Békés Megyei Népújság, 1981. november (36. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

1981. november 15., vasárnap Forgács Tibor, Nagy Mari, Felkai Eszter, Gálfy László és Petrozsényi Eszter a „Boldog születésnapot!” jeleneteiben Fotó: Somfai István Magyarországi bemutató Békéscsabán M. Camoletti: Boldog születésnapot „Szalon egy kényelmes házban, Párizshoz nem túl kö­zel. Baloldalt három, jobboldalt két ajtó, hátul bejárati ajtó, jobboldalt üvegezett veranda, pamlag, karosszékek, bárszekrény, telefon, virágok. Szereplők: Bemard, a férj, Jacqueline, a feleség, Robert a (házi)barát, Brigitte 1., a szobalány, és Brigitte 11. Bemard, utóbb Robert szere­tője.” Szociográfiák: idillt vagy küzdelmet ? Folyamatos jelen öten vannak tehát, kettő­vel kevesebben, mint a go­noszok, habár sok jóság, tisz­tesség, becsület egyikőj ükről sem mondható el. De ennek az ellenkezője is igaz, ugyan­is rengeteg jóság, tisztesség és becsületesség mondható el róluk, a maguk módján. És, hogy Marc Camoletti, az író, a szülőatyjuk a valóság­ból mintázta alakjait és a helyzetet, amibe ebben a könnyedén szellemes, maga­biztosan bravúros vígjáték során kerülnek, az sem két­séges. Habár a színlapon vígjáték helyett „bohózat” szerepel, a szerző eredeti szándéka kétségkívül a víg­játékhoz áll közelebb, még akkor is, ha az előadás könnyedén elvisel (mi több: igényel) bohózati megoldá­sokat. Ha mérlegelünk, márpedig a kritika dolga elsősorban ez, akkor a szerző szándé­kaiból kell elindulnunk. Marc Camoletti nem akar irodal­mi Nobel-díjat kapni, nem törekszik a nagy színpadi szerzők panteonjába sem, Marc Camoletti szórakoztat­ni akar, izgalmat kelteni és kikapcsolni. Olyan ez a több­szörösen megcsavart törté­net, mint egy jópofa mese, mint egy nagyotmondás; olyan, mint egy bódító vi­rág, ami után vágyakozunk ugyan, de tudjuk, hogy so­ha meg nem kapjuk. De mi­nek is? Ugyan, ki kívánko­zik olyan helyzetekbe, mint Bemard, aki a saját házába hozza a szeretőjét, de a ba­rátja nyakába varrná, hogy ügyesen halászhasson a za­varosban ? Vagy olyanba, amit szegény Robertnek kell átélnie, miközben a ház urá­nak nejét áhítja, de a ház ura egy másik nővel szeret­né „névleg” megajándékoz­ni? Vagy a ház urának ne­je, aki... vagy Brigitte I., akit Robert összetéveszt Bri­gitte II-vel, amiből aztán még nagyobb bonyodalom tá­mad ?... Mindez akkor az igazi, ha az ember beül egy színház nézőterére, azt mondja Marc Camolettinek, hogy voálá, itt vagyok, tessék engem szó­rakoztatni ! És ha a szerző kap még egy vele egy hú­ron pendülő rendezőt is, ak­kor minden pompás. Nos, Ungár Tamás Camolettivel egy húron pendül, Camolet- tit és ezt az egész bulvár­színház-műfajt érti, érzi, ké­pes arra, hogy idevaló szí­nészvezetéssel végigbolon­dozza nekünk az egészet. Persze, jó színészekre is szükség van a produkcióhoz, olyanokra, akik akárcsak Camoletti, akárcsak a ren­dező értik és érzik a stílust, ahogyan egy bulvárszínhá­zat játszani kell. Mert a ke­vesebb ezúttal éppen úgy unalmas, mint a sok, ha ar­ra azt is mondanánk, hogy fárasztó. Az öt színész jó válogatás. Valamennyien hozzák azt, amit hozniuk kell; kavarog, sistereg, elandalodik és fel­sziporkázik az előadás, ahogy éppen dukál. Aztán szere­pek is ezek a szerepek, a siker felé visznek, csak egy kis hókuszpókusz, egy kis ko­média, könnyedség, báj, fri- volitás (ez utóbbi nagyon fontos!) és a siker máris el­érhető. Színházunk stúdióelőadás­nak szánta ezt a magyaror­szági bemutatót, és színhe­lyéül a színpadot választot­ta. Mindez persze nem is csoda, hol játszanának a szí­nészek, ha nem színpadon, csak az a különbség, hogy itt most mi, a közönség is a színpadon kaptunk helyet négy sorban, a vasfüggöny előtt. A levegőben francia parfőm illata szálldos, vala­honnan a zsinórpadlás rej­telmes magasából fények pásztáznak lefelé, izgalmas zene szól, ki tudja honnan, talán a „falból jön a mu­zsika”, tőlünk karnyújtásnyi­ra üvegfalú italszekrény, fi­nomabbnál finomabb italok­kal, jó pár ezer forint len­ne, ha igaz lenne... No de csak az üveg az igazi, a töb­bi minden más csak kitalá- ció, még a telefon is, csen­geni sem tud, csak kiabál, hogy „vegyél fel”, közben a kagylóhoz nem vezet zsi­nór ... Ez ugyan kicsit meg- gabályítja a nézőt, hogy Jacqueline mégis tud telefo­nálni, és mégis megjön a takarítónő, vagy alkalmi szo­balány, akiről Robert azt hiszi, hogy Bemard szerető­je, és aki nem tud semmit, de gyorsan tanul... Szóval ülünk a nézőtéren, illetve a színpadon, és pom­pásan szórakozunk. Gyorsan kiderül, hogy profiszínházat is tudunk csinálni, illetve olyat, ahol létkérdés a si­ker, és anyagi nullapont a bukás, tehát mindent a si­kerért. bele a közepébe, itt csak nevetni, röhögni, és kuncogni szabad. De ez mégsem az a színház, ami mellé nem kellene másmi­lyen, ez nem olyan iroda­lom, ami mellé ne kellene az igazi. De: ki állítaná, hogy szórakozni rossz? Hogy kellemesen szórakozni elher­dált időtöltés? Hogy aki tud szórakozni, az felüdül. fel­frissül, és jobban teszi az igazi dolgát. Marc Camoletti csak a szó­rakoztatásra esküdött fel. Nem baj, a szíve rajta, ne­künk is tetszik. Különösen így, amikor öt jó színész tár­sul egy rendezővel, egy dísz­let- és jelmeztervezővel, hogy most jól megnevettetik a nagyérdeműt. Megnevettet­ték! Nevettünk, vihogtunk, szórakoztunk. És tapsolhat­tunk öt más-más, de egyben egységes alakításnak: mind az öt a legjobbak között em­líthető. Ha azt mondjuk, hogy Nagy Mari szobalányá­nak tenyeres-talpas bája nagy sikerek hangulatát idéz­te, azt is hozzá kell tennünk, hogy Felkai Eszter régen volt ennyire elemében, eny- nyire könnyed és ennyire koncentrált, hogy a Békés­csabán Brigitte II. szerepé­ben debütáló Petrozsényi Eszter érdekes egyéniség és tehetséges színésznő, hogy Gálfy László, a mi kedves, „kettős életű” Bemardunk milyen otthonos ebben a bulvárvilágban, és végül, hogy Forgács Tibor, a sze­gény Robert átjátssza a víg­játéki helyzetek széles ská­láját, mindig hiteles, nem engedélyez magának egyet­len laza pillanatot sem. És a díszlet, a jelmez? Fá­bián Gabriella tudja, ho­gyan kell jellemezni a jel­mezzel, és azt is, hogyan kell találó játékteret kialakí­tani, mely nemcsak meglepő, hanem praktikus is. így utólag látom, talán sok is ez a jóból, hiszen nincs olyan előadás, amiben vala­mit ne lehetne elmarasztal­ni. Hogy aztán ilyet most keresgélni kellett volna, eset­leg a „hajánál fogva előrán- cigálni”, akkor meg minek? Tapsoltunk, szórakoztunk és hazafelé a színházból, csak annyi maradt bennünk, hogy: tapsoltunk, szórakoztunk. Meg annyi, hogy ilyen este is kell. Apropó! A cím, a „Boldog születésnapot!” onnan van, hogy Brigitte II. a születés­napját ünnepelte volna ezen a bolondos estén Bernard- dal. De, hogy a végén Ro- berttel ünnepelte, ez Camo- lettire vall. És azt példázza, hogy a szerelmesek a legtel­jesebb bonyodalom közepet­te is egymásra találnak. Leg­alábbis másnap estig... Sass Ervin Kevesen tudják... Hírlapbolt, ahol olvasni 15 lehet A minap az egyik békés­csabai Hiúbban régi újságok között lapozgattam, mikor is az egyikből kiesett egy st?n- cilezett kis cetli. „T. Ügyfe­lünk!” — hangzott a száraz és hivataloskodó megszólítás. De a folytatás mégis figye­lemreméltó volt. Arról szólt a tavaszi, áprilisi keltezésű, ki tudja eleddig miért meg­maradt papiros stencilé, hogy a csabai hírlapboltban „kul­turált körülmények között a hírlapkiadványok bő válasz­téka áll rendelkezésére”, ne­vezetesen bel- és külföldi na­pilapok, folyóiratok, kiadvá­nyok. És arról is, hogy mind­ezeket a lapokat', tehát az árut előzetesen meg lehet te­kinteni, sőt átböngészésre is odaadják. Régi már ez a felhívás, gondoltam, de aztán mégis arra vettem a lépéseket, a Tanácsköztársaság és a Tre- fort utca sarkához. A jókora üzlethelyiségben — amelynek sajnos még párja nincs, bel­ső kialakítását Szászfalvi Ilo­na építész tervezte — temér­dek újság és folyóirat, meg­annyi külföldi kiadvány csa­logatja az arra járókat a ha­talmas kirakatüvegen keresz- | tül is. Megtalálható itt va­lamennyi szocialista ország központi napilapja (a kubai is), az összes környező ország magyar nyelvű kiadványa, a legismertebb nyugati képes­lapok, folyóiratok, a Piftől kezdve az Éltemig, az olasz és a Francia Kommunista Pártok napilapjai és a hazai barkácsolók előtt nem isme­retlen Hobby legfrissebb szá­mai. No és persze a hazai ki- adásúak. Rövid közvéleménykutatás az ismerősök között. Nem is tudnak erről a maga nemé­ben megyénkben egyedülálló hírlapboltról. Ahol tényleg le lehet ülni, a nem éppen ol­csó külföldi folyóiratokból ki lehet jegyzetelni, át lehet azokat lapozni. S hogy kik járnak ide vásárolni? A ked­ves elárusítónő szerint a kül­földi lapokat diákok és ta­nárok, a nyelvet már tudók, vagy most tanulók veszik. Ez­zel végeredményben mással nehezen pótolható gyakorlási lehetőséget kapnak ... „Csak azt is írja meg — kéri az elárusítónő —, hogy alig fűtenek. Pedig még kint nincs is olyan hideg, itt bent meg nincs még húsz fok sem. Mi lesz a télen, a zimankó­ban?” Megígérem neki, meg­írom. Valóban ezen a nem kis dolgon nem múlhat, hogy ha betér ide valaki, a vacogó időjárás miatt ne üljön neki böngészni... N. L. November 16-tól 22-ig a magyar népdal hete alkal­mából a rádió zenei főosz­tálya igen gazdag zenei programot állított össze. A néphagyomány őrzőinek fel­vételeiből, legszebb ballada- és népdalfelvételeiből sugá­roznak 16-án. Kodály „Szé­kelyfonó” és „Háry János” című daljátékából hallhat­nak részleteket, s az Alföld zenei néphagyományával is­merkedhetnek a népzene kedvelői 17-én, kedden. Laj- tha László népzenei feldol­gozásai, a népművészet mes­tereinek és ifjú mestereinek találkozója kerül a mikrofon elé 18-án. Van, aki a versekkel kez­di az irodalmi folyóiratok olvasását (mint mások a sporttal a napilapokét), e sorok írója mindig a ripor­tokkal és szociográfiákkal. A vers ugyanis mindenkor párlat, már megformált, át­szűrt élmény, míg a szociog­ráfián — ha jól van megír­va — átsüt az élet melege, szinte tapinthatóvá teszi a valóság. Márpedig nincs semmi izgalmasabb, mert nem szolgál annyi meglepe­téssel, mint az állandóan változó, új alakját mutató valóság. Valóságot mondok, s nem életet, a sajátunkét, mert ennek megítélése mindenki­nél szubjektív. Végig lehet unatkozni, fanyalogni, nya­fogni a királyi palotában is 80 évet, s lehet színes, ér­tékes, tartalmas élet egy vá­lyogkunyhóban is. De mitől válik azzá? S egyáltalán, nem a romantika illúziója és ábrándja volt az e „boldog­ság a kunyhóban”? Miért van az, hogy a küzdelmes élet (munka, szegénység, megaláztatások) irodalom­ban, filmen is érdekesebb, mint a konfliktusmentes idill? S miért van az, hogy ezek a nehéz sorsot megélt emberek mégsem olvasnak szívesen a saját sorsukról? Miért van az, hogy a köz­vélemény (a politikai is) óvakodik a valóság érde- sebb felületeinek, sötétebb színeinek megismerésétől? S végezetül — de ez már Ber- kovits György kérdése a kö­tet utószavában —, miért van ma olyan kevés (jó) fiatal szociográfus? Nos, sem a fentebbi, sem az utóbbi kérdésre nem könnyű a válasz. Ha a szo­ciográfus (egyik) legnagyobb erénye a problémaérzékeny­ség és a szociális érdeklő­déshez társuló erkölcsi bá­torság, akkor joggal tehet­nénk fel néhány kérdést az elmúlt évtizedek oktatásával kapcsolatban is. De hiszen már meg is fogalmazták eze­ket a kérdéseket (és rész­ben a válaszokat is) a kötet szerzői közül is néhányan a Mozgó Világban. Abban a lapban, amelyben a most közreadott szociográfiák csaknem fele napvilágot lá­tott. Jó tudni (és olvasni is), hogy van még néhány la­punk (a Mozgó Világ, For­rás, Valóság), amely pár­tolja, ösztönzi, s ami a leg­fontosabb publikálja is a valóságirodalmat. Vállalt szerepük korántsem olyan hálás, mint amilyen dicsére­tes. Az okait Berkovits György sorolja fel utósza­vában, megindokolva a vá­logatás szempontjait is. Ez a 15 írástudó abban ro­konítható, hogy azonos ko­rúak (a legidősebb 1935- ben, a legfiatalabb 1951-ben, a zömük a negyvenes évek közepén született), és mind a szociográfia feltáró válto­zatait művelik. Csaknem mind egyetemet, főiskolát végzett, tehát (potenciálisan) rendelkeznek azzal az elmé­leti felkészültséggel, amely megóvja őket attól, hogy el­vesszenek az észleletekben. „Találkozásom a népzené­vel” címmel sorozat készült, melyben Dömötör Tekla, Berki Viola, Béres Ferenc, Petrovics Emil, Sándor Ju­dit és Somogyi József mond­ja el személyes élményeit. Járdányi Pál népzenei fel­dolgozásaiból, s a Dunántúl zenei néphagyományaiból ál­lítottak össze műsort 19*ére. Ekkor sugározzák a 22-es stúdió esti hangversenyét is, melyen Andor Éva és Pál- csó Sándor énekel. A követ­kező napokon Szervánszky Endre és Ádám Jenő feldol­gozásaiból közvetít a rádió. A szövetkezeti pávakörök II. Mert igaz ügyén — fejtegeti Berkovits az utószóban —, hogy a szociográfia csak a rész feltárására vállalkoz­hat, de szemléletében min­denkor az egészet kell szol­gálnia. Azaz a részben fel­mutatni a tipikusát, vagy éppen a tendenciát, s ez nem könnyű feladat. Nem a szerzők kora miatt (hiszen az a fiatal íróság több mint komikus, a legifjabb is har­minc éves, és már kész em­ber!), hanem mert ezernyi tényező gátolja a valóság tendenciáinak felismerését, de még inkább az ábrázolá­sát. Nos, ez a 15 szerző csupa olyan témákhoz nyúlt, ame­lyek valamilyen módon „rá­zósak". Három írás érinti valamilyen aspektusból a gyerekek, fiatalok helyze­tét. A szélső, a peremhely­zeteket vizsgálják, ám az ott tapasztaltak nagyon is jel­lemző adalékokat szolgáltat­nak a „normálisra”, az átla­gosra is. Darányi Marianna: Juliska néni iskolájában nemcsak egy szadista hajla­mú vénlányt ismerünk meg (az egyik tanítványa öngyil­kosságot kísérelt meg két­ségbeesésében), de a szülői közönyt és nagyravágyást is, a gyereket a jegyekkel mérő iskolát is. Vidra Szabó Ferenc: Állami gondozottak című írása igen egyszerű metódussal készült: interjút készített néhány gyerekkel, akiknek felrob­bant a családja, s azóta in­tézetről intézetre hányód­nak. A jelenség: a „hátrá­nyos helyzetű” gyerekeké, nagyon is közismert. Mégis megdöbbentő ezeket a tör­téneteket a szenvedő ala­nyok szájából hallani. Mint ahogy a megdöbbenés írat­ta meg Győrffy Miklóssal is a „Mert mi csak gyeptéglák vagyunk” című naplót, do­kumentumot. A Sípoló macs­kakő forgatókönyvírója azon döbbent meg, hogy a film­ben szereplő kamaszok a valóságban még „olyanab­bak”, mint a filmben. Már túl vannak minden eszmény tagadásán, ám lázadásuk lé­nyegében csapda, amelynek a mélyén a jól beszabályo­zott konformizmus várja őket. Anóka Eszter: IX., Il­latos út 5-je szubjektív visz- szaemlékezés, mégis fontos és elgondolkodtató történel­mi adalék az ötvenes évek­ről, amelyről (hogy ismétel­jünk egy únt közhelyet) „még nem született meg az összegző társadalmi regény”. Nincs terünk itt minden írásról szólni. A kötetet há­rom ciklusban (Ügyek, Hely­zetek, Vallomások) szer­kesztették, ám ez el is ma­radhatott volna, akár. Ám­bátor meddő és „illetlen” is egy antológia szerkesztőjé­vel, válogatójával vitatkoz­ni. Kérdésére, hogy van-e szociográfiai irodalmunknak utánpótlása, egyértelműen igennel kell válaszolnunk. Jó tudni, hogy vannak, néz­nek és látnak is. (Magyar- ország felfedezése-sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.) országos találkozójának programját is sugározzák. „Arról szól a régi ének” cím­mel Móser Zoltán kétrészes összeállításában arról hall­hatnak az érdeklődők, ho­gyan jelentkeztek a népdal­emlékek Erdélyi József ver­seiben. Csak néhányat ragadtunk ki a programok sorából, me­lyekkel a Magyar Rádió megörvendezteti a népzene­kedvelők népes táborát, hisz ez alatt az egy hét alatt jó­val több színvonalas zenei és prózai műsorban lesz része a hallgatóságnak. Horpácsi Sándor A magyar népdal hete a rádióban

Next

/
Oldalképek
Tartalom