Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

NÉPÚJSÁG 1981. november 22., vasárnap A gyerekek sorra odatar­tották a tányérjukat. Az asz- szony, talpig feketében, por- ciózta a levest. Aztán meg­szokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal a kezében. A negyedik tányér­ral senki sem jelentkezett. Magának már nem is sze­dett. A torka összeszorult. Lehunyta a szemét. „Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál?” Dékány Kálmán: Mindig keresnek valakit Ekkor csöngettek. Fölpat­tanva nyitott ajtót. A térnadrágos fiú volt. Ta­lán erre várt? Ilyenkor szo­kott beállítani. Csak az ön­kívület, az agyvelőláz tartot­ta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se lehetett ker­getni. Most rebbenetlen tekintete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tilta­kozás: Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zápor dobol az ablakon. A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud alud­ni. A sötétség azonnal meg­telik a hiányával. Pedig a másik három, a testvérei itt vannak ... Miért nem lép to­vább a fiú? Miért nem ba­rátkozik velük? Miklós ... „Ne, ne!” — kulcsolja kö­nyörgésre a kezét. De mint­ha ő ott sem volna, egyre hallja éjszakánként. Részt követel belőle, osztozkodik a hiányában. Hogy lehet egy ilyen hangot kitiltani? A gyerekek mohón szür- csöltek. Nyúlánk, vékony fiú volt mind a három. Termetre az apjukat formázzák. De még másban is. Élnek-halnak a sportért. Miklós, a bátyó vitte közülük legtöbbre. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott az iskolaválogatottban, ör- döngős cselező volt, gyors, szemfüles és izmos. Ha bir­kózott, lekötötte a bal karját, fél kézzel teperte le ellenfe­lét. A kicsinek, . Attilának mindenben a pártját fogta. A gombfocibajnokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gombok hátára ra­gasztott keskeny, zöld-fehér szinti papírszeletkékre apró bolhabetűkkel írta rá a já­tékosok nevét: Mátrai, Al­bert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. Épp most telt le az egyhe­tes gyászszünet. Bekapták ebédjüket, s mint rendesen, egymás után kezet csókoltak édesanyjuknak. El­sőnek Attila, utoljára a leg­idősebb. Aztán bevonultak a szobá­jukba. Az asszony csak ült, moz­dulatlanul, egymagában, le­vegőben felejtett kézzel, egy hiányzó kézcsókra várva. A fiúk játékra éhesen kezdték fölszerelni az aszta­lukra festett futballpályát. A falon házi sportújságjuk. Or­mótlan fekete betűkkel raj­zolták föl a nagy eseményt, hogy ma folytatódik a baj­nokság, amely szeretett báty­juk hirtelen halála miatt megszakadt. Az iskola sportújságja kü­lönkiadásban, vastag gyász­kerettel emlékezett meg a halott fiúról. Attilától nyi­latkozatot hoztak hőstettei­ről : hányszor védte meg a verekedőktől, hogyan vágta ketté zsebkésével a barátjától kapott stolverkot, hogy meg­felezhessék, s amikor már nagyon lázas volt, ráhagyta a sok fordulót nyert MTK gombcsapatot. Most Attila két garnitúrá­val szerepelt a bajnokságban. Az első mérkőzésen Kristóf „Dózsa” csapata volt az el­lenfél, Norbert bíráskodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az ebédlőbe. Az asszony össze­rezzent. Már majdnem elbó­biskolt ott az asztal mellett. Ebben az elmerítő ' ködgo- molygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott „Haj­rá!” kiáltást. Belülről szívta az elhagya- tottság. Az ura ma utazott vissza a csapatához. Szívós, öreg já­tékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni já­tékot. Mindenki folytatja. Va­lójában még ő is. Végzi a megszokott dolgát, lemegy az utcára, beszél a szomszédasz- szonnyal, főz, ebédet oszt... De az övé mégsem ugyanaz. A folytatásban mozdulatlan, a szavaiban néma. A halál elvitte a holnapot, a holna­pok fényét. Az álmot, az álmok mele­gét. A szíve halkabban ver az­óta. Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantás, a játékszoba hangja belenyi­lallt. A fiúk először játsza­nak nélküle. Megrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révületé­ből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?” ... Sötét, el­lenséges indulat áradt szét benne. Megnevezni nem tud­ta, csak részben hasonlított az ismerős anyagi féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába, egy sebet, egy elvesztett álmot — a legsajátabb fájdalmát. S a legbenső tulajdonának, gyá­szának szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyan­abban az órában, mint a ré­Ménesi György: Ennyi .. most Pannónia is ontja a szép dalokat.” <J. P.) A ki-tudja-hányadik helyi antológia tartalomjegyzékében talán a fekete keret. 