebben az esetben joggal feltételezhetjük, nem az árammal, a vezetékkel, a darálóval van a baj ... ‘ Kepenyes János Különösen nem azokat a hajnalokat, amikor a közbeszóló időjárás miatt nem lehetett a kertészetben dolgozni. Ilyenkor nem kellett korán kelni, hanem, ha lehetett, még mélyebbre húzódtunk a jó öreg süba puha belsejébe, és aludtuk az igazak álmát. Nem is alvás volt ez, hanem álmokkal átszőtt csodálatos lebegés. Számomra az igazán szép álmok képsorai akkor születtek, amikor az ilyen esős hajnalokon, apám és nagybátyám leakasztotta a mindig kéznél levő különleges ikerciterát a szegről, és rázendítettek azokra a gyönyörű nótákra, amelyeket náluk szebben senki nem tudott játszani az egész vidéken. Életem legcsodálatosabb élményei közé tartoznak ezek a hajnali citerakoncertek, amelyeket mély álmomból előbb csak úgy messziről hallottam, mint valami tündérzenét. Talán már ébren is voltam félig-meddig, mégsem akartam lemondani arról az illúzióról, hogy én most egy nagy városi hang- versenyteremben vagyok, ahol egy csodálatos nagy zenekar muzsikájában gyönyörködöm. Ekkortájt legfeljebb csak moziban láttam ilyet, de a félszendergés állapotában, álombéli képzeletem segítségével tüneményes zenei köntösbe tudtam öltöztetni édesapámék citera- muzsikáját. Láttam a vonósokat, hallottam a lágy fuvolaszót, és csodáltam az álombéli tündérek hárfán végigsikló ujjait. Majd lassan felébredtem, és az ébredés nem okozott csalódást. Apámék valóban gyönyörűen tudtak játszani különleges hangszerükön. Óraszám elnéztem őket, amint mindenféle zenei alap- műveltség nélkül oktávközre hangolták, egy parányi és egv nagy citerából összeépített különleges hangszerüket, amelyhez hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem láttam még múzeumban sem. Kristálytiszta hármashangzatra stimmolták a kölyökhúrokat. c-re és g-re feszítették a kontra- és a bőgőhúrt, és a szakszerűen kihegyezett liba- tollal rázendítettek a kor legdivatosabb slágerére éppúgy, mint a szívhez szóló magyar népdalokra. Máig is megfoghatatlan előttem, honnan merítették szakértelmüket, lévén hogy zenész emberrel még csak nem is találkoztak, nemhogy zenét tanultak volna. Ebben az ikerciterából előcsalt csodálatos zenében benne volt a munkájában és szeretetteljes családi életének szépségében őszinte örömét lelő paraszti lélek harmóniája, amely tisztaságot, sajátos színt adott a kunyhóbeli hajnali zenének. Még egy pillantást vetek a felismerhetetlenségig megváltozott hajdani szép vidékre, és lassan hazaindulok. Képzeletben még újra látom az érdekes ikerhangszert, amelynek kisebbik ci- teráján minden esetben édesapám játszott, az egy oktávval mélyebbiken pedig a nagybátyám. Ö még napjainkban is elő-elő veszi az öreg hangszert, hogy megjár- tassa fáradt ujjait. A kisebbik citera sajnos, már tíz éve elnémult örökre. Pleskonics András
