Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

NÉPÚJSÁG

1981. december 24., csütörtök

Q

Fazekas Gyula

Szabó Mária

Szerkesztőségi beszélgetés közösségről, közéletiségröl

minimagazin

Közéletiség, közösségi ember, demokratizmus. Egymással összefüggő, gyakran használt szavak, kifejezések ezek. Ismerjük a jelentésüket, vagy hanem, hát kiböngésszük a lexikonból — de hogy miként élik-látják mindezt napjaikban a fiatalok? Ezt csakis tőlük tudhatjuk meg. Meghívtunk tehát három fiatalt egy szerkesztőségi beszélgetésre, ahol a jelzett témák kapcsán szóba került sok más érdekes kérdés is.

Vendégeink: Szabó Mária, a MÁV békéscsabai körzeti üzemfőnökség kereskedelmi alkalmazottja, Enyedi János, a Volán gyulai kirendeltségének tehergépkocsivezetője, Fazekas Gyula, a szeghalmi Csepel Autó energetikusa. Mária és János 20, Gyula pedig 24 éves. v Halljuk tehát vendégeink véleményét, elsőként arról, egyáltalán ki vállalhat szerintük közéleti szereplést, ki irányíthatja, képviselheti a közösséget, például a KISZ- tagságot, s hogy mit lehet elvárni egy mai fiataltól.

Szabó Mária: Először is, ami szerintem a legfontosabb, hogy a munkáját rendesen végezze el az ember. Ezután jön a KISZ, a brigádmunka, az egyéni kedvtelés. Én például az irodalmi színpadra járok. Nálunk egyébként sajátos a helyzet a munkabeosztás miatt, nehéz szervezni, összehozni akár egy KISZ-taggyűlést is amiatt, hogy 12 órás a szolgálat, aztán 24 óra szabad,

• és újra 12 óra szolgálat. Persze az igazsághoz tartozik, hogy olyankor is a munkabeosztásra hivatkozunk, amikor az csak kibúvó.

Enyedi János: Az előbb Marika azt mondta, nincs még olyan cég, mint a MÁV. Hát, szerintem, nálunk se könnyebb a helyzet, mindig, ' mindenki úton van, a fiatalok zöme ugyanis sofőr. De azért akit egy kicsit is érdekel a közösség, megtalálja a módját. Mi például, akik együtt dolgozunk sofőrök, rakodás, várakozás közben összeülünk egy kocsiba, és ott politizálgatunk, megbeszéljük a brigád-, meg a KISZ-ügyeket. Tulajdonképpen nem a forma a fontos.

Fazekas Gyula: Szerintem is első a munka, de emellett tanuljon is az a fiatal, képezze magát, vegye észre, ami körülötte van, másképpen hogy tud beleszólni a dolgokba, kiállni valamiért?! Nálunk igazán nem lehet panaszra ok, nagyon szorgalmazzák a vezetők a tanulást, a káderutánpótlást a fiatal szakmunkásokból igyekeznek kinevelni. Most is négyen járnak egyetemre, ketten pedig a szakmunkások egyetemi előkészítőjére. A politikai, a szakmai tájékozottság, ami persze nem feltétlenül csak a diplomától függ, nélkülözhetetlen ahhoz,

hogy az ember értse az ösz- szefüggéseket, a miérteket. Ha például a fiatalok nem ismerik a vállalati szabályokat, a kollektív * szerződést, az ifjúsági törvényt, a KISZ- jogosítványokat, akkor hogyan akarnak beleszólni a dolgokba?! Más: itt vannak az olajárakkal összefüggő áremelkedések. A gazdasági, politikai háttér ismerete nélkül egyesek csak addig látnak el, hogy drágább a benzin, de hogy miért? Azt már nem tudják végiggondolni.

Közéletick-e a fiatalok, hallatják-e szavukat a megfelelő fórumokon és vállalnak-e megbízatásokat a köz érdekében? A továbbiakban ez a beszélgetés témája.

Enyedi János: Egyre inkább igen. Itt vannak most például az ifjúsági parlamentek. Nálunk nagyon jól sikerült, mindent el lehetett mondani, és nem volt mellébeszélés. Az ilyen aztán feldobja a fiatalt, ha tapasztalja, hogy komolyan kíváncsiak is arra, amit mond, és foganatja is van a szónak.» Egyébként, a gazdasági vezetők józan érdeke is ezt kívánja, mert hiszen a rossz munkahelyi légkör a munka rovására megy.

Fazekas Gyula: Ugyanakkor a fiatalok nagyon igénylik az elismerést, és nemcsak anyagilag- — persze pénzből él az ember —, hanem erkölcsileg is. Ezért is olyan fontos, hogy közülünk kerüljenek ki a középvezetők.

Enyedi János: Bizony, nagyon jól esik, ha odajön a főnök, hogy gratulálok, ezt jól megoldottad. Akkor érzi- az ember, hogy számít, hogy fontos az, amit csinál. Egyúttal ez arra is inti, hogy nem mindegy, hogyan végzi a feladatát, hiszen nyilván, ha figyelnek rá, a rosszat is észreveszik, és következhet a felelősségrevonás.

Szabó Mária: De térjünk vissza az eredeti - kérdéshez. Sok fiatal ledolgozza a nyolc órát, hazamegy, és nem foglalkozik semmivel, illetve csak a saját anyagi boldogulásával. Esetleg, ha munkahelyén kialakul egy haveri társaság, ott jól érzi magát, és kész. Én például nem tudok olyan programot mondani nálunk, amire mindenki eljönne.

Enyedi János: Azt mondják erre, nem látnak benne fantáziát. De abban mi a fantázia, hogy elmennek a presszóba, ott füstölnek, esetleg „ráznak” egyet. Meg kell fogni az ifjúságot, é$ kifogja meg, ha nem a KISZ?

Fazekas Gyula: Szerintem valami már elkezdődött. Vannak közöttünk közéletiek, akik vállalnak KISZ-titEnyedi János

kárságot. klubvezetést, brigádvezetést és hasonlók. De sok a buktató, bele is fáradnak.

Enyedi János: Tudod,

mennyi mindenből kimaradnak, mit áldoznak az ilyen emberek! Aztán, amíg ők lótnak-futnak, szerveznek, más ügyes-bajos dolgaival kilincselnek, addig egyesek munka után szépen elmennek maszekolni, egy kis mellékest összehozni, és gyarapodnak, fütyülnek minnden- re, csak nekik jó legyen.

A munkahelyen, s a közéletben, a mozgalomban is értelmes célokra, erőt próbáló, sikerélménnyel. biztató feladatokra van szükség, hiszen ezek tudják igazában megmozgatni az ifjúságot. Végül erről folyik a beszélgetés.

Fazekas Gyula: Az a helyzet, hogy az ifjúság készen kapott mindent, és ezt gondolkodás nélkül elfogadta, természetes számára. Nem is jut észébe, hogy jobbat, többet is tehetne, és kellene tennie. Persze igaz, hogy bizonyos vonatkozásban a rosszból jót könnyebb csinálni, mint a jóból még jobbat.

Szabó Mária: így van, nem tudjuk értékelni annyira, ami van, mert nem dolgoztunk meg érte. Pedig ma is van értelmes cél, vannak nehéz feladatok. Meg persze van érdek is, mert ugye, előfordul, hogy valaki csak azért nyüzsög, .mutatkozik közéletinek, hogy közben a saját javára fordítsa mindezt, s amint eléri a célját, abba is hagyja az egészet. Másfelől, azt is elhiszem, hogy bele lehet fáradni, erőltetni pedig nem szabad.

Enyedi János: Látni kell a mai fiataloknak a jövőt. Régen látták, hogy a társadalmat meg kell változtatni. A ma forradalmisága? Aprópénzre kell váltani a párt politikáját.

Fazekas Gyufó: A KISZnek módjában áll, és az is a feladata, hogy olyan célt tűzzön a fiatalok elé, ami megmozgatja, lelkesíti őket, s a közönyösöket kirángatja a passzivitásból. Mindenkiből ki kell hozni, amit lehet.

Szabó Mária: Ázért beszélni kell itt a protekcióról is. Van fiatal, akit érdemtelenül előnyben részesítenek, ilyenolyan kapcsolatok, papa-mama révén boldogulnak. Közben más, több, és jobb munkát végző hátrányba kerül. És ez sokszor még ki se derül, vagy csak később. Persze, összességében nem any- nyira sötét a kép az ifjúságról. mint ahogyan egyesek hirdetik, de nem is- szenzációsan jó. Valahol középén van az igazság.

Köszönjük a beszélgetést: Tóth Ibolya Fotó: Veress Erzsi

Ejtőernyővel ég és föld között — ki ne vágyott volna már erre az élményre? Repülni, zuhanni, s újra földet érni, mégis főleg a fiatalok álma, s próbálkoznak is vele nem kevesen, mihelyt lehet. Tizenhat évesen. Vannak, akik alig győzik kivárni.

