Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

1981. december 13., vasárnap

Dér László

Megrendültén tudatjuk, hogy Dér László, az MSZMP Békés megyei bizottságának tagja, a Békés megyei Múzeumok igazgatója életének 56. évében rövid szenvedés után, váratlanul elhunyt.

Nehéz sorsú, kétkezi munkások negyedik gyermeke volt, akinek számára a felszabadulás hozta meg a felemelkedés, tehetsége kibontakozásának lehetőségét. 1945-ben kitüntetéssel érettségizett a békéscsabai gimnáziumban, s élete, sorsa ettől kezdve összeforrott népe szolgálatával. Debreceni, budapesti bölcsész kari stúdiumai után 1948 őszétől ösztöndíjasként a Szovjetunióban tanult, s a leningrádi állami egyetem történeti fakultásán szerzett diplomát kitűnő eredménynyel. Hazatérve a Magyar Munkásmozgalmi Intézet vezető munkatársa lett. Kutatói, tudományos munkássága itt kezdett kibontakozni: jelentős tanulmányokat publikált, dokumentumkötetet szerkesztett. Elkötelezett kutatója lett a magyar népi demokrácia korszakának; tudományos felkészültsége, s a megélt változások elemi erejű tanúsága e forradalmi korszak kitűnő ismerőjévé avatták. A tudomány szolgálatától parancsolóan időszerű feladatok szólították el: 1955 őszén a Szovjetunióban tevékenykedő ösztöndíjas és aspiráns pártszervezetek munkájának irányítását bízták rá. A moszkvai magyar nagykövetség munkatársaként kommunista helytállást tanúsít a nagy fontosságú feladat végrehajtásában. 1957 tavaszától ismét a tudományos kutatás lett életének legfontosabb eleme: a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársává nevezték ki. 1964 őszétől a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat országos történelmi választmányának titkáraként tevékenykedett, miközben két éven át a TIT-központ pártalapszervezetének titkári tisztét is betöltötte. 1969 márciusában került vissza szülővárosába azzal a megbízással, hogy a megye múzeumi szervezetének igazgatójaként elősegítse a múzeumi tevékenység magasabb szintre emelését. Nagy műveltsége, tapasztalata, elkötelezett ügyszeretete adta a biztosítékát e rendkívüli, buktatók sorát magába rejtő feladat minden várakozást felülmúló megoldásának. Vezetése alatt országosan is jelentékeny intézményhálózattá vált a Békés megyei múzeumi szervezet, egyes szakágai pedig élenjárókká lettek.

Dér László úgy tudott jelentősét alkotni a múzeumügy területén, hogy közben a megye és a város kulturális és politikai életében is tevékenyen jelen tudott lenni. Meghatározó szerepű munkása volt a Békés megyei munkásmozgalom-történeti bizottságnak, s a megyében folyó politikai oktatásnak. Tudományos, kultúrpolitikai munkásságát több magas kitüntetéssel méltatták. Közéleti, politikai tevékenységét értékelve tagjai sorába választotta a Magyar Szocialista Munkáspárt Békés megyei bizottsága. Szakmai tudását nagy tekintélyű hazai és nemzetközi tudományos egyesületekben, egyebek között az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságában és az Országos Múzeumi Tanácsban is kamatoztatta.

Életművének mérlegét megvonni a gyász pillanatában lehetetlen. Távozásával szerény, nagy tudású elvtársunkat, igaz embert vesztettünk el. A család gyászában mély részvéttel osztozunk.

MSZMP BÉKÉS MEGYEI BIZOTTSÁGA, BÉKÉS MEGYEI TANÁCS

Új könyvtár — zárt ajtók mögött

Ha Biharugra felé közeledek, mindig valamiféle áhítat fog el. Pedig látszólag nincs semmi szokatlan ebben a Békés felső szögletében meghúzódó, félig-med- dig hajdú-bihari községben, mégis különös hangulat lengi körül Szabó Pál-járta utcáit. Két éve jártam itt. Akkor nyár volt, s a templommal szembenéző főutcát lombos fák övezték. Most sár borítja a kövesutat, a buszmegállóban nagykendős néni támaszkodik a botjára. A két kanyar között feltűnik a tanácsháza jól ismert, hosz- szúkás épülete, s mellette rögtön felvillan valami új is. Afféle mesepalotának vélném ezt a gyönyörű kis házikót, ha nem tudnám, hogy egy hónapja adták át itt a Szabó Pál Könyvtárat. Pedig nagyon is számon tartottam, hisz két éve már lelkesen mutatták az alapokat az ugraiak: — Lesz végre méltó helye Szabó Pál hagyatékának !