13 festett körmök villanása: meglehet. Ujjbegyről leszakadt két rövidsorozat: ennyi a végtelen. Képeink Jelinek Lajos grafikáiból mutatunk be ezúttal né­gyet kulturális mellékletünk olvasóinak. Jelinek a ma­gyar néphadsereg és a helyőrségi művelődési intézmé­nyek alkotóinak országos kiállításán — ez év szeptem­berében — a grafikakategória második díját nyerte el, az elsőt nem adták ki. Rendszeresen szerepel más tár­latokon, többek között ott volt a legutóbbi dél-alföldi tárlaton is. Brüsszelben, az 1979-ben meghirdetett pla­kátpályázaton negyedik díjat nyert. A szintén 1979-ben megrendezett békéscsabai országos grafikai alkotótá­borban Anatole France: Nyársforgató Jakab meséi című művét illusztrálta, rajzai a Kner Nyomda által készített minikönyvben jelennek meg. gi délutánokon, ugyanabban a javított, elszürkült térdnad­rágban. Nem szól, nem kér­dez, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha ká­bulatból ébredne, eléri Mik­lós zsebkését, a tenyerén tart­ja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a ka­ramellát”. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit, ami fölfűtött izgal­mukból odaátról beszürem- lik. Azelőtt mosolygott raj­tuk. Fütyülnek — a gombok­nak; mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltott Attila a balösszekötőre, a tizenha­toson, s a gombot leszorí­tott körömmel nekipattintot­ta a labdának. A lövés elsu­hant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus való­ságos gombtorony, de az el­lenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillan­tott, majd hosszan sípolt, s vigyázz állásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapod­tak, hogy egyperces néma tiszteletadással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolat­ban a tudósítást a gyászszü­net utáni első játéknap ese­ményeiről a legközelebbi lap­számba. Az anya egyre elkínzot- tabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltakozás­ra ingerelte. Ki ellen? Mi el­len? Erről azonban nem tu­dott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejé- be zárva kiáltozott: — Azon­nal hagyjátok abba! Megér­tettétek? Nincs folytatás! — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Meg- nyirkosodott tenyerét a nad­rágszárába törölgette. — Nelli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a három nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet el­hinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-már si­koltozva föltartóztatta. — Nem, nem, nem! —és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a dí­ványra, arcát a díszpárnába fúrva rángatódzott. Már megbánta, és vissza­hívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg, A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kéz­zel, kiégetten, rettenetes fá­radtan meredt maga elé. Attila jött, s ő képtelen mozdulni. A kisfiú az asztalfiókba kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott elő a fiókból. — Igen — mondta az asz- szony bágyadtan. — Keres­tek valakit. A kisfiú kipróbálta a gom­bot. — Miért tévednek annyi­szor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit. A KVARELL Miközben elsétáltam a méltóságteljes gesztenyefák előtt, azok közönyösen hullatták halódó kincseiket, mélyre hulltak a döbbent falevelek, az ágakon csomókban ültek a megszep­pent madarak. Vacogásuk mintha súgott volna valamit: hogy hosszú, örök esők jönnek, s nem marad más hátra, csak az emlékezés a valószínűtlen világra. Ügy gondoltam, nem szá­mít az évszak, pedig már birtokába vette a várost, láttam narancssárga mosolyát egy tűzfalon. Lehet, hogy az ősz vé­gül is betartja ígéretét, és valamikor mindaz, amit most látok ebből az épülő világból, összemosódik, mint egy elázott ak- varell az esőben, amelyen homályos foltok tologatják egy­mást, és kipámázott tudatom már soha többé nem tudja ki­tapogatni az eredeti formákat, ha moccanatlan, félrevezető, tartásukat vesztett napok kísértenek. Még itt vagyok, a város olyan, mint egy festett kép a kiélezett csendben. Csak rovom az utcákat és észre sem veszem, hogy a jelen foszladozó csendjén átszivárog a múlt, szeszélyesen körbejárja az ön­állósult dolgokat.