Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-06 / 209. szám
1981. szeptember 6., vasárnap o Trencsényi Imre: Sztriptíz Spitz Levente szeretett jutalmat átnyújtani. Űj mun. kakörében ezek a pillanatok jelentették a megfogható valóságot. A konyak, a par. fümillat és a szoknyasuhogás olykor órákra is feledtetni tudta a delelőjén túljutott férfiúval, hogy hónapok óta egyetlen szorongásban él, mert jó, hogy tized- részét érti annak, amit ezek itt összenyüzsögnek. A jutalmakhoz legalább arcok tartoznak, a kézfogásokat pedig számolni lehet. A nevek, plusz az a kis szöveg nem ügy, ha rendesen le van írva. Olvasni is lehetne, de az emberekre mindig jó hatással van, ha név szerint ismerjük őket. Ezek meg itt talán még érzékenyebbek, mint a kisiparosok ... Végül is nem rossz ez a terület. Olyan, mint a többi. Sőt! Nagy a fluktuáció, sok kívánságot lehet teljesíteni. Az pedig bőven van, mert mostanában mindenkinek mindenkije állást keres ... A fentről jött vendég tehát, miként gondolatainak elkapott foszlányaiból is kitetszik, viharvert volt, ámde még mindig bármikor el tudott merengeni egy kihívóan feszes gyapjúpulóver trigonometriai talányain. Valójában nincs itt ellentmondás, hisz életbölcsességének tetemes hányada az életnek éppen ebből a szektorából származik. Ha a mellbimbók magasságát elosztjuk az életkorral, azonnal kiderül, van-e a tálalásban csalafintaság, vagy magával, a kemény valósággal állunk szemben — vallotta megátalkodottam Hogy e bőséges tapasztalataival alátámasztott felismerést nem tette közkinccsé valamelyik szakmai folyóiratban, annak csupán az lehet az oka, hogy élete során semmilyen szakmával nem került bensőségesebb kapcsolatba ... Még szerencse, mert mindenféle emberekre vonatkozó képlet, vagy szabály teljes képtelensége épp a következőkben fog kiviláglani. Dikics Zsóka harmincas évei derekán járó virágzó elvált. A lányosán bimbózó formák — a képlet szerint — valóban alapos okot adhatnának a gyanakvásra. Csakhogy amikor az asszony súgott valamit a vendégnek, s ezenközben felsőtestével a karjához ért, a mégoly tapasztalt szakembernek is elakadt a lélegzete. Túlságosan zavarba jönni ugyan Spitz Levente máskor sem szokott, jóllehet, volt már néhány melléfogása élete során — más területeken. Most is viszonylag higgadtan járatta körbe tekintetét a huszonéveseken és az adminisztratív kislányon, mert ez alkalommal is csak az igazolódott szemében, ami kritikus helyzetekben mindig: hogy tudniillik a kivétel erősíti a szabályt... Nocsak!... Számtalanszor érezte már, hogy hiába élt, ha egy ilyet nem nézhet meg végre közelebbről. Legyenek tízen egy munkahelyen vagy húszán egy értekezleten, mindig ezek a tüzes csikók szúrnak szemet először, de ha megszólítod őket, azonnal megfagynak ... Ráköszöntötte poharát az összeforrott kollektívára, újabb és újabb sikereket kívánt, csak így tovább, és ehhez minden feltétel adott... Aztán diszkréten az igazgatónőhöz hajolt: — Ki az a kis bögyös? Zsóka megértőén mosolygott, míg meg nem értette, hogy nem az adminisztrátorról van szó. — Juli, főzzetek kávét — vetette nyersen az asztal túlsó végére, közben órájára pillantott. Ideje hazazavarni a társaságot! Szája elé tette sokgyűrűs kezét, de csak annyira takarta az ásítást, amennyire az illem feltétlenül megkívánja. Azután vendége vállára hanyatlott, amiből az meg is értette, hogy nem igazándiból álmos... , ízetlen gyanúsítgatások elkerülése végett megjegyzendő, hogy Zsóka nem azért akart minél előbb édes kettesben maradni vendégével, amiért első pillanatban gon-, dolnánk. Illetőleg az igazság összetett. Mindkettejük