Bár az itt lakók nagy patrióták, s kétségtelenül büszkék községük múltbeli életét megörökítő, Ugrához haláláig hű írójukra, azért elsősorban a mára gondoltak, amikor a könyvtár építésébe kezdtek. Hisz ebben a nem elhanyagolható szellemi

múlttal rendelkező faluban igencsak gyenge lábon állt a közművelődés. Máig nincs művelődési ház, néha egy- egy rendezvényre a halgazdaság kultúrtermét veszik igénybe. Ugyancsak a gazdaságban vetítenek — hetente egyszer — filmet, tartanak ismeretterjesztő előadást. Egyszóval, ahogy mondani szokták: hiányoztak a tárgyi feltételek.

Több ez a könyvtár, mint egy új kulturális létesítmény. (Habár egy kisközségben minden új nagy szó!) Szimbólum is, afféle „szellem” háza. Az ugraiak vaMár javában beszélgetünk a régi ünnepi szokásokról a Tompa utcai házban^ Seben Mihály békéscsabai nyugdíjassal és feleségével, amikor az utóbbi hirtelen szót vált.

— Látott már olyan iskolai bizonyítványt, amelyikbe az is be van írva, hogy járt-e a gyerek óvodába? És meddig?

Nem, csak most, hogy kihozza a másik szobából, s valóban ott áll az első oldalon: Kovács Erzsébet két évig járt óvodába. Beljebb meg az, hogy kitűnő tanuló volt mindenből. Legutóbb 1916-ban, a negyedik osztályban.

Aztán már dolgozni kellett, amit egy gyereklány csinálhatott, majd a cselédélet következett. Itt, a városban. E közben ismerkedett meg a férjével, aki ugyanannak a gazdának a tanyáján volt béres. Ök, maguk mindketten tősgyökeres csabaiak, már a déd- szülők is itt laktak.

— Szegények voltunk, s csak a két kezünkben bízhattunk, így hát nagyon sokat dolgoztunk. De milyen a fiatal? így is boldog. Én vidám természetű vagyok, még most is eldúdolgatok, akkor meg, leánykoromban, ki nem fogytam a nótából.

Mihály bácsi meg azt említi, hogy a Gyulai úti Vadász vendéglőbe jártak táncolni a cselédek és béresek vasárnap délután kettőtől hatig. De ők már nem tudták a tánc végét megvárni, mert igyekezett a tanyára.

Akkoriban a Luca nap

nevezetes napnak számított. A lányoknak azért, mert a jövőt akarták megismerni, vagy inkább a jövendőbelit. Cédulára írták a fiúneveket, fejük alá rakták és reggelenként egyet kihúztak. Megnézték és elégették, s várták nagyon az utolsót, az igazit. A nőknek Luca napon se fonni, se szőni, se varrni, se szomszédba menni nem lehetett, de még a boltba sem, nehogy pénzt adjanak ki. Annál többet jöttek-mentek a férfiak. Vitték a szomszédokba, az ismerősökhöz az otzelkát, az acélt, hogy a tálak, tányérok, fazekak erősek maradjanak, össze ne törjenek.

És mondták a verset.

— Tótul jobban jön ki, mert rímel, valahogy így van: ahány kóró az udvaron, annyi ökör is legyen; ahány tányér a falakon, ahány tüske a sövényen, ahány veréb az ágakon, annyi kérője legyen a lánynak. És — ahány láncszem található, annyi pénz legyen a házban —, fordítja hirtelen Mihály bácsi.

Aztán megkínálták őket pálinkával, pogácsával, s így erőt gyűjtve fogták a piszkafát, s megpiszkálták a tyúkokat,' hogy sokat tojjanak.

De volt még más is. Ezen a napon sehol sem hívták pi... pi... pivel az etetéshez az aprójószágot, mert azt meghallaná a szomszédasz- szony, s akkor neki tojnának, meséli Erzsiké néni, majd azzal folytatja, hogy a karácsony is sok munkából állt. Igaz, előre elkészítettek mindent, mert karácsony napján még tüzet sem gyújtottak, a káposztát és a sülteket bent hagyták a kemencében, hogy melegen maradlamiféle templomot emeltek a könyveiknek. Szabó Páljuknak, kultúraigényüknek és szeretetüknek. Nem csoda hát, ha — pénzt és időt nem sajnálva — mindent megtettek azért, hogy szebb, jobb legyen ez az épület az összes környékbelinél. Hogy csodájára járjanak a megyéből, az országból, elismerően bólintsanak: hiába, ezek az ugraiak ...

A fehér falú, barna zsa- lugáteres, piros cserepes „mézeskalács ház” bejáratánál fejkendős asszony őrködik.

teni legfőbb illetékes — figyelemmel kísérte az építkezést, s nap mint nap láthatta a könyvtár „megszületését”, lévén a két intézmény egymás közvetlen szomszédságában is.

Komótosan, időrendi sorrendben tálalja az eseményeket.

— Régen ezen a területen tűzoltószertár állt, ott helyeztük el a könyveket. Mondanom sem kell, menynyire nem volt ez ideális állapot, így hát megpályáztuk az új könyvtárat. Nagy volt a falu öröme, amikor meghogy nem működik ez a gyönyörű létesítmény — sajnálkozik. — Pedig végre eljutottunk oda, hogy a községünk méltó legyen a nevéhez, a múltjához. Hisz régen átlagműveltségben az itteniek magasan a környékbeliek fölött álltak. A kulturális igény, sajnos, ellaposodott. Hogy miért? — tárja szét a karját, és pár évtizeddel ezelőtti dolgokon nosztalgiázik.

— Mindenesetre — tér vissza a mára — ez a könyvtár kulturális központ kell hogy legyen. Az a felA könyvek Csipkerózsika-álmukat alusszák

A kéményen most nem gomolyog a füst

Fotó: Martin Gábor

Amikor még fiatalok voltak

janak. Dehát a jószágokat csak el kellett látni, és az a cselédre, a béresre várt.

Mi is volt karácsonykor?

Elkészült a fonott kalács, a mákos-, lekváros-, dióstekercs, és a sütemények; a pozsonyi kifli. Előre megfőzték a töltött káposztát, megsütötték a kolbászt, az oldalast és más disznóhúst. Karácsony estéjén a gazd- asszony vacsora közben nem állhatott föl az asztaltól, mint máskor — azért, hogy jól üljenek majd a kotlók. De a gyerekek sem, hogy a kis csirkék ott ne hagyják a kotlót, el ne vesszenek.

A vacsora legelején mindenki megette az odakészített fokhagymagerezdet: így biztosan nem fog majd rajta semmiféle babona. S csak ez után jöhetett a káposzta, meg a sültek, a tészták, a dió és alma

A karácsony esti vacsora még abban is különbözött a többitől, hogy ilyenkor szándékosan sokkal több morzsát csináltak az étkezés közben, mint máskor. S nemcsak a kenyérmorzsát kellett az asztalon hagyni, de a szedéskor lehullott húst, mézes-mákos főtt tésztát is, hogy jövőre is ennyi minden legyen az asztalon. Aztán mindezt az abroszon hagyták, s vacsora végén az egyik sarkába rázták, s ráhajtották a terítő végét. így maradt az egész ünnepben, nagyon vigyáztak, hogy senki le ne lökje, az étkezések alatt.

Mert, az ünnep múltával egy zacskóba tették, s attól kezdve már orvosság volt. Ha a füle fájt valakinek, ki— Zárva vagyunk — erősíti meg a folyosó falitábláján függő cédula tartalmát. „Technikai okok miatt” — indokol az írás, melyet az előbb említett asszony — az intézmény gondnoka — egyszerűbb szavakkal magyaráz: — Elromlott a fűtés.

Az igazság az, hogy ez a tény nem lepett meg, hisz amellett, hogy kíváncsi voltam a könyvtárra, emiatt jöttem. Már a megyeszékhelyre is elérkezett a híre, hogy — bár csodájára járnak — használni nem tudják az épületet.

Bővebb magyarázatot a tanácselnöktől, Kiss Ernőtől remélhetek, hisz — mint itvett belőle egy-két megszáradt tésztaszálat, s megpiszkálta vele. Ha a feje fájt, egy kevés morzsát a parázsra szórt, és fölé hajolt.

De a jószágok sem maradtak ki a karácsonyi áldásból. Készülődve egy szakajtóba búzát, kukoricát, árpát, sőt, szénát is tettek, majd az asztal alá dugták. S ott is tartották az egész ünnepben, karácsony és vízkereszt között megetették a jószágokkal.

Aztán jött a szilveszter

— Mi, béresek ilyenkor még korábban keltünk, hogy früstökig mindent elintéz• zünk a jószágok körül, s mielőbb jöhessünk haza a városba. Ki, hogy mulatni menjen, ki meg a lányos házhoz.

— Én délután sütöttem a rétest. Rengeteget, hiszen sokan voltunk. Diósat, mákosat, túrósat, mert ezt szerették. Persze, a kalács is kisült, azon felül volt a rétes, a szilveszteri tészta. Szegény, gazdag, nem volt olyan ház, ahol elhagyták volna. Éjfélkor az asztalra tett kis kosárból meg diót bontott mindenki, s ha rosszat talált, az rosszat jelentett, a szép, egészséges meg a jót. Az almát úgy kellett vágni, hogy a magja egészben maradjon, mert ha nem, akkor baj lesz.

