Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
a _2£81;_novemb€r_la_vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET r Újkígyós! mondák és igaz történetek Krupa András könyve Aligha vitatja bárki is, hogy az utóbbi negyed század igen jelentős pezsgést teremtett Magyarországon a népi kultúra feltárásában, a paraszti hagyományok életben tartása, megújítása körül. Az érdeklődés állandósága bizonyítékul szolgál az egykor komoly fékező és torzító erőt képviselő törekvések, merev álláspontok visszaszorulására is. A népi tradíciók megítélésében ma már minden lényeges kérdésben találkozik a művelődéspolitika, a kutatók és a közvélekedés alakuló értékrendje. A vizsgálódások legfontosabb módszertani elve a paraszti kultúra összetett voltának és történeti változásainak, közösségenkénti és táji sajátosságainak feltárása lett. Ezzel a szemlélettel még inkább megnőttek és kitágultak a néprajzi kutatás feladatai, de a lehetőségei is. Egyúttal jobban előtűntek a néprajztudomány egyes ágazatainak adósságai, közöttük a paraszti szellemi kultúra szóbeli értékeinek rögzítése, elemzése körüli tennivalók. A régebbi népétet tárgyi világának elsüllyedése, pusztulása után a kézzelfogható eszközök, bútorok stb. szép számmal megmaradnak, de nem így a lassan elfakuló folklórkincsek. Ez utóbbiakat a tovatűnő évtizedek visszahozhatatlanul eltemetik, ha megörökítésükre nem jut hozzáértés és áldozatkész energia. A felvirágzott néprajzi kutatás a Tiszántúl déli felében, a mi megyénkben is, a parasztság legnépesebb rétegeit' körülvevő tárgyakról, a gazdálkodás, az építkezés, a ruházkodás, a táplálkozás mikéntjéről, a díszítőművészetről nyújtotta a legtöbbet és a leginkább színvonalasat. Annak ellenére, hogy a megyénkre vonatkozó folklórpublikálások — mind magyar, mind nemzetiségi vonatkozásban — lassacskán száz-százhúsz éve folynak, az eredmények esetlegesek, közzétételük többnyire igénytelenül történt, azaz tudományos felhasználásuk csak korlátozottan lehetséges. A gyűjtők jó része a népköltészet minden műfajába belekapott, többnyire gyors és látványos sikerre törekedett. A táji, a hazai és az európai folklórkinccsel történő összevetés, a közös motívumok felismerésének igénye csak a legjobb munkákban vált követelménnyé. Arra is akadt példa a megyében, hogy a közismert latin közmondások magyar nyelvű változatát ^fordítását) a népköltészet termékei között sorakoztatták föl. Takács Tibor: Szentendrei szonettek 1. Két napja esik szakadatlan, két napja, hogy semmit sem érek, csak forgolódom itt magamban, olyan ez, mint a börtönélet, szombat-vasárnap bent a város kőházai közt, a szobában, mikor a határtalansághoz kötném az októberi vágyam, napfényre vágyom és eső jön és hagyom, hogy a szomorúság napokra meg- és lekötözzön, akár vad börtönör a foglyát, * de messze is vagyok magamtól, messzebb, mint most a föld a naptól. 2. Micsoda ősz! Egy napra még itt a nyár, egy napra ittmaradt, a meggyfa levelén átvérzik ez a sugaras, őszi nap, a vadrózsa piros bogyói keringő kis naprendszerek, fáimon látom átragyogni az októberi kék eget, a kiserdő kiált, hogy nézzem milyen ruhája van neki, bíbor-aranyát nagy merészen szerelmes lányként leveti, s belepirul a szélső fáig és berzsenyes már homlokáig! 3. Űjra a kertben. Lombját veszti a kis cseresznye és a meggy, ág a levelét elereszti, mint vitorlázógépeket, keringenek pirosra válva, hol van az augusztusi zöld, minden felkészül a halálra, minket is éppúgy vár a föld, borzong a víz a ciszternában, bújkál az októberi nap, tudom, hogy nem múlt el hiába . az év, a nyár, az ősz, a nap, de jó is kertembe betérni s a múló időt tettenémi! Krupa András újkígyósi könvvének az egyik fontos érdeme abban fogalmazható meg, hogy a folklór szorosan összenőtt műfajaiban, a mondák és az ún. „igaz történetek” (élményhistóriák, nem egyszer a mondavilág motívumainak felhasználásával) műfajában, egy jól kiválasztott település népének lehetőség szerint teljes ismeretkincsét teszi közzé. 