Békés Megyei Népújság, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

1982. február 13., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A falu, a család adta egész életére az útravalót A biológia demokratizmu­saként foghatjuk fel azt a je­lenséget, amikor a gének sze­rencsés kombinációja követ­keztében — családi és osz­tályhelyzettől függetlenül — az átlagot jócskán meghala­dó értelmi képességű ember születik. Darvas József őseit hiába vizsgáljuk, szellemileg sehol sem találunk kiugró te­hetséget. Apai ágon mind­egyikük írástudatlan, anyai ágon születő elődei is alig ta­nulják meg az írás-olvasás alapjait. Az író-politikus Darvas Jó­zsef egész élete közszereplés­sel telt el. Pályáját — ért­hetően — megkülönböztetett figyelemmel kísérjük most, születésének hetvenedik év­fordulóján. Sorsa kedvezőb­ben alakult idősebb autodi­dakta pályatársainál: Veres Péternél, Szabó Pálnál, Sin- ka Istvánnál, ő is belülről látta a társadalom mélyén élő cselédek kiszolgáltatott­ságát, szenvedte a szegény­ség nyomorát, de tehetségét, kiemelkedő adottságait a rendszeres tanulás lehetősé­gével a polgári iskolában és a tanítóképzőben idejében ki­bontakoztathatta. Huszonkilenc éves korára tíz, ma már klasszikusnak számító, főként a létmini­mum alatt élő emberek éle­tét föltáró könyvet írt meg, szociográfusra jellemző pon­tossággal és hitelességgel. Szellemi képességei és kulde- téstudata révén, a 30-as évek második felétől kezdve meg­határozó szerepe volt a népi írók balszárnya ideológiájá­nak kialakításában. Több száz írás elemzi munkásságát, teljesítményét. Megítélésénél életművét kell számba ven­nünk, ez a legfőbb értékmé­rő. Életműve pedig a min­denkori vezető szakkritika véleménye szerint maradan­dó. Közvetve vagy közvetle­nül hozzájárult legutóbbi év­tizedeink közgondolkodásá­nak alakításához, a társada­lom fejlődéséhez. Olyan kor­ban írt és töltött be minisz­teri, írószövetségi elnöki, fő- szerkesztői és egyéb országos vezetői tisztségeket, mikor nagy rendszerező képességé­ről tanúságot tevő írásaira, lényegretörő beszédeire nem­csak az indulását jelentő orosházi és Békés megyei közeg, hanem egy sokszor igen súlyos gondokkal küzdő nép figyelt. Rövid írásunk családja előtörténetéből villant fel néhány adalékot addig, míg Darvas (1930-ig Dumitrás) József eljutott oda, hogy sza­kítva a hagyományokkal, el­induljon az otthoniak számá­ra ismeretlen magaslatok fe­lé. Kérdezhetné az olvasó, hogy egyáltalán miért van erre szükség? — A válasz egyszerű: a gyermekkorban megért sors mindig megha­tározó az ember életében, de az örökölt személyiségjegyek is befolyásolják a felnőtté vált férfi pályáját. Mindezek ismeretében Darvas megnyi­latkozásai jobban érthetők. Amellett az itt élők elodáz­hatatlan kötelessége a helyi irodalmi hagyományok gyűj­tése, ápolása, a szűkebb pát­riából indult alkotók pálya­képének föltárása és közre­adása, különösen olyan sze­repet vállaló író-publicista- politikusnál, mint Darvas Jó­zsef. Apja, Dumitrás Mihály (1879—1914) a Bihar megyei, tenkei járásban fekvő né­hány száz lakost számláló Petegden született Dumitrás Tivadar és Dumitrás Mária gyermekeként. Darvas sze­rint alig tízesztendős korá­ban kerülhetett kiscselédnek valamelyik orosházi gazdá­hoz. A múlt század nyolcva­nas éveinek végén, egészen a háborús évekig ugyanis rend­szeresen megjelentek az oros­házi piacon is a gyermekü­ket cselédnek ajánló román Apja, Dumitrás Mihály családok. Közülük sokan itt­ragadtak. Náluk „az itteni béreskedés is nagy