S a fölsoroláshoz még hozzáteszi Erzsiké néni, hogy ugyancsak éjfél után, ha csak egy falatot is, de húst kellett enni mindenkinek, hogy jó hízók legyenek a háznál az új esztendőben.

A múlton tűnődünk tovább. Milyen régen is volt az az 1925., amikor egy februári napon megismerkedtek és ősszel már oltár elé álltak.

Vass Márta

kaptuk a támogatást, hisz a magunk erejéből azt a másfél millió forintot nehezen tudtuk volna előteremteni. Budapesti tervezők készítették a tervet, ez alapján kezdte az építkezést 1979 őszén a Komádi Építőipari Szövetkezet.

— Milyen az épület fűtése? — térek a lényegre.

— A tervnek megfelelően készült a fűtés, két nagy cserépkályha szolgáltatná a meleget. A próbafűtés be is vált, csak amikor jött a nagy hideg, akkor mondták fel a kályhák a szolgálatot. Ugye a gyakorlat a próbája mindennek — jegyzi meg az elnök, aztán folytatja: — Alacsony a kémény, nem bírja a terhelést. Egyébként szóltunk már a szövetkezetnek, hogy építsenek nagyobbat. Pár napos munka az egész. Most éppen a községben dolgozik az építőbrigád, így reméljük hamarosan elkészül az új kémény.

— Egy hónapja adták át a könyvtárat. Hogyan működött eddig?

— Hatezer kötet került a polcokra, egy főállású könyvtáros, Oláh Katalin vette gondozásba az állományt. Megkezdtük a Szabó Pál-emlékszoba berendezését is. Forgalom? Szépen megindult. Először kíváncsiságból jöttek sokan, aztán azért, mert jól érezték magukat. A hideg miatt azonban két héttel ezelőtt ideiglenesen be kellett zárni.

Az elnök optimista:

— Mindenkinek tetszik a könyvtár — mondja. — Ezt a kis hibát hamar kijavítják, aztán zavartalanul örülhetünk az új létesítménynek. Ami nemcsak könyvtár, hanem afféle kulturális centrum is lesz, sokféle programmal.

Erről azonban már az iskola igazgatója, Árva István tud többet mondani, mint az intézmény szakmai felügyelője. Ugrán ugyanis megértették az idő szavát, és arra törekednek, hogy az effajta kis településeken legelőnyösebb, egységes kulturális életet hozzanak létre, így hát iskola és könyvtár bizonyos értelemben egymáshoz tartozó lett.

Árva István, aki ugyan nem ugrai, negyedszázados itteni múltjával már tősgyökeresnek mondható. Lelkes patrióta is.

— Nagyon jól indult a könyvtár. De hát ezek a sajnálatos körülmények közbeszóltak — néz rám szemüvege mögül. — Üzemeltetni veszélyes, ezért zártuk be. Hidegben különben sem lehet dolgozni. Nagy kár,

adata, hogy visszatérítse a lakosságot a könyvekhez, a színvonalas szórakozáshoz. No és itt van az iskolán kívüli kulturális tevékenység. Végre méltó helyet kaphatnak a különböző klubok, szakkörök. Egy pillanatra megtorpantunk — szögezi le —, de ez nem térít el a szándékunktól. — A kultu- rálódás olyasfajta improduktív tevékenység, amely egy idő után produktívvá válik — teszi hozzá megingathatatlan véleményét.

Kinyílik az ajtó, s szinte varázsigére feltárul előttem ez a mesés kis könyvtár. Mint az elvarázsolt kastélyban Csipkerózsika, úgy alusszák már hetek óta álmukat a könyvek. Ember nem érintette rend a sötétbarna polcokon, az asztalokon. A bútorok szigorú harmóniáját csak a még kibontatlanul a földön heverő új könyvcsomagok törik meg. De ha alaposan körülnézünk, láthatjuk, hogy más

Nemcsak könyvtár, kultúr- centrum is

is megzavarja a rendet. A szőttes szőnyegen vízfolt éktelenkedik: befurakodott a tegnapi eső. A két kályha közötti falon koromfolt virít.

Már tíz perce álldogálok itt, és ez alatt a hideg alaposan átjárja a csontjaimat. Az ajtón kilépve szinte melegnek tűnik a kinti levegő. Még egyszer végignézek a hangulatos épületen, megcsodálom az oszlopokat, a zsalugátereket. Szemem végigfut a tető piros cserepein, és megakad az aránytalanul apró kéményen. Amelynek nyílásain — talán hamarosan — gomolyogni kezd a füst.

Gubucz Katalin