Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

KISZ a színházban

Egy színház sokunk előtt titokzatos világnak tűnik. Ha a függöny mögött zajló életre gondolunk, sok minden eszünkbe jut. Sok minden, de az ritkán, hogy a színház bizonyos értelemben épp olyan intézmény, munkahely, mint a többi. S mint a többi munkahelyen, van itt is pártszervezet, szakszervezet, KlSZ-szerve- zet.

A Békés megyei Jókai Színház Jókai KlSZ-alap- szervezete kétségkívül egyedülálló a megyében. Ugyanakkor megalakulása, 1980 óta nagyjából ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint a többi fiatal alapszervezet. Erről beszélgettünk Dóró Jánossal, aki kétszeresen is titkár: egyrészt a színház szervező titkára, másrészt KISZ-titkár.

■— Mit mondanál az előzményekről ?

— Valamikor volt KISZ- élet a színházban, de abbamaradt. Az okok között elsőként az óriási fluktuációt lehetne említeni, hiszen évad után a tagok egy része új társulatba távozik. Üjak jönnek, akiknek be kell illeszkedniük, ehhez idő kell, és így tovább ... Ezért egy idő után abbamaradt az ifjúsági munka.

— Mi hívta újra életre a KISZ-t?

— Egyrészt a társulat fia* talodása, másrészt városi, megyei igény: az az igény, hogy a színház a különböző politikai, társadalmi ünnepségekre műsort állítson ösz- sze Aztán részt illik vennünk különböző kulturális megmozdulásokon, például szavalóversenyeken, diákünnepeken ...

— Tulajdonképpen kikből áll a színház KISZ-tagsága?

— A társulat fiataljainak mintegy ötven százaléka tagja az alapszervezetnek. Részben színészek, részben stúdiósok, részben a műszaki apparátus.

— Hogyan értékelitek az elmúlt évet, amely az első teljes évnek tekinthető az alapszervezetben ?

— Nem volt könnyű ösz- szeállítani az akcióprogramot, hiszen e téren semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztünk. Utólag azt mondhatom, hogy sikerült mindent, ami fontos, belevenni. És ez a program nagyjából meg is valósult. Persze,

akadnak pótolnivalók. Itt van például az ideológiai képzés. Elhatároztuk, hogy rendszeresen hívunk előadókat, vitákat rendezünk. Ez az elképzelés — bár a színház vezetése nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is támogatja — még nem valósult meg úgy, ahogy szeretnénk. Az építőtábori mozgalomban való részvételre is csak ezen a nyáron kerülhet sor, ha lesz igény arra, hogy műsort adjunk. Most vettük fel a kapcsolatot két békéscsabai szociális otthonnal, ahová ugyancsak vinnénk műsort. Reméljük, az idén sikerül az NDK színház ifjúsági szervezetével való kapcsolatteremtés is.

— Mi az, ami a múlt év legjelentősebb eredményének könyvelhető el?

• — A szakszervezettel közösen megtettük az első lépéseket afelé, hogy a klubunk valamiféle szellemi centrummá váljon. Fellendült a klubélet: műsoros

estjeinkre „külső” embereket is meghívtunk, rendeztünk filmprogramokat, bemutattuk néhány megyei képzőművész alkotásait. Szeretnénk előadói estekkel, zenés rendezvényekkel, a társművészetek bemutatásával még vonzóbbá tenni a programot, s még nyitottabbá a klubot.

— Min dolgozik most a KISZ-tagság?

— Készítjük az idei év akcióprogramját, amely kiemelt szerepet kaphatna! Talán nem illúzió, hogy egy jó ifjúsági közösség sokakat bírhatna maradásra. A tervben egyébként a tavalyi elképzelések továbbfejlesztése szerepel; az említettek mellett a 9-es iskola patronálá- sa, a Szabadság Tsz fiataljaival kialakult baráti kapcsolat továbbfejlesztése, a sportlehetőségek kiszélesítése. Most állítjuk össze a március 15-i műsor programját a városi ünnepségre, ez ugyancsak KISZ-vállalás. Végül is próbáljuk azt az utat járni, amelyet az első akcióprogramban megfogalmaztunk: „...szeretnénk elérni azt, hogy a Békés megyei Jókai Színház ifjúsági szervezete úgy töltse be helyét a város közösségi életében, hogy tényleges súlyának megfelelően létezzen, hittel keresse a közös utat, a sajátos és közös teendőket.”