59 adatközlőtől összesen 252 népi szöveget gyűjtött, és iktatott be a kötetbe. Ebből 195 a mondákhoz, 57 pedig az „igaz történetekhez” tartozik.” A gyűjtés hat-hét esztendő visszatérő feladatát jelentette a szerzőnek. Az 1815-ben magánföldesúri telepítvényként létrejött Újkígyós dohánykertészköz- ség lakosságának mai le- származottaival az ismeret- terjesztő munka hétköznapjai során megteremtett kapcsolatra építve, Krupa céltudatosan szemelte ki gyűjtőpontnak a falut. Újkígyós né'ének törzse Szeged vidékéről származik, néprajzi tekintetben a Bálint Sándor felfogása szerinti „szegedi nagytáj” egyik északi szigete a község. A település ennek megfelelő paraszti szellemi kultúrája, szokásvilága az utóbbi két évtizedben kopott el a legjobban, de a Szeged vidéki gyökerű hagyományokba a környező városokkal, községekkel kialakult kapcsolat — házaso- dás, közös munka, piacozás stb. — már közel száz éve változásokat hozott. A hasonló eredetű népességgel bíró Csanádapácával fennálló, hagyományos kontaktus az eredeti, „magukkal hozott” folklórismereteket erősítette az újkígyósiakban; a csabai szlovákokkal, a két- egyházi románokkal kiformálódott kapcsolatok, egymás kölcsönös megismerése ugyanakkor a hagyományok átvételét is, átadását is elindította. A családnevekből sohasem lehet egyértelműen ítélni, annyit azonban mégis elárulnak a kígyósi adatközlők vezetéknevei is, hogy a falualapító Szeged vidéki két rajhoz már régebben — 1890 előtt — a Csanádi kertészközségek nem egy szlovák és magyar származású lakosa csatlakozott. A népességgyarapodás adatai a jelentős bevándorlás folyamatosságáról árulkodnak, körülbelül 1890-ig. Újkígyós tehát a szegedi nagytáj szellemi néphagyományaihoz lakói révén a török utáni Békés megye nemzetiségi folklórjából is hozzáötvözhetett, s nyilván nem maradt rá hatástalan a megye Körös menti tősgyökeres magyarságának népi kultúrája sem. Az alföldi szlovákok szellemi hagyományainak kutatásában, a táj szlovák és magyar lakosságának kapcsolatait tükröző népköltészeti motívumok elemzésében Krupa András a folklórtudomány korszerű célkitűzéseit, metódusait követi. Több mint egy évtizede annak, hogy kutatói érdeklődése a ftépköltészet, azon belül is legerősebben a prózai . műfajok felé irányul. Eredményeiről publikációk sora tanúskodik. A mostani kötetében közzétett újkígyósi mondák és élményhistóriák gazdagsága, a könyv igen alapos bevezető tanulmánya és szaktudományos jegyzetanyaga láttán az olvasó bízvást megfogalmazhatja azt, hogy az újkígyósiak megőrzött tudománya méltó kezekbe került. A kötetet megnyitó elemzés főbb megállapításainak idézése több oldalt igényelne, így meg kell elégednünk néhány kiragadott gondolattal. A községtörténet idevágó mozzanatainak áttekintése (a dohánykertészkedésből, az uradalmi függésből, a község fekvéséből következő tényezőket helyesen emeli ki a szerző) után az eddigi Békés megyei mondaközlések kritikai összegzését nyújtja. A népi kultúra szemszögéből mesterséges egységnek számító megyén belül a természetes kistájak ma még eléggé halványan rajzolódnak ki 'a mondagyűjtésben. Egyelőre csak a Sárrét hozzánk tartozó része válik el a többitől. A bevezető rendszerezett összefoglalót nyújt a mondák és igaz történetek tartalmi típusairól. Megállapítja, hogy a hagyományos néphit elemeinek gyakorlása kihalóban van, s így elfogynak az őket kifejező mondák is. Nagyon fontos az adatközlő újkígyósiak és a gyűjtési módszer, részletes bemutatása. Az újkígyósiak hiedelem- világa alapjában véve a táj magyar népének szemléletével azonos volt. Igen kevés történeti mondát ismernek, annál gazdagabb a boszorkányokkal, a hazajáró lélekkel, az igézés, rontás, varázslás tárgykörével kapcsolatos ismeretük. A kö- zösséaí mesélés légkörét a kötet hűségesen visszaadja. Különösen érzékelhető ez a legerősebben helybeli kötődésű igaz történetek közlésekor. A régebbi újkígyósi élet számos jellemző mozzanata átszövi a mondákat és históriákat. A dohányművelés, a dohánycsempészet furfangjai, az uradalmi szolgálat körülményei a község sajátos múltjáról adnak hírt a mondákban is. A könyvet Bihari Anna jegvzetei egészítik ki, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Folklór Tanszékén kidolgozott hiedelemmonda, katalógus (szövegtípusok szerinti rendszerezés) alapján először alkalmazott meghatározásokkal. A tipizálás jól mutatja, hogy az újkígyósiak tudománya hol találkozik az ország, sőt, Európa más tájain feljegyzett mondák tartalmi és formai jegyeivel. A mű végén Balogh Ferencnek a falut és az adatközlőket felvillantó képei szerepelnek. A kötet a szegedi nyomda munkája, Svecz András tipográfiai terve alapján. Szabó Ferenc Antalfy István : Ikonok arcán Előttem járt a megriadt nyár. Kaput tárt. Rámhajolt az ág. Rembrandt várt. Barna-feketében. Nem mehettem tovább. Fényben-színekben balladák. Ikonok arcán félelmes a dac. Érted a lényeget? Te, ember! Buonarroti, most mit faragsz?! Szavak, szavak In memóriám dr. K. P. Bizony, por és hamu vagyunk. S ha néha sikerül valami szépet, értelmeset, másoknak is hasznosat alkotnunk, adjunk hálát érte, mert az valóban az élet ajándéka. A többi néma csend és feledés. Nem is tudom, miért csak híres embereknek dukál a szép megemlékezés, méltató búcsúszó? Talán mert a mindennapok elmúlói többen vannak, mint amennyit a nyomdagépek teljesíthetnének? Lehetséges. Ám most, halottak napján, emlékezzünk azokra az életből már eltávozott szeretteinkre és ismeretlenekre, akiknek a munkája nélkül nem juthatott volna előre a világ. Neveket említsek? Képtelenség mindenkit felsorolni. És e megdöbbentő ünnep „illetékesei” számáramár teljesen mindegy, leírjuk-e még egyszer a nevüket. Számukra minden lényegtelen. Nekünk, élőknek van szükségünk rájuk, hogy emlékezhessünk, valamicskét okulhassunk', s ha van bennünk szeretet, az éltesse tovább az ismeretlen tartományba érkezettet. Látod, Palikám, a te neved se írom le. Nem szeretném a közeli elmúlásod okozta friss sebeket felszaggatni? Vagy mert nem akarom megsérteni a többi Kovácsot, Kisst, Kövecsest s a jó ég tudná felsorolni, akikkel immár kenyeres pajtások lettetek. Éppen csak' ennetek nem szabad ebből a kenyérből. De ha jól gazdálkodtatok az élettel, ugye, nem is olyan riasztó az elmúlás? Barátomnak éreztelek, s ezért akarva se tudnék tárgyilagos szavakkal emlékezni rólad. De ha mindenkinek érdemei szerint porcióznák az életet, neked legalább kétszáz év járt volna. Sajnos, éppen csak negyed részét engedélyezte a sors. Milyen volt, amikor megérezted, hogy eljött a végső pillanat? Akkor is tudós ember módjára elemezted a nagy ismeretlent? Véred utolsó tartalékai arra még feljogosítottak, hogy tudd: megállt a szívverésed. Sok mindent lehetett azokban a másodpercekben megtapasztalni. (Hej, ha századrész bölcsességgel pergetnénk napjainkat, mint amilyen okosnak hisszük azt a búcsúzó időt...) Amikor már semmi tettre nem volt lehetőséged, megérezted, milyen az elmúlás? Vagy csak azt hitted, éppen egy picikét kell meghalni? Gonosz dolog ez pajtás, hisz lám, egy rövidke halál is nagy ártalmára van az életnek. Tudom, számodra már teljesen mindegy, de a temetéseden ott volt a fél falu. Bánattal, tisztelettel, munkád, emberséged iránti őszinte megbecsüléssel. Magad voltál a kicsattanó élet. Istenem, de jókat tudtál nevetni! Ha lenne lehetőséged, még a saját temetésed előtti téblábolásomon is nagyot derülnél. Nehezen igazodtam el a falutokban, ezért letekertem a kocsim ablakát és odakiáltottam egy idős bácsinak, aki komótosan biciklizett a járdán: — Tessék mondani, merre van a temető? — Temetésre igyekszem — válaszolta az öreg. — De merre van a temető? — ordítottam még hangosabban. — Dr. K. P. halt meg, őt temetjük. No tessék, még a legbarátibb gyász közbén is mosolyogni kell. Hej, Palikám, de kár, hogy nem hiszek semmi túlvilágra szóló üzenetekben! Jói vagy rosszul megélt élet van, még újabb élet, és elmúlás. Ezek a dadogó szavak se hozzád szólnak', hanem nekünk, élőknek. Akik most feldíszítjük a temetőkerteket, rátok gondolunk és gyertyát gyújtunk az emléketekre. S a gyertya fényénél talán arról is elmerengünk: milyen jó lenne úgy élni, hogy egyszer majd ne kelljen kegyes hazugságokkal dicsérnie annak, aki miránk fog emlékezni. Andódy Tibor Várkonyi János: Árvíz után