— Én az ellenpélda vagyok, mert húszévesen kezdtem csak el, addig cselgán- csoztam, és nem is gondoltam, hogy ejtőernyős leszek

— mondja az MHSZ békéscsabai klubjában Mengyán Pál, a Volán tehergépkocsivezetője. Most huszonhárom éves, első osztályú versenyző, s míg le nem szerelt nemrég, addig a katonai válogatott ejtőernyős keret tagja volt.

— Nem is akart ernyőzni?- — A bátyám és a barátom biztattak, az ő unszolásuk nélkül talán sohasem kezdem el. Ügy is fogtam hozzá, ha nem tetszik, nem erőltetem, abbahagyom.

— De nem hagyta, inkább úgy ezer körül ugrott azóta.

— Persze, mert megszerettem. Pedig az első őszi-téli előkészítési a tanfolyam és tornatermi edzések, meg a tavaszi ugrások^ után is, még csak jó időtöltésnek tekintettem. Aztán egyre jobban elkapott a „gépszíj”. A sport szépsége. Meg a versenyek izgalma.

— Mi a szép ebben a sportban?

— Minden, mert nagyon változatos. Két egyforma ugrás nincsen.

— De maga az ugrás, a zuhanás miért szép?

— Repült már? Igen? Szép volt? Miért? — zúdítja rám a kérdéseit. S tűnődni kezdek.

— Hát, tényleg nehéz a válasz.' Jó érzés, az biztos.

— Én is ezt mondom. Nagyjából ezt értem az ugrás, a zuhanás szépségén. Jó érzés, ha már tudja az ember.

— Hogyan dolgozza be magát?

— Gyakorolva. Első nap egyet ugorhat a növendék, másnap kettőt, s ez fokozatosan emelkedik a képzettséggel, egészen a válogatott szintű tízig. De a kezdet természetesen « az alapelemek megtanulása, csak aztán jöhet az ugrás. Én az első évben hatvanhármat ugrottam csak, viszont a másik évben már többtusáztam.

— Az mi?

— Remek, összetett sportág: úszás, futás, lövészet és ejtőernyőzés. Ebben indultam ’78-ban az országos versenyen.

— Milyen szerencsével?

— Hetedik helyen végeztem egyéniben. Aztán jött a katonaság.

— Milyen versenyeken vett még részt?

, — Két Bakony Kupán, egyszer Bulgáriában nemzetközi többtusán, az ősszel

a .hazai Nemzeti Bajnokságon stílusugrásban és a baráti hadseregek spartakiád- ján. Legutóbb a nyáron, Szolnokon.

— Milyen a stílusugrás?

— Kétezer méter magasságról, zuhanás közben hajtjuk végre a feladatot, ami hat elemből áll: négy spirálból, vagy-is teljes fordulatból és két hátra szaftéból. Másodpercek alatt.

— Mikor az előbb a fiúk jöttek a klubba, az egyik egy nagyon szép, vadonatúj síbakancsot mutatott a többieknek. Neki a síelés a hobbija?

— Ügy is mondhatjuk, hogy előbb-utóbb minden versenyzőé, mert ez itt kiegészítő sport. Tavaly már én is síeltem a katonaságnál. Csudajó a sífutás és a siklás is. Szeretnék most a télen a mieinkkel a hegyekbe menni.

— Ez jó szórakozás lehet. És sok más élményük van. Mit említene ezek közül?

— Nekem mindig nagy élvezet — s az ejtőernyőzés csúcsának tartom —, amikor zuhanás közben többen összekapaszkodunk. Ez olyan játékos dolog. És csodálatos.

Vass Márta

Felszállásra vár egy mongol versenyzővel

Fiilöp Béla:

Le a kalappal

Első rész, amelyben örül a szerző, hogy bemutatkozhat és kalapot emel...

Valaha, kezdő újságíró koromban, amikor a főszerkesztőm az első riportomat, amelynek élményanyagát egy héten /át gyűjtöttem egy tengerparti úttörőtáborban, már a tizedik alkalommal is visszaadta, kedveskedő hangon jegyezte meg: „Ide figyeljen maga ... maga ... szóval kedves, fiatal kolléga... az életről írjon, kedvesem. Érti? Nohát... Addig ide be ne tegye a lábát, amíg nem hozza azt az élet- szagú riportot!” S finoman betette orrom előtt az ajtót, hogy a tízemeletes épületben mindenhol hallani lehetett. Én pedig ott álltam leforrázva, és elindultam az utcára, mert megsúgták a többiek, hogy a téma az utcán hever, csak éppen le kell hajolni érte. Kimentem és hajlongtam, mármint a témák után, és találtam is... Így lettem egykoron újságíró.

Most ismét az utcán. Új fent a téma mP att. Ismerős és ismeretlen arcokat figyel-, tem, ’köszöntöttük egymást, időnként kalapot emeltem, s hasonlóan üdvözöltek engem. S ekkor rájöttem, hogy itt az új téma. A társas viselkedés, egymás tisztelete, a megváltozott viselkedési szokások, napjaink társasági élete, idősek és fiatalok viszonya, leányok és fiúk kapcsolata, az őszinteség és az alakoskodás, anyanyelvűnk tisztelete az, amiről érdemes írni.

Kellemes őszi délelőtt történt mindez. Sétáltam a főutcán, és figyeltem. Hullámzó emberáradat. Békés nyugalom. S ekkor ravasz ötletem támadt. Mi lenne, ha úgy nézném mindezt, mint egy mozgófilmet, méghozzá olyan filmet, amelyen felgyorsították a mozgást. Letelepedtem egy kispadra, élveztem a napsütést, és magamban felgyorsítottam az utcai látványt. Érdemes volt. íme a kép:

.......Két férfi, mint holmi hadfiak rontottak ki az áruházból, vállukon egy hatalmas, becsomagolt szőnyeg, s a fordulónál úgy biccentettek meg egy középkorú úriembert, hogy a kalap lerepült (ez az első kalapleemelés)... mormogó bocsánat, dühös sziszegés, valaki valakinek a lábára lépett... „Pardon!”’ ... „Tapossa a nénikéje lábujját” ... Köszönések ... „ ... napot!” „Kézcsók!” ... klóm”

.

.. Közben a kalaplengetés és meghajlás, amit egy ifjú végez, akár egy spanyol grand... s szól a melette levőnek: „Figyeld azt a spinkót!” ... Sajátos ismerkedés: „Bírnálak öreglány!” Aztán négy hölgy épp a forgatag közepén megáll, és ettől teljes lesz a félfordulás, mindenki őket kerülgetné, lökdösődnek, ők meg trécselnek. „Képzeld, az Erzsi Jocóval...”, „Na, nem mondd?!” ...„És a Pista...”, „Ugyan, kérlek... hol van már a tavalyi hó ...” „Olaszban voltál?”, „A, Franciában ...” „Oh, Párizs ..„És mit hoztál ...?" „Lajosnak az a pici bikini tetszik ...” „Hatot hoztam ...” „Na, pá!, sietek, mert még a tanácshoz is beugróm ...” Elmegy, a többiek végigmérik gyorsan távolodó alakját...

Változik a kép. Rágógumi-attrakció. Elmélyült rágás, filozofikus, elmélkedő arc, csak úgy néz a világba, ürességbe révedező tekintet... Aztán tátogás, mint a Szárazra dobott hal teszi, s kikerekedik egy fehér lufiszerűség... s egy idős néni orra élőt elcsattan, nyelvével visszakanalazza a szájába ... Röhej ... A néni megijed ... Jogosan mormog: „Csibészek, hogy nem szégyellik magukat...” Aztán két farmeruniformis. Megállnak... A tömeg kerülgeti... ők csókolózndk (smár), aztán unott mélázással folytatják a félbehagyott rágógumizást...”

Megállítottam a képet. Egy pillanatra felvillant egy régi utcakép, apánk, nagy-, apáink korzója. Ráérős sétálgatás vasárnap délelőttönként. Udvarias kalapemelés és sétapálca. Egyforma udvariaskodás ... de mögötte... No, de hagyjuk. Hol van már a cilinder és a girardi, hol a földig érő ruha és a napernyő, meg a sétapálca! Operettszínpadok kelléke lett minden. Ide már nem illik.

De hát mi is az, ami illik? Ezen töprengtem és elindultam. Egy pillanat alatt magával ragadott az áradat. Részese lettem az utca pergő képének. Sodródtam, és hagytam magamat vinni, mert végig akartam menni az utcán. S így á maga természetes mozgásában láttam már a szépet, az illedelmest és az — úgymond — illetlent, hogy mennyire tiszteljük egymást, hogy ami két ember magánügye, azt nem kell föltétlenül mindenki tudtára adni, azt... És sorolhatnám... De hát a végén majd kiderül. S aki ezen környezetmegismerő úton velem tart, azt most már ismerősként köszöntőm. Emelem kalapom tehát, és jó napot kívánok!

Ég és föld között