becsületére legyen mondva, hogy Spitz Levente még mindig férfias. Csakhogy Zsóka belépett már" abba a korba, amikor az asszonyok — ha sikerült elválniuk és a pozíciójukat megszilárdították — pályakezdő fiatalemberek életútját kezdik simitgatni. Minthogy azonban ő a kezére bízott intézményben leosztott paklit talált — azaz, mindenki a képzettségének, képzetlenségének vagy személyes kapcsolatainak megfelelő munkakörben domborít —, törheti a fejét, hogyan hozza be Zsombort, aki másfél évig egyetemre is járt, de ennél még sokkal jobb tulajdonságai is vannak, és minél előbb tisztességes állásba kell ültetni, mert mocskos nyelvük van az irigyeknek ... De mit nyüzsög ez az átok Juli annyit?!... És miért akad meg ezen mindig mindenkinek a szeme?!... Éjfél elmúlt, mindenkinek jogá van hazamenni. A másik viszi a szennyest tisztességgel, ennek meg még el is kell köszönnie! Hát ki ez itt?!... Igaz, a vendégnek csak biccentett, de ez is elég volt, hogy elrontsa a hangulatot... Az meg még fel is áll! — Miért siet? Hol van még a reggel ? Vagy... programja van?... .— Messze lakom, holnap dolgoznom kell — feszeng a lány. — Egyszer egy évben maga is lazíthat — teszi-veszi magát a vén kakas... De fején is találta a szöget! Ennek a lánynak csakugyan az a legfőbb hibája, hogy soha nem tud lazítani. Megcsinálja, amit rábíznak, kapcsolatot tart az iskolákkal... keresztülbukunk a gyerekeken ... Egyéni ötletei vannak ... azokra is oda kell majd egy kicsit figyelni! de aztán mintha elvágták volna. Emberi dolgokról egyetlen szót sem lehet még harapófogóval sem kihúzni belőle. Ki tudja, mi jár a fejében?! ... — Tudod, a kiállítás, amiről beszéltem neked — zárkózik fel sietve az igazgatónő. Eddig ugyan semmi hasonlóról nem beszélt senkinek, de tudatosan tegezte le szárnyát emelgető martalékát. Hogyisne! Ez itt fog dürrögni a szeme előtt a beosztottjával, ő meg majd a kezét dörzsöli a végtelenségig, hogy így meg úgy... ! — Nagyon kíváncsi vagyok arra a kiállításra — hunyó-, rog barátságosan Julira a földszintes bonviván, s közben jóindulatúan saccolgat- ja, mennyit nyomhat a lány karján a hús csont nélkül. — Remélem, találkozunk a megnyitón — szabadítja ki magát a kis tüskés. — Az csak természetes — hőköl a vendég. Aztán eldönti magában, hogy tulajdonképpen szereti ő az egyéniségeket. Derűs tekintettel adózik a távolodó lábikráknak, majd az ajtócsukódás pillanatában Zsokéhoz fordul: — Milyen kiállítás is lesz az tulajdonképpen? — Semmi — hessent a nő ingerülten. — Valamelyik dedós szakkörünk plecsnit nyert, aztán most itt csinálják az országos akármit. De már kínlódnak vele vagy három hete. Álmos vagyok ... ' — Kár — mérte fel egy méla pillantással mai veszteségét a férfi, de csípőtájon elakadt a tekintete, és az istennek se mozdult tovább. Zsóka megbékél ten bólintott. kiürítette poharát, és csilineelni kezdett rajta egy cukorfogóval. — Ide figyeljetek, naplo- pók! Felőlem korhelykedhet- tek itt reggelig, de bizony úristenemre mondom, hozatok egy bélyegzőórát, és aki fél kilenckor nem lesz itt, akkora fegyelmit kap, hogy belekékül! Az oroszlánkörmök felmutatása egy pillanatra' gondolkodóba ejtette a legedzettebb munkatársakat is. Ezek önkéntelenül összenéztek, és egyre gondoltak. Csak hónapok kérdése, és újabb igazgató kezéhez kell majd szokniuk. Mert ez csak valami tévedés lehet, tréfa, vagy delirium trémensz ... Zsombor távozott utoljára, ö ugyanis azt hitte, marad. Végül, ha nehezen is, felfogta, mi az ábra, csak felborított három kukát az ablak alatt... Végre kettesben voltak. „Hivatalosan” is megitták a pertut. A púlóver alatt