-Arra gondolok, ha nekem vagy valaki más­nak sikerülne megfesteni ezt a várost, most amikor éppen befurakodott az ismerős kapuk alá az ősz, réseit betömköd- te fuldokló avarral, azt a képet kifüggeszteném valamely is­meretlen város ismeretlen falán. Miközben életet élt — és színlelt — az élet, láttam néhány aszott arcú öreget ülni az útszéli padokon, beletörődni az évszakok váltakozásába. A kora délutáni utcák egyre sze­mélytelenebbek lettek, az utolsó előtti állapot szorongó ér­zését juttatták eszembe. Semmi nesz, csal?1 lépteim felerősö­dött zaja, majd mögöttem a templomharang dallamos bongá- sa, melyre egy magára maradt játszótéri hinta megkésett lendülettel, nyikorogva válaszol. Sarki épület sötétbarna ablakkerettel, melynek üvegén és ki tudja hány nyitott ajtcta és ablakon át megpillantom az eget. Ettől egy kicsit vidámabb leszek. Ez nem én vagyok, ez csak a délután. Nem dacolok a törvényszerűségekkel, csak kipróbálom a pillanat kiszámíthatatlan dimenzióit. A születendő képen rajta lenne ez a meglesett pillanat, az elmúlás és az enyészet kivetített mása, egymásba forduló ut­cákkal, ahol már nincsenek fegyelmezetlen állatok, nem tör­ténnek visszaidézhetetlen szerelmek, csak a darabos tárgyak próbálnak közelebb kerülni egymáshoz, a rendhez. A házak között elrendezett, keskeny területek, lemérhetetlen Súlyok­kal, kutakkal, farakással, fürtös lugassal. Kerítések betömött résekkel és kerítések a házmögöttiségben. A széleken pedig ismét elfoglalja állásait a nádas. A nappal árnyai egyre mé­lyebbre ülepszenek. Egy nő fordul be a sarkon egy másik időből, a járdaszegé­lyen egyensúlyozva lépeget. Kibogozhatatlan árnyaival utá­nanyúl a délután, mozdulatait leutánozza. Óvatosan kitapo­Jelinek Lajos: Halálugrás gatom zsebemben a noteszt. Nem tudom, mi kényszerít arra, hogy megdermesszem a pillanatot, mielőtt tovatűnne. Aztán ismét elborít a nyugalom és biztonság hamis tudata, mint gyermekkoromban, amikor azt hittem, hogy a dolgok kizá­rólag az én számomra jelentenek valami különöset, és bizo­nyos voltam benne, hogy nem fogok a világ peremén egyen­súlyozni. Sorsomnak kedvezett az ősz, s most, mikor gyer­mekkorom metafizikus utcái az állomás felé taszítanak, a bizonyosság homályából a kétely friss levegőjére, örülök, hogy az emlékek ingoványa nem húz túlságosan mélyre, s most nem kell fuldokolva menekülni. Befejezetlenül siklik el néhány félmondat, sikertelen próbálkozásaim jelzőköve­ként. Félbehagyott, elidegenített mondatok magukrahagya- tottan szállnak a nekik szánt térben. A jelen hiánytól ter­hes, szegényebb néhány burkába visszakényszerített lehető­séggel, melyek már végképp elmerülnek az idő lüktető el­lenáramában. Az állomások mind hasonlítanak egymásra, ezért olyan is­merős mindegyik, mert egy másikra emlékeztet. Ismerős az érkező és induló vonatok illata, amit magadba szívsz, mi­közben kezedben szorongatod az előre megváltott jegyet. A váróteremben valaki néz, tarkómon érzem a tekintetét. — „A látóterébe álltam” — gondoltam, és kiszöktem a peron­ra. Közben bealkonyult, a lámpák gyér fénye egyre nehe­zebben birkózik a szűrődő homállyal. Munkások érkeznek kimerültén, elfoglalják a padokat, keveset beszélnek, gondo­latban már m;ndegyik otthon van, kenyeret tesz az asztal­ra, vág belőle a meleg leveshez. A gyár üvegfalai kékesen villogtak a foszladozó homály­ban, hideg vasrudak egymásba forrasztott extáZisa, fémesen beragyogott udvar. Hosszú üvegcsarnokban hatvan üveges tekintet, kunkorodó fémforgácsok csillogó halma, félig szívott cigaretta olajos füstje. A fém aromája kifényesedett csonto­mig hatol, miközben automatikus mozdulatok, egyenletes, ritmikus zakatolás. Idegenül figyeltem beidegzett, azonos mintára alkotott mozdulataim, a kezemet, mely tőlem füg­getlenül teszi amire betanították. Ez a megszokás, ítélet nél­küli gesztusok. Mióta nem láttam a gyárat, csak szemlélő­döm: Ügy állt ekkor utamba az idő, mintha áldozatául szemelt volna ki. Nem mozdult, csak hívott, hogy tartsak vele. Én azonban, aki őt jól, újabban jól ismerem, ellentmondtam. Menjen csak magában — gondoltam. Azt felelte kajánul, hogy hosszú, örök esők jönnek, s üresen járnak majd a vo­natok, nem állnak meg az állomásban, s ugyanazok az em­berek fognak oda kijárni, — várakozni. Én csak takartam titkomat, hogy a színek újratermelőd- 'nek, hogy káprázattól homályos szemmel, az élet kockáit fi­nom ujjakkal kitapogatva — mégis lazán és szabadon, mint egy szilveszteri tánc tompított mámorában — tömör időben lépegetek tovább: bele az őszbe. Hergyán Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom