Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
1982. január 9., szombat Szántó Péter: Sanyo a polcon A bolt olyan volt, mint valami mesebeli erdő az üveghegyen túl. Legalábbis Hammer, ha fölnézett a mennyezetre, úgy látta, hogy az a rengeteg arany-, meg ezüstnyelű csillár a kristályfüggőkkel, rhatt üveggömbökkel, csiszolt tányérokkal, formabontó formákkal olyan, mint egy elvarázsolt erdő, fejjel lefelé lógva a plafonról. No lám, gondolta Hammer, és elégedett volt magával, hogy ilyen költői gondolatai vannak. Annál inkább, mert a gimnáziumban például az égbe merengő Körtés tanárnő mindig azt mondta, hogy „magában annyi költészet sincs, mint egy bakacsizmában”. Szegény Körtés tanárnő a költészetével. Hammer most három nap alatt keres any- nyit, mint az egy hónap alatt. Ennyit a versekről. Fél szívvel se figyelt oda, miközben kiszolgált egy zsíros kalapú parasztot. — És ez a Szokol rádió gyakran szók elromolni? — kérdezte az illető. — Ez?! — csodálkozott Hammer. — Ez még sosem romlott el. Legalábbis még senki sem panaszkodott. Egyébként pedig a Kera- vill-hetek alkalmából megváltoztatták a nevét Szo- kolról Szoktálra. Tudja, védeni kell a nyelvhelyességet. A vevő tátott szájjal bámult. — Mit magyaráz itten?... Imádta az ilyen pasasokat, mert ezeket hülyíteni lehetett, majmot csinálni belőlük, és panaszra menni egyik se mert. — Szóval akkor most úgy kell kérni, hogy Szoktál rádió? — Igen — felelte. — De a jövő hónapban már újra Szoksz. Körtés tanárnő. Jaj, meg Horváth tanár úr, aki a matematikát tanította, s mert ő egy kissé nehézfejű volt hozzá, mindig kulcscsomóval ütötte- a nehéz fejét. Egészen addig, míg a szülei meg nem fogadták a tanár urat korrepetálásra. óránként húsz forintért. Akkor lett szent a béke. A múltkor találkozott Horváth tanár úrral, s megköszönte neki, hogy ilyen jól megtanította számolni. — Mi is vagy te, fiam? — kérdezte a tanár úr elnyújtott, hülyén rezgő hangján. — Keravill-eladó. Jól megélek. Nem keresek any- nyit, mint mondjuk egy menő futballista, de egy osztályos orvos pénze azért bejön. — Olyan jól megfizetik ma már a boltosokat? — zengte a tanár úr. — Ugyan! Sok a mellékes. De azért, tanár úr, ha szüksége lesz rádióra, tévére, magnóra, lemezjátszóra, jöjjön be hozzánk, majd szerzek valamit. Azt még nem döntötte el, tényleg jót szerez-e vagy valami ócskaságot azokért a nagy, kulcscsomós ütésekért. — Kazettás magnetofont szeretnék — reccsent egy kövérkés, kalapos alak hangja. Ez valami hivatalnok lehet. — Egyszerűt, de nagyszerűt, vagy esetleg valami jobbat, finomabbat? — kérdezte Hammer bizalmaskodva. — Kazettás magnetofont! — Hja, ha a kedves vevő így parancsolja! Mert az igazán minőségi áruért alighanem be kellene mennem a raktárba. — Akkor menjen be! Ez a dolga, nem?! Szóval édesapám, így állunk. Majd én itt koptatom neked a számat, meg a cipőm talpát ingyen?! — Ez van — mondta, és levett a polcról egy terepszínű magnót. Kipróbálták a készüléket, szólt. A vevő fanyalgott. de azért elvitte. Hammer befelé röhögött. Ez volt az a gép, ami egyszer már visszahoztak. A kazetta közepén egyszer csak elkezd nem fölvenni. Ma kellett volna leadnia a raktáron, mint hibás árut, de azért még ezzel a vadászkalapossal kikukoricázott egy kicsit. Igaz, visszahozza, szóval nem fizet rá. De talán megüti addig a guta. A lámpaerdő vadul világított, kék, sárga, fehér fényű körték vakítottak, a kristályok csilingeltek, néha halkan egymáshoz koccant finom üveghangon néhány búra. Hammer borzasztóan jól érezte magát itt. Még az új főnök ellenére is. Ez a pofa olyan fekete, mindig borotválatlannak látszó, gyomorbajos külsejű alak volt. és állandóan arról szónokolt, hogy majd ő rendet csinál itt, mert őt rendet csinálni küldték ide. Na, köszönöm. Biztos, hogy neki is megvan a maga kis bulija, mert anélkül nincsen. Mindenkinek megvan ez a maga kis izéje, vagy mi a fene. Csak ezek nagyban csinálják, és haragszanak a piti horgászokra. Na, de hát Hammerral nem olyan könnyű kiszúrni! Hogy tud őbenne rendet csinálni ez a Kővágó kartárs?! Először is ugye, ha tranzisztorok, jobb alkatrészek érkeznek, akkor ő azonnal telefonál V. úrnak, a maszek műszerésznek, aki bejön, és zsebből megveszi a tétel felét. Ez a telefon neki havi öt kilót, ötszáz forintot ér. Mármost, ha nyugati kazetták, magnószalagok érkeznek, akkor szól Kissné- nek, a „trafikosnak”, aki lábon átveszi a termést, három kilóért. Azt persze még nem érti, mi ebben az üzlet Kissné- nek. Ha meg jön ez a sok bunkó vevő, a legtöbbje már előre csúsztatja a zsebébe a húszast, ötvenest, attól függ. Ezt fogja meg Kővágó kartárs, ha tudja! — Sanyo lemezjátszót szeretnék ! Hűha, a pasast meg a feleségét ismeri valahonnét. Mintha már látta volna azt a nyúzott, cingár képüket. Provokátorok? No mindegy, óvatos lesz. — Azt hiszem nincsen. Meg kellene néznem ... — És ... lehetne? Vesszen meg, ha ezek nem voltak itt a múlt héten, és akkor is Sanyót kerestek. Provokátorok? De nem, akkor adott is nekik. Pontosan ugyanezen a félszeg hangon beszélt mind a kettő, fizettek egy ötvenest, és akkor hozott egyet a raktárból. — Lehetne, csak tetszik tudni, rengeteg a munkám, kevés az időm. És az idő pénz. — Nézze meg azért! Szóval pénzt nem akar adni. De miért kell nekik még egy lemezjátszó?! Mi az istent akarnak vele? — De hát mondom, kérem, hogy nincs. Most már eszembe jutott, hogy eladtuk az utolsót. Nincs. — És az ott, fönn a polcon? Tessék! Hát nem kiszúrta?! De ki lehetett az a hülye állat, aki elöl hagyott egy ilyen értékes japán gépet, mikor a raktárból megér legalább egy ötvenest?! — Az kérem? ... Az selejtes ... Most viszik vissza ... — Szóval akkor nincs Sanyo? Mi a fenét akarhat? Hát már mondta neki, hogy nincs! Üjra kérdezi azon az óvatos, cingár hangján: — Szóval tényleg nincs Sanyo? És a raktárban sincs? — Nincs! — mondja Hammer, már idegesen. A cingár fölragyog. Cédulát húz elő a zsebéből, nyújtja felé: — Szóval, akkor kérem vissza a pénzt! A múltkor vettünk itt egy Sanyót, de elromlott, és a szervizben csereutalványt adtak. De hát ha nincs, mit tegyünk? Kérek akkor 7300 forintot, és kérem azt a 6000 forintos Akait, ott jobra, a grillsütő mellett. Hammer sápadt lett, érezte, amint a vér szaladgálni kezd benne: — Maga ezt tudta?! Maga ezt direkt csinálta?! A cingár kettős alig ment a pénztárhoz, máris rohant Kővágó. Messziről látszott, hogy a szemeiben gyilkos tűz ég: — Hammer! Mi ez?! Csereutalvány?! — Csereutalvány, Kővágó kartárs. Vissza kell nekik fizetni a pénzt. — Hammer, vegye úgy, hogy maga fegyelmit kapott. Ott, pontosan ott, a maga fejé fölött van egy Sanyo! Uramisten Hammer, hónapok óta várok erre a percre! Végre elkaptam"! Hammer körül forgott a föld. Hogy két ilyen hülye! Két balfácán buktassa le őt. És az a rohadt Sanyo! Ki a fene hozhatta ki? Hacsak nem maga Kővágó .. . Uram- atyám, mi történik itt? — Kővágó... kartárs. Azt... a Sanyót nem lehet eladni... — Nem?! Talán rossz?! Csak azt ne mondja, hogy rossz, mert magam vizsgáltam meg reggel! — Dehogyis, Kővágó kartárs. A lemezjátszó jó... Csak ... el van adva ... Egy barátom vette meg ... Mindjárt fizetem is be a pénzt... Csak még nem vitte el... — Értem, Hammer. No nem baj. Többe lesz ez magának, mint a fegyelmi figyelmeztetés, amit kapott volna. No, irány a pénztárhoz, befizetni! Hát, ez a nap aztán!... Hétezer-háromszáz forint, atyaúristen, hétezer-háromszáz forint! Egyhavi keresete! No, nem baj. Majd odateszi a Grundig mellé, amit még a 28-as Keravillban vetetett meg vele a főnök, az a barom Weltner ... Mucsi József: Emlékezés a Gödrösök vizére A Gödrösök megvakult: Nád borítja meg a múlt. Penész-szagú gyimgyomja gyermekségem titkolja. Gyerkőckori mosdótál, anyátlanul lamentál. Majd mindennap délután — ki soklikún, ki sután — lubickoltunk kedvünkre, míg örömünk nem hűlt le. Csivitelve napoztunk, homokszem volt a gondunk. Derűs volt a horgászat: Aprót? — fogtunk vagy százat. Csak a süldő hiányzott. De ha Jancsi pecázott, akadt másfél kilós is. Olyan nem, ki látta is. Sose jutott eszünkbe, vízbe veszünk örökre. Hej, rossz annak, aki fél, rosszabb istenverésnél! Ráklépésben járt a nap, töklevél volt a kalap. Ha kiveszne az a nád, üde vízzel fogadnád hosszú Varga Péterkét, aki elment régesrég. Meg a többi cimborát. S locsiznánk, az angyalát! Scholtz Endre: Béla Képeink Három amatőr festőművész és egy főiskolai hallgató műveit láthatják olvasóink kulturális mellékletünkben, öze István Orosházán, Sallai Lajos és Varga János Békéscsabán él és dolgozik. Scholtz Endre a szegedi tanárképzőn Cs. Pataj Mihály festőművész növendéke, szintén békéscsabai. Valamennyien rendszeres kiállítók. o Varga János: Meisseni utca Őze István: Körös-parton Simái Mihály: Készül a tél Készül a tél halotti ingnek Beletörődő fák között árnyékok foghatatlan csöndek Megborzongok Beöltözök Emlékeid mögöttem mennek Hófúvás karján fölkering zörögve megveri a mennyet egy agyonmosott gyereking Anyácska változtat-e rajtad hogy már nem vagy s én még vagyok Ki állíthat meg hogy ne varrjad a meggyvirág-patyolatot a váltás-inget a tavaszt hadd higgyem — visszaváltozhatok Náray Éva : Versek Megálmodtalak és megkerestelek! Mesébe szőttelek, és dédelgettelek. Átkaroltalak, és elringattalak. Aztán... feladtalak. * Színében árnyalat volt, időben pillanat. Lélekben érintés volt, örökre megmaradt. * Akarat? pille szárnyon eltéríthető madár. Akarat!? mint egy álom, ha látlak, vége már. * Ha penge élére szorított a világ, nem követhetsz el többé hibát! A múltat ne nézd, a jövőt ne lásd! Fogadd el amit hoz a pillanat, köszönd meg minden napodat. * Nem tudhatod milyen nehéz, ha csapdában a szó! Nem tudhatod, hogy mennyit ér, ha ki sem mondható. Kísértenek a fél szavak, szivárvány minden színibe’, A fél igazság túl kevés, felével koldus éri be.