emelke­dés volt a jólét lépcsőin” — mondta róluk évtizedekkel később egy interjúban Dar­vas. Ilyen gyereksereggel jött ide Dumitrás Mihály is, és élte a korabeli cselédek, föl­det soha nem szerző béresek nehéz életét. Más nemigen jutott neki osztályrészül, csak a munka. A családi emlékezet azt őrizte meg róla, hogy min­dig megbízható, szorgalmas, jó munkás volt, gyönyörű kazlakat tudott rakni. Tekin­télye is lehetett, mert házas­ságkötése után a gazdák Darvas József 1932-ben nemegyszer felkeresték laká­sán, amit megbecsülésnek tartott. Őseiről nemigen mon­dott semmit. Mihály fia úgy tudja, hogy generációkkal előbb állítólag gazdagabb bo­járok is voltak elődei között. Szellemileg azonban nem vált ki senki az átlagból. Egy oldalági Dumitrásról hallot­tak, aki valamikor a múlt század közepén, talán mér­nök lett. Mihálynak egy test­vére, Dumitrás Mózes is Orosházára jött cselédnek a századfordulón, meg is nő­sült, de elvált, és később Pusztaottlakára költözött, ott halt meg. Idős Dumitrás Mi­hály még egy lánytestvéréről tudnak, Savettáról, aki Pe­tegden maradt, fia a helybeli termelőszövetkezet nyugdíjas elnöke. A dédapának, Du­mitrás Tódornak csak a ne­vét ismerik. A nagyszülőkről az maradt fent, hogy Dumit­rás Tivadar jóval előbb meg­halt, mint felesége, aki egy- szer-egyszer más, munkát kereső petegdiekkel együtt felkereste orosházi menyét és unokáit. Az első világháború előtt szintén Orosházán cse- lédeskedő petegdi születésű Dumitrás Illés csak névroko­Anyja, Kabódi Zsuzsanna nuk volt, Gádorosra költö­zött, fiatalon halt meg. Az anya, Kabódi Zsuzsan­na (1878—1974), Kabódi La­jos és Bokor Zsuzsanna gyer­meke túlélte híressé lett fiát. Életéről és a Kabódiakról sokkal többet ír le Darvas az Egy parasztcsalád története, a Vízkereszttől szilveszterig, A legnagyobb magyar falu című könyveiben és számos más írásában. Számukra a család mindig az itt lakó Ka- bódiakat jelentette, ök tős­gyökeres orosháziak, az elő­dök a falualapítókkal jöttek, még 1744-ben. A család ket­tévált egy gazdag és egy sze­gény Kabódi-ágra. Darvas édesanyja ez utóbbiak közé tartozott. A kis Zsuzsanna már nyolcesztendős korától kint élt a tanyán, előbb mint kiscseléd, aztán nagycseléd. Itt, a cselédélet kevés örö­met hozó hétköznapjaiban is­merkedett meg az ugyanab­ban a tanyában mezőgazda- sági munkát végző béresle­génnyel, Dumitrás Mihállyal, és házasságot kötöttek. Beköltöztek a faluba, meg­váltak az éves bérességtől és cselédségtől. Mint „szabad mezei munkásoknak” sem ment sokkal jobban a dol­guk. Jöttek a gyerekek: Sán­dor, Mihály, István. Régeb­bi iratokban gyakori lakás- változásaikról is. képet kap­hatunk. 1910. körül költöztek a III. kér. 289. (a ház ké­sőbb Zombai u. 54.) szám alá a Kiss családhoz, ahol 1912. február 10-én megszületett a kimagasló képességű fiú, Jó­zsef. A négygyerekes család nagy elhatározását, hogy sza­kítanak a mindig „más há­tán való lakással”, tett kö­vette. A törekvő, komoly munkabírású Dumitrás Mi­hály olcsó kis portát vett a faluszélen, amire szomszédai, ismerősei segítségével falat vert, aztán bankkölcsönt kért és rövid idő alatt elkészült a ház, ahova beköltözhettek. Ez lett Darvas József szülei­nek háza, melynek számozá­sa hosszú ideig Tanya 43/12. majd Csabai u. 44. volt. Ma már a Dózsa György utca 74. számot viseli, *és 1979-ben Darvas-emlékház lett. Az elkészült lakóház volt Dumitrás Mihály és család­ja munkájának legnagyobb eredménye és boldogsága. A boldogság azonban nem tar­tott sokáig, hiszen 1914. ta­vaszát írták ekkor, nyáron kitört az első világháború. Dumitrás Mihályt a mo­narchia katonájaként elsők között vitték a szerbiai front­ra. Egy-két tábori levelező­lapot íratott még hozzátarto­zóinak, melyben tudatta, hogy jól van. Aztán hetekig nem adott életjelt magáról, majd kiderült a hallgatás oka: értesítés jött, hogy ok­tóber közepén Mitrovicánál eltűnt. Felesége még sokáig várta, azután is, hogy szem­tanúk beszámoltak a való­színű eseményről. Az elbe­szélés szerint ellenséges ro­ham közben katonatársát, a szintén orosházi Jankó Jó­zsef őrmestert sebesülés ér­te. Egy szárkúp mögé húzód­va segíteni igyekezett rajta, és mikor sebét kötözte, egy akna odacsapódott. Többé nem látták őket, mindketten meghaltak. „Anyám négy kisgyerekkel maradt magára a nagy vi­lágfelfordulásban, és hajnal­tól késő estig szakadatlanul robotolt, hogy sovány ke­nyérkét szerezzen asztalunk­ra. Mosott, vasalt, elment mezei munkára is, aratott férfiak helyett” — írta róla Darvas. Ezt még kiegészít­hetjük azzal, hogy 1915. ja­nuárjában megszületett az ötödik fiú, Pál, aki azonban pontosan 1 éves korában meg is halt. Darvas József ekkor még semmit nem tu­dott a világról, hisz apja el­tűnésekor mindössze két­éves volt. Hogy milyen személyiség- vonásokat, szüleiben ki nem fejlődött adottságokat örö­költ, talán soha nem fogjuk megtudni. Családi körülmé­nyei, a környezeti hatások egyáltalán nem predesztinál­ták sokra, csakis vele szüle­tett adottságainak, „jó” gén­jeinek köszönhette azt, hogy mór az elemi iskola első osz­tályától kezdve kivált osz­tálytársai közül. Bizonyítvá­nyának tanúsága szerint az írás-olvasás-számolás alap­jaira első tanítója, Sass Ár­pád tanította meg, második osztályban Csizmadia Mihály, harmadikban Csonka János, negyedikben Zatykó Mihály, ötödikben Tóth László volt elemi népiskolai tanítója. S itt kell megállnunk, mert ez volt az egyik döntő év Darvas József életében. Nem a környezete által ad­dig járt életutat — a hat elemi osztály elvégzését és a cselédélet megkezdését — járta végig, hanem átiratkoz­hatott az orosházi polgári is­kola első osztályába. Darvas elindult. Az ezután követ­kező évek életének már más, de a szegényparasztok gyer­mekei számára még egyálta­lán nem szokványos fejeze­tei. Darvas Józsefnek, a falu, a család élete adta az egész életére szóló útravalót. Ezért szólt haláláig hűséggel ró­luk, értük. Koszorús Oszkár NÉPÚJSÁG Andrássy Lajos: Darvas József Valóságlátó-nyughatatlan; szilaj, kordába foghatatlan lélek; dúlt idegrendszerek hálóiból is kicsapódó akarat; szüntelen morajló mélytüzű lelkiismeret; aki jelentett harsonákat a hallgatás mögül; kit látszat nem tántorított! — Nagy szívét a viharsarki Anteusznak: miből az őrtüzek kigyúltak az a lángcsóva hordta szét! Dékány Károly : Búcsúztatóféle és szemrehányás Darvas Józsefnek Akkor azt mondottad: egyet értünk ... Mi is így fogalmaztunk valahányon ... Talán egyszer kéne még beszéljünk ... A Bajza utcában ... szólj majd előbb Z.-nak ... Hát akkor mért fekszel hanyatt csukott [szemmel? Mért rázod le az embert, elnök úr? Most kilincseljem Budapestet végig? Vagy gyalogoljak át Orosházára gondjaimmal, hátha meggondolja, s az apró-cseprő dolgot elintézni, kegyeskedve szül még egy tanítót? Jól nézünk ki... népvezér, miniszter, elnök, és ha unja — hogy is mondjam? — itt hagy csapot-papot, s ríhatunk. • * Tudjátok meg, barátaim: mikor egymást gyilkoljátok, nekem jobban fáj, mint a hóhér zsoltáros nagyanyjának, a fiának mestersége. A fenti két vers az Üj Aurora 