Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
NÉPÚJSÁG 1981. december' 31., csütörtök Varga Dezső: A többfülű Módos Ignác saját origi- nált lehallgatókészülékét a fejlődés mindinkább használhatatlanná tette. Már régebben bajlódott bal fülével, s az utóbbi időben a jobb fülébe is csak foszlányokban jutottak el a szavak. Beosztottjai, akik évről évre nem változtak körülötte, a szokásosnál jóval hangosabban számoltak be a dolgok folyásáról, de nem csináltak különösebb gondot ebből. Megszokták már, hogy süketen is lehet irányítani egy akkora gyáregységet, mint a NATARCSIP- RÖG. Sőt, nagyobbat is. A gyárvezetőt sem zavarta a dolog, igazán nem nevezhette senki hiúnak emiatt. Úgy tartotta kezében a gyeplőt, hogy félreérthetetlen legyen az üzemben az egyszemélyi vezetés, és a legapróbbnak tűnő esemé- hyekről is hetenként kétszer írásos jelentést készíttetett a beosztottjaival, akik a sok papírmunkától kábultan úgy érezték, hogy a jelentések leadásának határidős betartásáért kapják a negyedévi prémiumot. Módos, hatalmas mahagóni íróasztala állandóan tele volt jelentésekkel a gépsorok teljesítményeitől a W. C.-k tisztításának mechanizmusáig. Reggeltől estig mélyen tanulmányozta ezeket, és az ilyen módon nyert értesülések alapján diktálta le újabb utasításait. Módos a gyárban, mely nadrágtartó-csíptetőket és rögzítőket gyártott (innen kapta a nevét hogy NATAR- CSIPRÖG), melósként kezdte annak idején, majd a munkapad mellől emelték ki a vezető posztra. Az idők folyamán aztán úgy süke- tült meg fokozatosan, ahogy múltak az évek. Egyik délután unalmasan lapozta az íróasztalára rakott újságokat, folyóiratokat. Az egyik tudományos orgánumban érdekes cikk ragadta meg a figyelmét. Jobban belenézett, és roppant izgalomba jött. Az új- Nságíró arról számolt be, 'hogy egy külföldi orvosprofesszornak sikerült megtalálnia a krónikus otitisz (a süketség) gyógymódját. Korábban azt hitték, hogy az antrum, amelyben a betegség góca van, minden embernél egyforma, s ez félrevezette a gyógykezeléseket is. A professzor rájött, hogy ez koránt sincs így. Ellenkezőleg: ahány fül, annyi változatban lapul meg benne az antrum, így a kezelések is egyediek lehetnek csak. Ezért úgy oldotta meg a beavatkozást, hogy műanyag csövecskék segítségével antibiotikumot juttatott a kifúrt és szondázott antrum közepébe. Az új sebészeti eljárás eredményeként 100 beteg közül 99 esetben megszűnt a krónikus otitisz, a páciens visszanyerte hallását. Módos Ignác kivette évi rendes szabadságát, és külföldre utazott, a professzor klinikájába. A gyárban úgy tudták, üdülni ment. Akkor sem hiányzott senkinek, amikor egy hónap után nem tért vissza (mert nem került sor a műtétre, annyian voltak előtte) és újabb, fizetés nélküli szabadságot kért a tröszttől. Örömmel adtak neki, mert távozása óta mintha fellendült volna a termelés ... Végül aztán rá is sor került. A műtét tíz percig tartott, és jól sikerült. A vártnál sokkal jobban. Módos a negyedik napon boldogan vette észre, hogy mindkét fülére jól hall. Sőt. Mintha a szikés beavatkozás hatásaként több füle is lenne az átlagosnál: azt is meghallja, amit tulajdonképpen ki sem mondanak, csak gondolnak vele kapcsolatban. Ezt először akkor tapasztalta, amikor búcsúra jelentkezett a professzornál, miután kiegyenlítette a méregdrága klinikai számlát (amiről bosszúsan gondolta is, hogy azért ez nálunk ingyen yan!) és hálája jeléül egy vastag borítékot csúsztatott a professzor kezébe. A professzor meghökkent, s mielőtt visszaadta volna, borús árnyék suhant át az arcán: „Melyik országból jöhetett ez az anakronisztikus figura? Hol abrogálhatatlan ismérve a nemzeti szokásoknak az effajta lelki fibrozi- tás?” — Mit tetszett mondani a lelki fibrozifásomról? — dadogta Módos meglepetten. A professzor csodálkozva nézett rá. — ön nyilván hallucinál. Gondolom, rendezte a klinikai költségeket. Ezzel kezelése lezártnak tekintendő. Reméljük, végleges a gyógyulása ... — azzal kituszkolta az ajtón. Módos meg sem állt hazáig, s a gyárban vegyes érzelmekkel kezdte újra a munkáját. Azt gondolta: előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy már nem süket, ezért jobb, ha maga derít rá fényt. Erre legalkalmasabbnak egy soron következő értekezlet kínálkozott. A termelési osztályvezető hangosan kiabálva egészítette ki jelentését, mire Módos idegesen rászólt: — Ne ordítson kérem, nem vagyok süket! Először nem akarták elhinni, aztán, mikor meggyőződtek róla, színlelt örömbe fajult a csodálkozás. Volt, aki megkockáztatta dicsérni is, mondván: példát mutatott abban, hogy miként kell egy tudományos eljárást hasznosítani! Meghökkentek a melósok is, akik utoljára május elsején látták közelről a gyárvezetőt, mert á kerületi pártbizottság úgy vélte, hogy „a kollektívák előtt lenne kívánatos menetelni az ünnepi felvonuláson”. Persze hozzájuk is eljutott Módos külföldi fülműtétének híre (amiért állítólag 100 darab nadrágtartót adott a reprezentációs keretből a professzornak), de sokan csak legyintettek: „Módos nem a füle miatt süket”. Azt azonban ők sem tudták, hogy a műtét egy különleges tulajdonságot is kifejlesztett az igazgatóban, s magukban gúnyosan ezt gondolták: „No, nézd csak! Valami baj van, hogy leereszkedett körünkbe?!” Módos eleresztette a füle mellett a ,ki nem mondott szavakat, és mosolyt erőltetve magára üdvözölte régi ismerőseit. Néhányat még vállon is veregetett, például Hézag Bélát, akivel anno dacom együtt kezdte. Hézag azóta is egy öreg gépen dolgozik. — Hogy megyen a munka, Béla? — Hát... megyen> ha viszik ... — tért ki Hézag az egyenes válasz elől. Módos elnevette magát. — Hát... a pénzed megvolna, nem? Kapsz eleget, ha hajtasz? — Nna... — hümmögött Hézag, közben magában azt gondolta: „Ha te is jobban ránk figyelnél, vén süket lókötő, akkor több is lehetne.” Módos ezt már nem engedte el a füle mellett. — Először is, Béla, nem vagyok süket. Másodszor meg, szerinted mire kellene jobban odafigyelnem? Az öregedő tartórögzítő hápogott egy háztáji kacsafarmra valót, aztán mikor a társai is körülállták, felocsúdva a meglepetésből, ódzkodva mondta: — Hallodle, Ignác! __ Velem te n e bolondozzál! Miket rágsz az én szájamba? —- Hallom, amit hallok! Az emberek egy része biztatóan sugallta Hézagnak: „Pakolj ki a nyavalyásnak!” Másik része úgy gondolta: „Hiába magyarázol! Ha nagy a pofád, legfeljebb kibabrálnak veled, rosszabb gépre tesznek.” — Pakolj csak ki, ahogy súgják. És ne félj, kibabrá- lás nem lesz, ezt én ígérem, az igazgatód! Mindenkiben elhűlt a vér, és mint akiket rajtacsíptek, lestek egymásra. Aztán az igazgató fejét kezdték mustrálni, hol rejtőzködik a füle, amelyikkel meghallja a ki nem mondott szavakat is? Nagysokára megszólalt Hézag: — Hát jó!... Hiába teszel Takács Tibor: Palack Szögletes, szép palackom, éppen 201 éves, a festett homlokán egy jó testőr ugrat kényes lovával, kivont kardja egyenes, rezzenetlen, lehetne testőr írók társa a regimentben, lehetne épp Bacsányi, vagy Báróczy, vagy bárki, vagy Bessenyei György, ki tudott a borral bánni meg a tintával, s én most tisztelgek, jó a kedvem, mert e palacknak mától őrző gazdája lettem, és rá van Írva: Anno, . meg: 1780, két évszázad lám eltűnt a mennyben és pokolban, konyakkal töltöm, színig, rossz szívemnek ez jó szer, benne a menny s pokol van, s mindenekfölött gyógyszer, légy a barátom, immár, testőr, te régi, festett, s míg élek, jó testőrként ezután én őrizlek! Kovács György: Kézen fogó szavaidért Nem vagy velem bár köröttem kerengsz most is suta bájjal Jélösen ki jókor mondtad „Én emberem tiéd vagyok” Régi-régi éveimben kézen fogó szavaiddal jól elszántan örökre már fészket raktál álmaimban Hogyha tőled el indulnék elforgatnád most is utam lépteimet eltéritnéd ott laksz szándékaim mélyén ■ Évek hulltak éveinkre ösvényeink behavaznák mintha mondanád most halkan „Én emberem ne eressz el” Eljön végül az az óra kinek múltával elmondják . „Béke csöndje már szivükben Maguk voltak s egyek mégis” úgy, mintha nem tudnánk, hogy köptök a javaslatainkra. — Miket beszélsz?! — Az igazságot! — vágtak bele most már többen is. — Azt, hogy ha van véleményed, de eltér a megszokottól, akkor megnézheted magad! Legjobb esetben talonba tesznek. — Majd én, emberek — kerekedett a szóözön fölé Hézag. — Jól figyelj, igazgató! Két újításunk hever az íróasztalodon, meg a termelési osztályon. Egyik a rögzítők készítésének meggyorsítását tenné lehetővé, hogy lépést tudjunk tartani a csíptetőrészleggel. Már nyolcvannyolcszor szóltunk miatta az újítási felelősnek. Azt mondta, még nem hagytad jóvá egyiket sem ... — Mit?..Én?... — Igen, te. Pedig, ha a két gépet összekapcsolnánk speciális excenterekkel, és hozzáigazítanánk a vezérlőláncot, néhány nap alatt megduplázhatnánk a termelést. Ügy tudom, kellene az export... „Ez a .helyzet dirikém, hiába játszod a bambát!” — hallotta Módos oldalról az egyik melós gondolatát. Arra fordult, de mindannyiuk- nak mondta: — Higgyék el, nem játszom a bambát!... lehet, hogy a sok papír között elkerülte a figyelmemet ez a jelentés, de úgy emlékszem ...” „Na, ne remegtesse a röhögőizmainkat! Fél éve, hogy hetenként kétszer az orra elé tolják.” — Ennek utánanézetek — jelentette ki Módos. „Megint csak duma, amivel kifizetnek” — legyintettek magukban az emberek, és percekig lecövekeltek a kisgyűlés helyén, miután Módos bosszúsan elhagyta a műhelyt. Egymást kérdezgették : — Mondd, komám? Hány füle van ennek? — Eddig egy se volt... az biztos ... Most meg? Ki tudja? Talán nőtt egy olyan is, amelyikkel meghall minket ... Módos még aznap magához rendelte a termelési osztályvezetőt, meg az újítási felelőst. Azok, míg várták, hogy megszólaljon, magukban elégedetlenül dör- mögték: „Mit akar ez már megint?” Módos felkapta a fejét. — Hogy mit? Először is, kérem azt, hogy mondják ki előttem nyíltan a gondolataikat, ha az rám is tartozik. Másodszor: számoljanak be az újítások helyzetéről. — Az újí.Ja! A témát állandóan napirenden tartjuk — kezdte magabiztosan Bikfic Győző, újítási felelős, — De hát... Mostanában nem akar senki újítani... „Egyáltalán, hogy a francba jutott ez az eszedbe, te hó-, lyag!? — villant át Bikfic agyán meggondolatlanul a kérdés. — Hólyag a kedves mamájának a fia — nézett rá szúrósan Módos. Onnan, hogy ma délelőtt jártam a műhelyben. Mit tud Hézag Béla újításáról? — Bocsánat... bocsánat — igyekezett Bikfic a felelőtlenség barikádjai mögé, míg a Módos. az oszályve- zető felé fordult: — És maga, mit tud? Fél éve adták be ... — Hallottam valamit, erről azonban Bikfic elvtársat kérdezze, hiszen az ő asztala ... — Persze ... azazhogy ... tulajdonképpen... — dadogott az újítási felelős. — Az á helyzet igazgató elvtárs, hogy ... szóval egyszerűen nincs, aki kivitelezze, olyan komplikált az a javaslat... igen, ez a helyzet... — Ennyi idő alatt Hézagék is megcsinálták volna... — zárta le a vitát Módos. így történt, hogy Hézag Béláék harmadnapra megbízást kaptak az igazgatótól, hogy lássanak hozzá az újítás kivitelezéséhez, két hónap múlva pedig kenterbe verték a csíptetőrészleget. Ügy hírlik. Módos köszönő levelet írt a professzornak, amelyben kérte, ha teheti, soron kívül műtse meg néhány ismerősének a fülét. Állítólag mi is ismerjük őket... Rajki László: József Attila Kramer kontra Kramer Ki valósítja meg önmagát? A boldogság az van, elemezni se igen kell, csak elfogadni, mint az egészséget, s úgy is szokta az ember, pont olyan magától értetődően. Nem is téma a boldog házasság, csak ha elromlik, s boldogtalanság lesz belőle. Ebből vagy abból az okból; réges-rég, vagy most, remekműben, vagy könnyed hangvételű olvasmányban: az érdeklődés biztosított. A Kramer házaspárt az unalom teríti le, a Joannát bekerítő unalom. ■ Unja gyermekét, férjét, a taposómalom házimunkát, az egész házasságot, bezártságot, s egy nap otthagy mindent. És még négyéves kisfiát sem " kívánja magának megtartani. Szabadul mindentől, hogy önmagát megvalósíthassa. Ted, aki addig csak a jóindulatú férjek módján segített- otthon, vállalja, ellátja a rászakadt feladatot: anyja és apja lesz Billynek. Ügy küzd létükért, gyermeke biztonságáért, s kettőjük boldogságáért — és sikerrel —, mint a megszállott anyák. Annyi lemondással is. S ekkor tűnik fel Joanna, mondván: nem tud gyermeke nélkül élni, ő az anyja, joga van hozzá. A bíróság neki ítéli, de mi-- kor vinnie kellene Billyt, telefonál: nem, mégsem meri vállalni. „Amikor.,. ott ültem a tárgyalóteremben ... és hallgattam, hogy mi mindent tettél..- hogy mi mindenről van szó... A felelősség ...” Szó szerint ezeket mondja, beismerve emberi és anyai csődjét. S a dilemma ezzel megoldódott, már amennyire az anya szempontjából megoldásnak lehet nevezni. Az olvasóban a felengedő feszültséggel egy időben visszhangzik Ted gondolata ,az előző estről, amikor úgy hitte, utoljára fekteti le a fiát. „ ... most már tudta, hogy ez alatt a sok hónap alatt minden pontosan úgy volt, ahogy lennie kellett. Hálás volt ezért az időért. Mert ez megmarad. Senki sem veheti el tőle. És úgy érezte, ő is megváltozott közben. Felnőtt — hála a gyereknek. Több lett benne a szeretet — hála a gyereknek, erősebb lett — hála a gyereknek, kedvesebb lett — hála a gyereknek, többet ismert meg, tapasztalt meg az életből — hála a gyereknek.” A szavakat magyarázni sem kell, olyan gazdagságot tükröznek. Avery Corman regénye nem akar több lenni, mint ami: olvasmányos történet, senkinek sem kell visszalapozni oldalakat újra meg újra, hogy megértse. Itt minden az, aminek mondják: nagyon is mai história, középszerű emberekkel, olyanokkal, akikből mindenütt sok van. A probléma is ismerős az egész világon: nem vezet jóra egyre több asszonynál, ha a munkát huzamos ideig abba kell hagynia. Bár Joanna esetében nemcsak erről volt szó, amit az is bizonyít, hogy a kötöttségek pélkül sem talált magára. És sejteni lehet, hogy alig is fog. Aki pedig tette a dolgát, kötelességét, mert a szülői szeretet ezt diktálta, az több és jobb lett e modern mesében. Vass Márta Rajki László: Lovascsatázók