csakugyan nem’volt semmi. De a kukaborogatás még sokáig ott vibrált a levegőben ... — Van egy jóravaló gyerek — merengett el poharát forgatva a vendég. — Hová tegyem... ! — rezzent az asszony. — Te tudod legjobban!... Esetleg, ha valami kiemelt feladat, vagy kísérlet... Szociológiai kísérlet! Arra szoktak adni... — Nehéz... Nagyon nehéz ... Talán, ha a nagybátyád leszólna ... ! — Á ... örül az is ... Most szervezik át őket... — Akkor felejtsd el — legyintett fáradtan a férfi. Ez volt a holtpont. Az asz- szony megérezte, hogy neki kell kezdeményeznie. — Mennyit akar? ... — Hogyan?... A, semmiség ... Háromezer? Mit tudom én... ! — Hol volt eddig? — Balettozni tanult. Azt hiszem... Filadelfi Mihály: Bartók Rólad beszélni bűn Téged hallgatni kell Fogadni — ősagyagként — amit belénk lehelsz: A LELKET Hogy hallva halljuk a szót amit nem lehet kimondani de hangok fátylaival talán elrejthetni örök szégyenünk: mit — 'gyarló istenek — szégyellünk önmagunk előtt hogy lelkünk meztelen... Téged nem is kell megfejteni, s e vers is csak az én véres sebem' Rólad beszélni bűn Mert Téged élni kell s e verset befejezni immár nem is lehet mert a tölgyek szava megismételhetetlen — Miért nem megy az operába? Itt mit akar kínlódni? — Tulajdonképpen nem fejezte be. Ügy érzem, nem is igen fogja... Pedig kár, mert amúgy mutatós gyerek ... — Gyanús vagy te nekem, hallod — váltott kedélyesebbre az asszony. A férfi állta a vizslató tekintetet. Az asszony tovább feszegette: — Tulajdonképpen fiú vagy lány? — Tulajdonképpen ... lány. — Miért nem ezzel kezelted, édesapám?! — dobta hátra magát felszabadult nevetéssel Zsóka. — Ha a babádról van szó, el van boronáivá! De akkor ezt kell mondani! — Egészen másról van itt szó — komorult el a férfi. — Mindössze annyi van, hogy az én balfácán fiam belebotlott ebbe a kis húsevőbe, akinek volt annyi esze, hogy csak akkor szóljon, amikor már nincsen visszaút, és most az egészet a nyakába varrják... — Szóval, a menyed tőlem akar gyesre menni! — szökött talpra az igazgatónő, és mindkét -orcájára sötétlő foltokat sütött az erkölcsi felháborodás — Gondolom, egy emberről van szó! — pattant fel a vendég is, 'és az ő tekintetéből is az igazság tüzelt. — Tökmindegy, hogy kinek a menye! — hadonászott. — Ha az énekes koldusé, akkor isx élnie^ kell! Vagy más a véleményed?!... — Gépelni tud? — sóhajtott fel mggadóan az asz- szony... A következő poharat néhány ajtóval odébb, Zsóka szolgálati lakásának — nem tartozik az olvasóra, melyik szobájában ürótették. Mellesleg egyetlen szoba volt, de minthogy a szolgálati lakás is magánlak, az ott zajló eseményeket teljes mértékben magánügynek kell tekintenünk. A fejlerpények- ről azonban kötelességünk tájékoztatni a hihetőleg izgatott olvasót. Az igazgatónő hétfőn újra osztotta a munkaköröket. így a felsőbbség rövidesen joggal és okkal kapott idegrángáso- kat, ha valaki ezt az utóbbi időben döbbenetes módon elkanászodott társaságot említette. Szerencsére robbantásra nem volt szükség, iszkoltak az emberek maguktól. Csak Juli nem akar- ta_ kihúzni a fejét a homokból. Kezdetben ugyan úgy látszott, ő kapja fel a vizet elsőnek, de már az új munkarend másnapján a nyugdíjasklubbal is tervei voltak. Szegény Zsokénak minden emberségéből ki kellett vetkőznie, hogy meg tudja értetni a lánnyal: nem tudnak tovább együtt dolgozni... Fehér Mária: Mit akarsz? Nem kérdezel és nem remélsz, meghúzódsz csendben, nem beszélsz egy szót se. Nem kiabálsz és nem szavalsz, senkinek rosszat nem akarsz, de jót se. Tóth Bálint: Árvíz után II. S**\l Ignácz Mihály: Tanya Bellus Ferencné: Fények, árnyak