1976/8., illetve 1979*2. számá­ban jelent meg először. Darvas József: Köszönet — toliakért* Zavarba ejtő meglepetés ért. Zavarba ejtő — de szívet me­legítő. Ügy kezdődött, hogy a Kossuth rádió a múlt vasárnap dél­után egy új műsora („írószobám”) keretében sugározta azt a beszélgetést, amelyet Simon István folytatott velem. Be­szélgetés közben — mert Simon István barátom, a kiváló Kossuth-díjas költő, „műhelytitkokról” is kérdezett — telje­sen gyanútlanul elmondtam „több gondjaimat”. Azt tudniil­lik, hogy akármilyen nevetséges, én, nem is az írógép, de már a magnetofon és a diktafon korszakában, roppant kor­szerűtlenül, még mindig rrótollal írok. Nem is töltőtollal vagy gclyóstollal, hanem közönséges írótollal. Ahogyan valamikor az iskolában tanultam: tollszár, benne a „toliszem...”. Sőt azok közül is a legrégibb fajta, a legközönségesebb, a hegyes végű — mert például a vágott hegyű toll már zavar. „Elide­genít.” (Zavar persze sok minden más is a világban — de a beszélgetésben csak a toliról esett szó. Az írószerszámról. Nem jelképesen.) Igen ám, de ezt a fajta tollat már nem gyártják — az „utánpótlás” tehát mind több gondot ád ... Legutóbb is valahol Csepelen, egy papír-írószer raktár mé­lyéről kotortak elő a számomra egy doboz ilyen „tollhegyet”. Valahogyan így ejtettem erről szót — szándékom szerint némi öniróniával. Talán még az örökkévalóságot is megfe­nyegetve, a tollhiáriy miatt esetleg elmaradó remekműve­kért ... Mi lett az eredmény? A • „következmény”... Nos: a beszélgetés elhangzása után talán még öt perc se telt el, már csengett a-telefon. Az üzenetközvetítő szólt: nem lévén a telefonkönyvben a számom, hívjam vissza özvegy Gergely Vilmosnét a Semsey Andor utcában, ennyi és ennyi számon „tollszemügyben”. Visszahívtam. Elmondta, hogy a férjétől maradt egy tucatnyi hegyes toliszem — szívesen oda­adja ... (Mondott persze sok minden mást is: például a könyveimről. De szerénységem tiltja, hogy mindazt ideírjam — s így zárójelben, mellékesen utalva a dicséretekre, többet is ér, mert többet sejtet az ilyesmi...) Név szerint mást nem említek; ő volt az első. Ám azóta, vagy az üzenetközvetítőn keresztül, vagy az írószövetségben, új és új keresések szóltak, szólnak: van még olyan régi, hegyes toliszem, felajánlják, küldik... (Nem tet­ték hozzá, de én hozzáképzeltem minden telefonhíváshoz: ne­hogy ezen múljék a magyar irodalomtörténet valamiféle nagy vesztesége...) Küldtek tollat magánosok, intézmények — vidéki pedagógusok1, kisdiákok, öregszülék ... Ajánlott levél­ben, kiscsomagként. * Szó, ami szó: két nap alatt annyi hegyes toliszemet kap­tam, hogy akár még száz évig is írhatnék velük. Persze csak akkor, ha mártogatós tintát is gyártanának ak'kor még; s ha lenne tollszár; ha lenne... No nem folytatom ezeket a „ha” feltételezéseket. Arra nem is gondolok: „Ha én is lennék még”. Mért ne lennék? Inkább arra gondolok: az ember jó: természeténél fogva jó. Az én tollgondom irtózatosan icipici ügy — ha erre föl­mozdultak a segíteni akarás ösztönei, mennyivel inkább föl- mozdíthatók az igazán nagy ügyekre! Van is erre számtalan példa! Engem mindez csak abban erősít meg, amit íróként, köz­életi emberként mindig is vallottam, és szerény képessége­immel gyakorolni próbáltam: érdemes az emberről, az em­berért írni, szólni ... Köszönet — toliakért! * „A léleknek kenyere” című posztumusz könyvéből, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában a közeljövőben jelenik meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom