Békés Megyei Népújság, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-20 / 221. szám

1981, szeptember 20., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET 150 éve született Izsó Miklós „A szobrászat újra megszületik itt” Alig múlt százötven éve, hogy 1831. szeptember 9-én megszületett Izsó Miklós, a XIX. századi magyar szob­rászat legjelentősebb alakja. Tipikus magyar művészsors volt az övé. Életében küzdel­mek, meg nem értés, siker­telenség, kenyérharc jutott osztályrészéül. Csak akkor döbbentek rá kortársai, mek­kora tehetség veszett el, ami­kor meghalt fiatalon, várat­lanul. Sárospataki gimnazis­taévei után 1848-ban még gyerekfejjel honvédnek állt, meg is sebesült, majd a sza­badságharc leverése után bújdosott. Rimaszombatban ismerkedett meg Ferenczy Istvánnal, s három évig ná­la dolgozott, tanítványa volt. Ferenczy alig egy héttel ha­lála előtt útjára bocsátotta Izsót, s „mint ügyes és szor­galmas embert a Művészet pártfogóinak kegyeibe” aján­lotta. „Ha nem is akarjuk túlbecsülni a rokkant öreg mesternek a fiatal művész­szel való véletlen kapcsola­tát — írja Petrovics Elek —, mégis azt hisszük, hogy a világlátott és közlékeny Fe­renczy három év alatt töb- * bet adott Izsónak a puszta kézi ügyességénél. Érintkezé­sük nyomán , így egy percre mintha egymásba fonódnék a múlt és a jövő, s megindul­na az, amit a fejlődés fo­lyamatosságának szoktak ne­vezni." Izsó Pesten kőfaragóként kereste kenyerét, mígnem a bécsi magyar ifjak' pártfo­gásával az osztrák városba került szobrászsegédnek, majd a müncheni akadémián tanult. Első portréját és zsáner- szobrát (Széchenyi és a Pusz­ták furulyása) is München­ben mintázta, amelyekkel Pesten szép sikert aratott. „Müncheni fogantatású, má­ig leghíresebb szobra a Bú­suló juhász, amelynek már az is történeti érdekességet ad — jegyzi meg egy élet­rajzírója —, hogy az első igazán magyar szellemű szo­bor, amelyet azonban a jel­lemzés mélysége és komoly­sága művészi tekintetben is magasan fel ül emel az et­nográfiai érdekesség színvo­nalán." 1862-től már Pesten élt, fő­ként portrékat mintázott — nem megrendelésre, saját ambícióból —, szellemi éle­tünk nagyjairól, írókról, szí­nészekről, művészekről (Arany János, Egressy Béni, Megyeri Károly, Fáy András, Almási Balogh Pál). „Mell­szobrain — írja keserű Ka­talin — nemcsak akadémikus felkészültségéről adott szá­mot, hanem egyéni elkötele­zettségéről is az ábrázoltak életműve iránt, szobrainak éppen az akadémizmustól el­térő realizmusával, lényegre törő, jellemábrázoló képessé­gével, összefogott formaala­kításával.” Előzetes ígéret ellenére sem kapott megrendelést a Tudományos Akadémia ek­kor épülő palotájának szo­bordíszeire. Csupán Révay Miklós egész alakos szobra és néhány dekoratív plaszti­kai munka viseli magán Izsó keze nyomát. Érdemes meg­nézni, az épületet díszítő többi szobor közül hogy emelkedik ki nemes egysze­rűségével, művészi hiteles­ségével ez a szobor! Tervet készített az Akadé­mia előtt felállítandó Szé- chenyi-emlékszoborhoz. Bál- pályamunkáját a bírálók a legjobbnak ítélték — „a his- toricus érzés, a magyar ty- pus, s a büszke férfias jel­lem Izsóban oly szerencsés kifejezést nyert” — mégsem az ő terve valósult meg. Egyetlen maga tervezte és befejezett emlékműve a deb­receni Csokonai-szobor — amelyet 1871-ben avattak fel —, remekbe készült alkotás. Élete utolsó éveiben két monumentális emlékmű fog­lalkoztatja — a budapesti Petőfi- és a szegedi Dugo- nics-szobor. Hirtelen halála miatt e két köztéri szobrát már nem fejezhette be. Életművéből kiemelkednek remek terrakotta szobrocs­kái, a Táncoló hajdúk soro­zat. „A szobrászat újra meg­születik itt ősi mivoltában — írja Fülep Lajos — a maga törvényeivel és tiszta művé­szi lehetőségeivel, jellegzetes testformát, mozgást és tem­peramentumot választva ma­gának anyagul”. Táncoló fi­guráiban a szobrászi megfo­galmazás nagyszerűsége az emberi, ftemzeti jelleggel pá­rosul, amint az emberi test és a tánc sajátos szobrászi értékét mutatja fel egyéni formanyelven. Jelentőségéről idézzük Pet­rovics jellemzését: „A ma­gyar szobrászat csöndes vi­zéből Izsó Miklós szinte úgy bukkan föl egyszerre, mint valami eruptív természeti tü- nemén". Ö az első magyar szobrász, aki nemcsak gjnbe- ri érzésben, hanem művészi munkájában is magyar volt, s aki magával hozott min­dent, ami addig hiányzott: a romanticizmus felszabadító szellemét, a nemzeti tartal­mat, s mindezt egy nagy és eredeti tehetség fényében.” Kádár Márta Tízéves a tokaji írótábor A lapok hírül adták, hogy augusztusban ismét írótábo­rozás volt.Tokajban, az idén immár a tizedik. A tokaji írótábor jubileumhoz érke­zett. Jó alkalom arra, hogy megismertessük olvasóinkkal ezt az irodalmi-közéleti ese­ményt Hegyi Imrének, a Ha­zafias Népfront Borsod me­gyei bizottsága nyugalmazott titkárának a segítségével, akinek — többek között — nagy szerepe volt az írótá­bor kigondolásában és létre­hozatalában. Előzmények A történet elég messzire nyúlik. 1940 májusában1 Ti- szaladányban író-paraszt ta­lálkozót szerveztek a népi írók, amelyen az akkori fa­lusi élet nyomasztó gondjai­ról, tennivalóiról esett szó. Többek között Darvas József is ott volt. Később, 1944-ben Darvas Tiszaladányban hú­zódott meg a nyilasok elől. 1960. augusztus 28-án — idé­zi Hegyi Imre, a népi írók régi barátja — az első talál­kozó emlékére, Darvas Jó­zsef segítségével, újabb ta­lálkozót rendeztek, éppen a tsz-szervezések idején. Az emberek elég komoran hall­gattak. Felállt Darvas József: „Engem 1944-ben egy em­bererdő védett Tiszaladány­ban. A pap is kijátszotta a csendőröket. .. Nem hoztunk magunkkal belépési nyilatko­zatokat, de ha annyira akar­ják, elküldhetünk egy gép­kocsit.” Az emberek megér­tették a tréfát; szívüket si­mogatta, hogy Darvas ember­erdőnek nevezte őket, amelv óvta a bújdosót. A találkozó hangulata barátságosra for­dult. Tiszaladánytól Tokajig De még mindig Ladányban vagyunk. Tizenkét év múlva, 1972-ben, ismét összehívták az írókat, de most már azo­kat, akik a közben létrejött Napjaink című miskolci iro­dalmi folyóiratban tevékeny­kedtek. Darvas József ismét elment. Tiszaladányban kezd­ték a táborozást, aztán át­utaztak Tokajba, amely al­kalmasabb volt annyi ember befogadására. (Persze, Tokaj neve, szépsége, bora is köz­rejátszott.) A tábor először inkább ba­ráti találkozó, kellemes együttlét volt. 1973-ban előbbre léptek. Azóta mindig valami aktuális, fontos iro­dalmi, művészeti, társadalmi kérdést vitatnak meg. Közü­lük néhány: munkások az irodalomban — a munkásáb­rázolás (Borsod-Abaúj-Zemp- lén megyében vagyunk, egy nagy iparvidék közelében); az ifjúság, a nők, a család helyzete, állapota; a művelő­dés szerepe ma; a demokrá­cia; az információ; Móricz Zsigmond (születésének 100. évfordulóján). Mind-mind iz­galmas téma. Olyan előadók szerepeltek, akik egy-egy kérdés alapos ismerői, neves közgondolkodók: Fekete Gyu­la, Mód Aladárné, Hankiss Elemér, Kosa Erzsébet, Gom­bár Csaba, Turgonyi Júlia, Bata Imre, Molnár Zoltán, Jókai Anna, Tarján Tamás stb. A tizedik írótábor Az idén Bartók Béla szü­letésének 100. évfordulóját ünnepelték. Dobossy László egyetemi tanár, Cs. Varga István debreceni adjunktus, Tarján Tamás irodalomtörté­nész tartott előadást, aztán elkezdődött a műhelyvita, az őszinte, nyílt, demokratikus párbeszéd, főleg Bartók ma­gyarságáról, nemzetköziségé­ről, s ebből kiindulva álta­lában a hazafiságról, a ma­gyarság közép-európai hely­zetéről. A mai magyar társadalom címmel Sarlós István, a HNF Országos Tanácsának főtitká_ ra tartott érdekes, közvetlen előadást. A hozzászólók kö­zül talán Jókai Annáé volt a legszebb, a legszenvedélye­sebb. A tábornak — már hagyo­mányosan — külföldi vendé­gei is voltak: a nagyváradi román Família című irodal­mi folyóirat szerkesztőségé­nek három tagja. A tokaji egyetem A tokaji írótábor ma már fogalom. Borsodban pedig társadalmi esemény; a tábo­rozok ugyanis fölkerekednek, s bejárják szinte az egész megyét. Koszorúznak, író-ol­vasó találkozókon vesznek részt, ellátogatnak a gyárak­ba, a termelőszövetkezetek­be. A Napjaink rendszeresen közölni szokta az elhangzott előadásokat, mindenki szá­mára hozzáférhetővé téve. A tábor ezzel — utólag — az egész ország számára is ese­ménnyé válik. Egy tizennyolcadik száza­di orosz feljegyzés ^szerint az orosz diákok a prágai, a krakkói, a bécsi, a párizsi, a berlini — és a tokaji egye­temre jártak. A feljegyzés írója valószínűleg tréfából írta oda Tokaj nevét. Ma a Tokaji írótábor kicsiben mégis, mintha egyetem vol­na... Győri László Valentyin Szorokin: Őszelő Tajtékzó tengerhaboktól Tükörezüst A parti föveny Szomorúfűz-ágak ringnak A csillámló Habok felett Üstökös fénycsóvák hullnak alá Rét felett vadludak Éneke száll Itthagyta a nyár utolsó hajnalán E mély-kék tavat A lábam alatt Fáradt testem megremegett Lassan felnyitottam Szemem S egy kék-vörös szitakötő libbent el Mint lágy szellő Az ágak közt Barta Kálmán fordítása Izsó Miklós: Búsuló juhász Szúdy Géza: Árulás Régen fújod, mégsem elég. Vonítsd, ne hagyd abba még! Hisz ez a dolgod, míg bírod, Hogy kimondod, hogy leírod. Tépázva, ha kell, önmagad Leleplezed az igazat, Mint kést, mit majd egy perc kiránt Üdvöd vagy halálod gyanánt. Mert mint a hús mélyén a csont, Rejtőzködik... De te kimondd! Leplezd le, mindig tudd, hogy a Szép fej belülről koponya. Hazug a felszín, zúzd be hát! Bőröd is kesztyű csak, kabát. Dobd le, vetkőzz, mélyebbre áss, Hogy hol a hit s az árulás! A magadé, a létedé, Mely lök a pusztulás felé. Izsó Miklós: Fonóházi jelenet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom