Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

1981. szeptember 6., vasárnap A tűz nyomában Battonyán Ősz, nyár és Szilvi Kiégett falak Június 14-én reggel csend volt a battonyai gyermek- otthonban. Csaknem száz állami godozott fiú aludt a hálókban, kipihenve a balla­gás, az évzáró utáni fára­dalmakat. A füst lassan, alattomosan kezdett szivá­rogni az egyik ajtó melletti nyíláson. Valaki felébredt, s villámgyorsan futott át agyán a gondolat: Tűz van! Küzdelem Az ügyeletes tanár a por­oltóért futott. Mire használ­ni tudták a készüléket, a tűz tovább terjedt. Az eme­letről pizsamás gyerekek ro­hantak le az utcára. A ki­sebbek sírni kezdtek, ne­velőik nyugtatgatták őket. Az utcai szobák gyulladtak ki. Hatalmas lánggal égett a tetőszerkezet, pattogott, ropogott a fa. Természetesen azonnal ri­asztották a tűzoltókat. Mivel Battonyán csak önkéntesek vannak, időbe telt, míg ösz- szerverbuválták őket. Köz­ben ment a hír Orosházára, Mezőkovácsházára. Elindul­tak a tűzoltók, jöttek a ka­tonák, a határőrök. A gye­rekek biztonságba helyezése után a bútorok mentését kezdték meg. Sajnos, a tűz időt nyert. Egy óra elégnek bizonyult ahhoz, hogy el­pusztítsa az épület felső szintjének éghető anyagát. A hatalmas elemi erőt vé­gül is sikerült megfékezni. A körülbelül százéves épü­letben, amelyet épp a kö­zeljövőben szerettek volna műemlékké nyilvánítani, mérhetetlen kár keletkezett. Csaknem száz gyermek ve­szítette el otthonát, Batto- nya pedig egy szép, patinás épületét. Szikrából máglya — Mi okozta a tüzet? — a kérdést Nagy Józsefnek, a nagyközségi tanács elnöké­nek teszem fel. — A vizsgálat szerint — mondja a tanácselnök — rö­vidzárlat okozta a tüzet. — A gyerekek a rádiót „sze­relték” . — teszi hozzá kor­rektül. A nagyközség vezetőit már nem is az ok izgatja. Sok­kal inkább a helyreállítási, elhelyezési gondok miatt fáj a fejük. A nyár adott szá­mukra lélegzetvételnyi időt, hiszen a gyerekek többsége valahol nyaralt, mint min­den évben. De jön a tél! Igaz, hatvan gyerek gondját ideiglenesen átruházták a gyularemeteiekre, de így is maradtak több mint félszá- zan. — Jól érezték magukat itt ,a gyerekek — mondja meg­győződéssel Nagy József. Al­kalmas és megfelelően be­rendezett épület volt ez. Az otthonnal szemben fürdőme­dence épült, kifejezetten a gyerekek számára ... A ta­nácselnök nem sokat időzik a múltnál, már a jövőre gondol: — Az épületet szeretnénk eredeti szépségében helyre­állítani. Külsőleg! A belső berendezés egy része elpusz­tult, ezt korszerűbbel kell pótolni. Hogy pénzben mit jelent ez? A helyreállítási költség — amelyet a biztosí­tó térít — meghaladja a 10 millió forintot. Várjuk a fel­újítási terv elkészültét, és aztán hozzá lehet kezdeni a munkához. Szeretnénk, ha a jövő tanévre már az egész épület lakhatóvá válna. Ez a cél a nagyközség ré­széről nem teljesen önzet­len, ha lehet önzésnek ne­vezni a letelepítés szándé­kát. Nem csinálnak titkot abból, hogy „maguknak” nevelik ezeket a gyerekeket. Szeretnék, ha az általános iskola elvégzése után itt telepednének le, dolgoznának, szakmát tanulnának a helyi üzemekben, tsz-ekben. Egy­szóval igazi battonyaiakká válnának... Kormos angyalok Ha befordulunk a nagy­község főutcájára, rögtön új lakóházak, középületek ötle­nek a szemünkbe. Csak az elsőként felszabadult hely­ség szimbólumát őrző tér felől vesszük észre a lombok közt megbújó épület kor­mos falait. Az idegen a má­sodik világháború memen- tójának gondolhatná, tetőt- len, égett falaival, üveg nélküli, fénytelen ablakai­val olyan lehangoló benyo­mást tesz az emberre. Ha közelebb megyünk, még- inkább elszomorodunk a századelő építészetére jel­lemző, fentről letekintő domborműfejek pusztulá­sán. A főbejáraton hatalmas lakat lóg. Pedig látni oda­bent embereket, így hát hasz­nálható bejáratot keresünk. Meg is találjuk az épület- komplexum bal szárnyán, az egyik épségben maradt melléképületnél. Bentről nézve még elszomorítóbb a látvány. Némi reménysu­garat nyújt azonban, hogy csöpörgő esőben is szorgos- kodnak az építőmunkások. Roczkó Náda, a különös, szerb nevű élelmezésvezető kalauzol. Az épségben ma­radt másik szárny végén már alakulnak a frissen fel­épült mosdó- és zuhanyozó­helyiségek körvonalai. A folyosó bal oldalán levő aj­tók feliratai megtévesztőek: nem tanulószobák ezek, ha­nem hálóhelyiségek. Jobb híján ide kerültek az emele­tes ágyak, a székek, az asz­talok. A gyerekek már isko­lában vannak. Csak egy beteg kisfiú alszik az egyik fenti ágyon. A főépület régi konyhájá­ban nagy a tolongás. Igaz, még főzni nem lehet itt, de tennivaló azért bőven akad. Az apró helyiség főzőedé­nyekkel, csészékkel, tányé­rokkal zsúfolt. A szakácsnők és a kisegítők a gondnok­nő vezetésével szemrevéte­leznek, aztán felmérik a teendőket. Ha minden igaz, néhány hét múlva már gő­zölög innen az ebédek, va­csorák, reggelik illata. S talán épp ettől válik ismét otthonossá hatvan gyermek leégett otthona ... Gubucz Katalin Virágok közt és a régi ta­nya előtt fényképeztük le Gyalog Mihályt, a kunágo- tai Bercsényi Tsz nyugdíjas elnökét. Amolyan kis nosz­talgiasétának gondoltam, hogy kiruccanunk a Zsiguli­ján a falutól alig két kilo­méterre levő Bódog-tanyá- hoz, ahol huszonegy évvel ez­előtt, a nagy tsz-fejlesztés idején Gyalog Mihály lett a tanyásgazda. Az életrajzának ebbe a ré­szébe — ha írna egyáltalán ilyesmit — az kerülne: „1960-ban léptem be a szö­vetkezetbe, az volt életem­ben a nagy változás. És ez a nagy változás azonnal úgy kezdődött, hogy tanyásgazdát csináltak belőlem, a Bódog, tanyán. Ide hozták a belé­pők a lovakat, szekereket. Nagy tumultus volt itt. Vagy négyszáz ló, meg szekerek tömege. Volt, aki sírt. Igen, volt. Elfordult a lovától, sírt, és elment. Csak tudod, mi az érdekes? Ha most rákér­deznék némelyikükre, hogy miért sírtak, hát szerintem letagadnák.” De ezt minden bizonnyal már nem írná be az önéletrajzba, vagy önélet­írásba, ahogyan nagy divat ez az orosházi parasztok kö­rében. Nem is kérdeztem Gyalog Mihálytól: leírnád-e az életed? Azt hiszem, csak annyit válaszolna: „Volna mit”. Ezt a „volna mit”-et forgattuk a napokban egy egész délelőtt, a Bercsényi Tsz elnöki szobájában. Itt adtunk randevút egymásnak még telefonon, ide a nyug­díjas elnök egyszerűen haza­jár. „De nem szólok bele semmibe, a botot átadtam, Horváth János, aki hetvenöt óta főmezőgazdászunk volt, átvette. Most már az ö vál­lán van a Bercsényi, minden az ő dolga." Tehát nyugodt a nyugdí­jas elnök? Mert azért húsz év az húsz év. Ha az em­ber valahol felépít valamit, borzasztó lenne azt látni, hogy húsz év munkája pár hónap alatt összedől. Gyalog Mihály, ha lenne bajusza, most az alatt mo­solyogna. „Horváth Jánosnál jó kezekben van a tsz. Ezt persze nehogy valami köny- nyű dicséretnek vedd. Én is­merem, tudom, milyen em­ber, mint ahogy nyilván ró­lam is tudták, milyen va­gyok, mire vagyok képes, mit érek? Jó társaság, jó vezetői garnitúra jött ösz- sze itt, mit mondjak? Ti­zennégy főiskolát, öt egyete­met végzett emberünk van, középiskolai érettségivel 78. an számolhatnak el. A tag­létszám? Nagyon magas. Ezerhatszáz. Ebből 818 a dol­gozó. A többi nyugdíjas.” Ez a nyugdíj Gyalog Mi- hálynál május óta négy hó­nap. Közben fejből mondja a számokat, lelkesedik (nem közhelyesen!), hogy a tsz gépparkja 100 millió forin­tot ér, ebben 18 kombájnt, 46 traktort, 21 tehergépko­csit sorol elő, aztán arra vá­laszol, hogy mit hozott az elmúlt négy hónap? „Jószerével semmi válto­zást. Tele voltam tanácsko­zásokkal. Tagja vagyok a községi tanács végrehajtó bi­zottságának, a megyei ta­nácsnak, a megyei termelési bizottságnak, és egy sor más­nak is; a május ezekkel telt el. Aztán jött a nyár, jött az unokám, a kis Szilvi Sze­gedről, beültünk a Zsigába, mentünk Nagybánhegyesre fürdeni, aztán Szegedre a lányomékhoz, ide-oda.” És — ha csak volt időd — naponta benéztél a tsz- hez, hiszen a lakásodtól a negyedik ház a központ, és nagyon vártak mindig. Ezt abból gondolom, hogy amió­ta itt vagyunk, egymás után mondják neked: Miska bá­csi, jöjjön be hozzánk, Mis­ka bácsi, el ne kerüljön min­ket! „Ha tagadnám, hogy nem jó érzés, nem mondanék iga­zat. De nem is tagadom. Mi­ért is tenném? Bejövök a minap, és azt mondja nekem Horváth János, az elnök: „Mi a véleményed erről el­nök elvtárs?” Na, mondom, hát ilyen tsz is ritkaság, hogy két elnöke volna. Ne­vettünk, mert ugye, a meg­szokás ... Négy hónapja egyfolytában arra gondolok, hogy mi is történt a húsz év alatt, amíg elnök voltam?” És mi történt? Most is mindent úgy tennél, ahogy akkoriban ? Vagy lenne, amit másképpen? „Lenne. Nem sok, de len. ne. Elmesélek ebből egyet. Akkor még ■ két tsz volt Kunágotán. A Bercsényi és a Petőfi. A Petőfi temérdek gonddal küzdött, szerencsé­jük sem volt. Éz aztán a családokban is ellentéteket szült, mert volt úgy, hogy az apa a Bercsényibe járt, a fia a Petőfibe ... Mindenki tud­ta, nem maradhat így. Hat­vannyolcban meg is érett az egyesülés. De akkor, amiről beszélni akarok, még csak hatvanöt volt. Mondják a felsőbb szervek, hogy hitelt kaphatna a Bercsényi két 100—100 férőhelyes marha­istállóra. Csak éppen a Pető­fi területén, a náluk már meglevő százas mellett kel­lene felépíteni. Ez így logi­kus. Igazuk volt. Mégse vál­laltuk. Mi építsünk a Pető­finél? Hogy jön az ki? Szó­val az ellentét bennünk is ott bujkált. Hogy milyen fe­leslegesen, és milyen értel­metlenül, kiderült három év múlva, amikor a Petőfi csat­lakozott hozzánk.” Közben kikocsizunk a régi tanyához. Az egykori. Bódog- tanya, ahol huszonegy évvel ezelőtt az iroda volt, kívül­ről olyan, mint akkor. Belül azonban átépítették, szebbek lettek a szobák, mosdó is van benne, meg étkezőhely, asszonyok dolgoznak egymá. sik helyiségben, hatalmas mosógép körül. A nyugdíjas elnök beköszön, nagy öröm­mel viszonozzák. „Hát aztán nem zavarom-e magukat?” — mondja, mire a válasz: „Aki jó főnök volt, az sose zavar.” Felbúg az autó mo­torja, megyünk tovább. Ak­kora ez a telep, hogy gya­log bejárni félóra kevés len­ne. Megnézzük az iker szá­rítót, „hétmillió volt a kettő, de élni sem tudnánk nélkü­lük”, a 250 vagonos, négy és fél milliós új vetőmagtáro­lót, aztán bekopogunk a tsz legfrissebb munkahelyére, harminc asszony varrodájá­ba. „A FÉKON-nal kötöt­tünk szerződést, az épület megvolt, az átalakítás meg a gépek, asztalok, polcok 870 ezerbe kerültek. De munkát kapott harminc asszony és lány.” Huszonegy éve, kérdezem később, milyenek voltak az emberek? Akikkel, mint ta­nyásgazda, együtt dolgoztál? „Milyenek? Várták a jö­vőt. Hogy mi lesz? Temér­dek bizonytalanság volt ben. nük, de jöttek, dolgoztak, mert tudták, hogy a munka az élet alapja. Most? Most is tudják. Csak az á különbség, hogy az első szavuk: „Meny nyi a bér?’ ” Hallgatunk keveset, az­tán egészen másról: az em­ber, ha megvalósítja a ter­veit, boldog. Érezted ezt? „Ügy igazából, többször is. Például akkor, amikor el­nökségem első éve után vár­tuk, hogy mennyi jut egy munkaegységre? A könyve­lők éjfél utánig dolgoztak, számoltak. Aztán hozták a hírt: sikerült! Jóval több, mint az előző évben. Talán 45 forint lett; aki ismeri a dolgokat, tudja, mit ért ez a pénz. Igen, akkor, éjfél után, boldog voltam ... A magánéleted? A munka után ... Szavamba vág: „A magánéletre nem nagyon ér. tem rá. Szerencsére, van egy feleségem, aki soha nem szólt egy szót sem, ha kés­tem. Otthonról hozta ezt a megértést, az apósom is moz­galmi ember volt.” De Szilvi? Az unokád? Gyalog Mihály arca fel- fénylik. Kisimulnak a voná­sai : Szilvi jövőre első osztá­lyos lesz. Most a nyáron he­tekig a nagypapa kedvence volt. Ha iskolába jár, jö­het-e annyiszor? — töp­reng, aztán új kérdés, új válasz. Kunágotán születtél, itt élsz azóta is. Miért sze­reted ezt a falut? „Mert nekem ez a leg­szebb, mert itt voltam gye­rek, itt kalandoztuk be a határt, itt nősültem, és itt volt, itt van a Bercsényi." Amikor tanyásgazda volt hatvanegyben, Zsámbékra küldték, az elnökképző isko­lába. Egy év, nagy idő. Any- nyit töltött ott, haza két-há- rom havonként jöhetett. „Amit tanultunk, nélkülöz­hetetlen volt. Nem sajnálom azt az egy énét.”. 1963 nya­rán lett megbízott elnök, pár hónap múlva, hatvan­négy január elsején elnöknek választották. Idetartozna még az is, hogy a tsz kétszer ka­pott „Kiváló” címet, Gyalog Mihály pedig a Munka Ér­demrend arany és ezüst fo­kozatának birtokosa. A régi tanyaudvaron csep­pet sem szegődött nyomunk­ba valamiféle nosztalgia. Sem a virágok, sem a régi ház nem sugallta ezt. In­kább valami mást, valami egészen mást: ezt az embert sokan szerették, becsülték; de még igazabb úgy mon­dani: szeretik, becsülik. Erre csak hallgatunk, nem mond semmit. „Jó napot, Miska bácsi!” — köszön ránk valaki az utcán. És milyen hosszú a kunágotai főutca!... Sass Ervin Veress Erzsi felvétele Kissé zsúfolt az ideiglenes háló Fotó: Fazekas László

Next

/
Oldalképek
Tartalom