G. K.

Az orosházi „Alföld” úttörő táncegyüttes mindössze egy éve alakult, de máris jelentős sikereket értek el. Jól szerepeltek tavaly a városi és járási úttörő kulturális seregszemlén, s mögöttük áll egy sikeres romániai vendégszereplés is. Képünk a hetventagú együttes egyik próbáján készült az orosházi művelődési központban

Fotó: Fazekas László

Szénnel, tollal, tussal, ceruzával

A tágas teremben fiúk, lányok ülnek a rajztáblák mögött. Kezük fürgén jár a papíron, tekintetük a modellt kutatja. A tanár úr — Székelyhídi Attila — meg- megáll a készülő rajzok fölé hajolva és tanácsokat ad. Gyulán vagyunk a Kohán képtár szomszédságában. A gyerekek az ifjúsági képzőművész kör tagjai. Többnyire elsős középiskolások és újdonsült KISZ-tagok. A közös bennük, hogy ügyesen bánnak a szénnel, grafittal.

— Mióta rajzolsz? — kérdezem a szélen ülő Jaku- becz Andrist.

— Két éve. Szerintem előbb nem érdemes elkezdeni, amikor még olyan kicsi az ember. Igaz, hogy még most sem vagyunk nagyok — mosolyodik el a 15 éves „fiatalember”, miközben szorgalmasan dolgozik a fej tanulmányon.

— Otthon is szoktál rajzolni? — folytatom a faggatózást.

— Igen, különböző figurákat, „földöniúliakat”.

_ ■}■?

— Nagyon szeretem ugyanis a sci-fit — magyarázza —, és elképzelem, amit olvasok.

Andris szomszédja, Kovács Zoli már régóta bajlódik, de nem sikerül lerajzolnia a modell orrát. Méltatlankodva mondja; „Hogy lehet valakinek ilyen orra”,

i

Libor Kati ilyennek látja a modellt

pedig a hiba nem az orrban van. Bizonyítja ezt Kovács Tamás, aki igen élethűen ábrázolta a terem közepén mozdulatlanul ülő leányzót. Arra, hogy a tartalmas ki- kapcsolódáson túl még miért hasznos a raj^szakkör, Libor Kati válaszol.

— Felkészít a felvételire. Képzőművészeti főiskolára szeretnék jelentkezni. Ha felvesznek, abban nagy szerepe lesz az itt töltött óráknak, no és a tanár úr tanácsainak.

Fodor Zsuzsa viszont egészségügyi pályára készül,

bár tehetségesen rajzol, már néhány díjat is nyert.

— Régóta rajzolok, még általános iskolában kezdtem komolyan foglalkozni ezzel a tárggyal — meséli. — Képzőművészeti szakközépbe akartam menni, de nem vettek föl. Akkor egy időre megundorodtam, de a tanár úr rábeszélt, hogy járjak ide rájzolgatni, és most már megint nagyon szívesen csinálom.

— Mi minderről a véleménye a tanár úrnak? Tényleg biztatgatni, hívogatni kell a gyerekeket?

— Nem árt, néhányan eléggé rendszertelenül járnak. De ez végül is nem kötelező óra. Igaz, meghatározott tanterv szerint rajzolunk, így, aki nem jön el, lemarad, differenciálódik a csoport. Nem foglalkozunk minden technikával, de amivel igen, abban jobban elmélyülünk. Szénnel, pitt- krétával, tollal, tussal, no és főként ceruzával dolgozunk. Fejmozdulatrajzokat, fejtanulmányokat, csendéletet, ha jobb idő lesz, tájképet is készítünk.

A legnehezebb talán — mint meséli — a rossz beidegződéseket megszüntetni. Sok gyerek vonalban gondolkodik, nem tónusban. Fokozatosan rá kell vezetni őket, hogy térben „lássanak”. Ennél a kis csoportnál ez már sikerült.

Valamikor

Télen, a hamari szürkületben inkább előjön a múlt, mint nyáron. Talán, mert a hófelhős ég — még villanygyújtás előtt — jobban csalogatja az emlékeket, mint a sokáig tűző nyári napfény. Végül is mindegy miért, a mélyből felbukkanó falu ittwan, s olyan, mint •akkor volt: régen. Ilyenkor télidőn fehér lepelben. Nappal hideg szikrákat vetve, este meg a lágyan fénylő hold alatt rejtelmes szépen alvó. A fák — a nagyra nőtt akácok — hol a hó súlyától roskadoztak, hol meg a zúzmarát hullatták, ha a szél arra járt, vagy a fészkén fázó madár megrebbent. A csöndet csak egy kései szánkó csengője törte meg.

Mellettünk alig karnyújtásnyira a temető hosszasan elnyúlva, ki egészen az állomásra vivő utcáig. Az is békességben a hótakaró alatt, ilyenkor ki sem zavarta a háromféle felekezet halottait.

Nekünk, akik a közelben laktunk, félelmes sose volt a temető, titokzatos is csak este, a szobában pislogó petróleumlámpa távolából.

Nappal — tavasztól őszig — liget; fa és virág mindenütt, és fű köröskörül. A sokféle fa között néhány a nagy tüskés, szentjános-kenyérhez hasonló termésű, de a többi is árnyat adó a játszadozáshoz.

Ha meguntuk a temető hűvösét, utunkat a futballpá- lya felé vettük. Ott a szabad tér, a hosszú futás és kergetőzés vonzott, s ha abból is elég volt, csak egykét lépés a gulyakút és a nagy agyagos gödör. A kútra már akkor is régen nem járt semmiféle gulya, csak a név őrizte a régvolt itatások emlékét. A bokros-bozótos — három-négy méter mély — gödör, meg a kút, az öregfalusi gyerekek paradicsoma volt. Ha éppen nem zavart el bennünket az öreg Nagy János bácsi, a félkarú hadirokkant mezőőr a fokosával. Néhánap csak, hiszen volt mit bejárnia, nem ■ vigyázhatta örökké a faluvéget.

A kút, s a gödör ... Bú- jócskázni sehol sem lehetett jobban, és rabló-pandúrt játszani se. Ahányszor megrohantuk fiúk. lányok, mindig a honfoglaló mámorával tettük. Akár naponta többször is. S hogy a víz jó-e vagy rossz, senki sem kérdezte, de nem is mondta, talán nem is tudták, hogy amikor a játék hevében megszomjaztunk, a nagyobbak közül valaki felhúzta a vödröt és ittuk a jéghideg vizet. Néha meg csak megállt egy lány vagy fiú, behajolt a rozoga káván, és nézte magát a víz tükrében. A mélyből — mert az volt jócskán — visszanéző borzas gyerekfejet.

S ha véletlenül — mint Csicsova Julkával is történt — egy fésű behullott a vízbe, csakis a vakmerő Bénién Ferkó ugrott a vödörbe. A fiúk óvatosan leengedték, mi lányok vacogva féltünk, ő meg nem jött fel addig, míg a hajbavaló' kis barna oldalfésűt meg nem találta. Hogy átadja olyan hanyag eleganciával, mint egy valódi lovag, akinek titkolni illik a hősi tettet. Pedig ez is az volt, mert ha nincs meg a fésű, verés lett volna otthon. Jól tudtuk mindnyájan ezt is, azt is.

Télen is sokat tanyáztunk itt, ha fehér lett a világ. Kis szánkó minden háznál akadt, itt meg ideális pályát találtunk hozzá a rézsútos gödörfalon. A hol enyhébb, hol meredekebb hely a lábon- siklásra is csudajó volt. Akár a sötétedésig tartó vidám hancúrozás, hógolyózás, csúszkálás.

Vass Márta

Fiilöp Béla: |_g g ||a|aPPal

Ötödik rész, amelyben szó esik arról, hogy egy krapek felcsíp egy csajt, avagy az ismerkedés illendőségeiről

Az illendőség változataiban igen sokféle tapasztalásom volt eddig, találkoztam jóval és rosszal, s egyértelműen megállapítottam azt is, hogy a viselkedési normák mások lettek, mint magam, vagy mondjuk jó atyámék fiatalságának idején. Persze, másféle tapasztalásom is van e téren, amelyek különbözősége is adódik egyrészt a fiatalok köréből, másrészt az idősebbektől. Azt is el kell mondanom, hogy az idősebbek, vagy mondjam úgy inkább, a mai felnőttek nem mindig példaképek, de a fiatalok sem válogatják mindig a példát.

Eddig jutottam ezen fejtegetésemben, amikor a lépcsőházban (egy küllemre bármelyik lakótelepi dobozépület lépcsőháza), a délutáni meditáció órájában valaki el- üvöltötte magát:

— Hél, Colos! Jönnek a csajok!

Mire a válasz:

— S a szőke csaj?

Erre a felelet:

— Azt nem láttam!

Kis szünet után:

— Akkor dög uncsi az egész...

— Ne girnyóskodj!

— Jó, hagyd a görcsölést, mindjárt le- csúszok...

Eddig tartott a társalgás, a folytatását az ablakból láttam, hallani már nem lehetett a távolság miatt. A lakótelepi sétányon közeledő leányokkal kötekedve, egymást ajánlgatva, lökdösődve folyt az „ismerkedés”, a bemutatkozás. Ügy tűnt, hogy végül minden sikerült, hiszen az érkező társasághoz csatlakoztak, s ezzel az ismerkedés ténylegesen megtörtént. Ügy hiszem, a dicsekvőbbje ilyenkor mondogatja, hogy „Felcsíptem egy csajt”!

Szóval, az ismerkedés illendőségeit, vagy legalább néhányat eddigi tapasztalásaim alapján megpróbálom szántba venni. Azt hiszem, merev szabályokat ma már nem lehet rögzíteni. Ennek talán az az alapja, hogy a mai fiatalok között általában közvetlenebb embertársi kapcsolat alkuit ki, természetessé lett sok minden, vagy közelít ahhoz. A modoros cereI mániák nem szükségesek, de bizonyos mértéktartás azért ma is kell. S íme egy rövidke illik, nem illik magatartás sor:

— Illik a megismerkedés alkalmával megmondani a nevet (ha nem értettük, meg is lehet kérdezni), és ha szóba kerül, akkor a foglalkozásunkat is.

— Nem illik álnéven bemutatkozni, de még inkább nem, letagadni a becsületes polgári foglalkozást.

— Illik a megismerkedéshez alkalmat teremteni, de olyat, ami nem sértő.

— Nem illik az olyan utcai ismerkedés, hogy „lekiabáljuk” az illetőt, arról érdeklődve: „Nincs-e szabad félórája?”’

— Illik kölcsönösen előzékenynek len— Nem illik ma sem így „bókolni”: „Jó a karosszériád, kisanyám!”

— Illik ma is észrevenni, hogy a csaj nem más, mint egy lány, aki lehet az illető számára egy „kedves leány” is.

— Illik magunkról is beszélni, hogy a bemutatkozás után a megismerés következzék.

— Nem illik csak önmagunkról beszélni, hagyjuk társunkat is szóhoz jutni.

— Illik magyarul beszélni, mert úgy jobban megértjük egymást.

— Nem illik fitogtatni a modernkedő zsargon nyelvhasználatot, mert az nem csupán nyelvi, hanem lelki szegénységre is lehet bizonyíték.

— Illik beszélni két fiatalnak arról, hogy szüleik is vannak.

— Nem illik állandóan a szülök ósdi felfogását hangoztatni, mert a mai fiatal is lesz egyszer szülő, s gondoljon arra, hogy akkor őt is maradinak titulálja fiacskája, illetve leánykája.

— Illik utcán, szórakozóhelyen és mim denhol kellő mértéktartással viselkedni.

S még valamit. Ne felejtsük el, akit megismertünk, az életünk végéig ismerősünk marad. Tehát, ha egy krapek csak felcsíp egy csajt, az még nem megismerés, az valami egészen más, az csak úgy van, mert a krapek unatkozik. Még az a jó, hogy a fiatalság nem az unatkozó kra- pekok és csajok sokasága csupán, ök vannak kevesebben, de a fentiek az ő okúJ lásukra is szolgálnak.